Mezei András
Napi jegyzet
Világhalászok vetnek hálót
kis népek kormányzataira, ha
nem úgy halad a modern
gyarmatosítás, ahogy a
Nemzetközi Valutaalap,
a Világbank mögötti tőke
kívánja. – A baloldal
címkéjével a jobboldali tervet
szökteti a képviselőcsapat,
a jobboldal örvén baloldali
törvény teremt kis, helyi
diktatúrákat. – Adj egy
kis falut, Istenem, hol a
munka még szép. A földeket
nem veri fel a gaz. Hol almába
harapva
a tudás fájáról szakaszt,
és
gondolkodó-székében ülve,
vasárnap délelőtt költőt fogad.
Uram
Felépült a ház: más lakik benne.
Szőlőt ültettem: más fogyasztja.
Más ült a szamárcsikóra. Juhaimat
éjjel elvezették az akolból,
pergőre. – Sótenger maradt rám.
Állatok bundabőre. Most szólsz
hozzám? Színed elé most engedsz?
Globál 2005
I
Az út hossza megszakadt
magában az útban.
Szegény, szegény öreg Európa:
öregasszonyt ragad el,
vén bika. Ott bucskázik,
hol a semmiben lebegő
vetített utat követni
több mint bűn: hiba.
II
Afrika szív alakjában a fekete
vért pumpáló artériák plazmáiból
kiált Adonáj, Jézus és Allah, hogy
visszahívják híveiket, hogy
a földrészek a Nílusra kitett
vesszőkosárhoz visszaforduljanak.
III
Bonc néz rám rezzenetlen arccal,
értetlenül. A haiphongi öböl
égre törő óriáskövei mást imádkoznak.
Az én isteneimnek neveit nem értik.
Az Egyetlen Egy-ről nem hallottak.
IV
A Leviathan hátára épült
felhőkarcolók alatt az Óceán nyugodt.
Háromszáz kilométeresen gyors
szélviharral rónak jövendölést
a vízre a forgószelek. Manhattan egyetlen
uszonycsapással áll szemben.
V
Végül is mitől van messze.
Ki szeretsz
Leffegő, szakadt tornacipőmmel
fut utánam az angyal a fölszedett
villamossínek nyomvonalaiban.
Háborús, merev fa cipőtalpak roppannak
ketté a makadámköveken, hol meglépte
a föld a talpamon az én utamat.
Nem vert patkót csontjaimba az ördög,
Istenem,
de csak miattad!
Bennem
A kelő napba surranó megannyi
csillag-egérke kattint rád vissza
a kiteljesedő magas égbolton, mely
a Te belső képeddel teljesebb, mint
e földi kereskedelmet szolgáló
médiabirodalom. Képernyő marta
szemedet dörzsölve nézz rám, Te
internet-fogoly. Mit érhet akár
egy magvaváló, kék szilva, ha rágó-
fogad közt nincs íze. Az Éden kertjének
gyümölcsei szívódnak üveg alá a már
nem lengő világhálóba. E plazmaviharral
szállított szó- és képkazlak kiszáradt
özöne nem több, mint amit, egyetlenegy
tárgyat bensőmben én fényképezek. Engem
nem hirdet hirdető. Elkerülnek
az üzletemberek. Hatalmuk hunyt szemhéjam
mögött ér véget. Pénzözönük, akár a híg
szöveg monoton, néma folyása kép alatt.
A szöveg, melynek átellenében a vízió
hatalmasabb: az egyén, az egy, az ismeretlen,
ki belőlem való. Ki belső hallással LÁT.
Idegsejtjeiben zümmög a kert, e biológiai
térkatlanba alkotott, lemásolhatatlan
és száraz ésszel felépíthetetlen Stúdió.
Holnap
A Lánchíd látvány-lendület-
együttese mögött a szegecsek
domborulataiból majd az én szemem
les ki az áthaladókra, s a rég felélt
jelenlét foghatatlan boldogságának
irigyeként tekintek föl a kozmosz
csavarmeneteibe. Előreküldött szótagok
sorával surranok Budáról Pestre.
Az acélszerkezet minden eleme külön-
külön lebegve, súlya nélkül a maga
kialkudott térfogatának helyét
foglalja le.