Merényi Krisztián

Egy sírkertész emlékei

Sose felejtem el, amikor a lányt a sírgödörben, vagy háromszor… Ahogy mocorogtunk, talpam alatt megreccsent valami. Ránk sötétedett, de jó dohányosnál mindig van gyújtó! Levilágítottam. Sejtettem, hogy egy koponya. A csajszi sikoltozott, szedni kellett a lábunkat. Ő a szállásra, én a hullamosó haverokhoz, akik vacsorával kínáltak. Jólesett a szendvics, még akkor is, ha felismerhetetlen volt rajta a hús.

Apám mondta, hogy egy alkalmat se szalasszak el, máskülönben életem végéig bánni fogom. Nemcsak a papagájok, de az emberek nyelvén is remekül beszélt. Ez a gödrös eset a sírja közelében történt. Remélem, hallotta.

*

Szegény Tamásiné, még nyolcvanévesen is elszívott napi két doboz Portit; mindig megkínált cigivel, ha látta fránya anyagi helyzetemet. Mendemonda vagy sem, rákos lett a lába. Kérésére azt külön temették el testétől. Holtában sem akarta a beteg lábat.

*

Apám parancsára kefélés előtt mindig leigazoltattam a lányokat. Ki tudja, van-e bejelentett tartózkodási helyük, vagy esetleg valami feljegyzett betegségük. Ma már az asszonytól nem kérem el. Benne az elejétől fogva megbíztam.

Ott, a sírgödörben még földes is lett a flepni, hisz egyből nekik estem. Utólag szégyellem, mert az öreg mindig azt mondta, hogy ától cettig, én meg már a felénél…

*

Amíg én a ravatalt, a lányok a dekorációt készítették. Ahogy ott hajolgattak miniszoknyában, kapásból hasra vágtam magam. Hol megigazítottam valamit, vagy épp feltekertem az ötödik anyát egy nem létező csavarra.

*

Katatón állapotban az OPNI-ba kerültem. Kezelőorvosom gyakran ír fel új gyógyszert. Mindig betartom, amit mond. Nejecskémmel a pszichiátrián találkoztam. Ugyanarra a kezelésre jártunk.

Ma már én szólok neki, ha be kell vennie a gyógyszert. Felejtős, pedig nincs negyven se. Múltkor kutya helyett a lakkcipőmet vitte sétáltatni a fűzőjénél fogva.

*

A Lipóton volt egy furcsa eset. Nem tudom, hogy megtörtént-e, vagy sem. Valahányszor kérdeztem az ápolókat és az orvost, fejemet simogatva mondták: „Igaza van, Gyurika, ne féljen, úgy volt!” De a többiek, akikkel bent feküdtem, nem láttak semmit. Szóval órák óta ültem a kertben, napos idő, idillikus Lipót-hangulat: fák zöldellnek, a csendet csak madárfütty szurkálgatta, betegtársaimmal az udvaron.

Egyikük gyógyszert kapott, a másikat pelenkázni vitték. Sokan csak ücsörögtek, mint én is, és örültünk, hogy lyuk van a seggünkön. Aztán berregés az égből, vad légörvény szaggatta a lombokat. Mindenki szétrebbent, csak az ápolók viselkedtek nyugodtan. Felettünk helikopter. Leszállt a kert közepén. A kujon bátyám érkezett Amerikából. Régen láttam, jól megerősödött deréktól lefele. Odamentem hozzá. Nem ismert fel. Mondtam, édes testvérem, mi van veled és a gyerekekkel? De ő a tündérszemű nővérkével kezdett beszélgetni, aki olyan szép, mint trópusi öböl a Sandokan filmben.

Amikor levélben rákérdezek, tagadja, hogy itt járt. Mikor is? Ja, apánk temetésén láttam utoljára. Akkor még nem volt ekkora a segge, állítólag odakint csak kólát vedel és hamburgert zabál.

*

Drága nagymamám temette el fiát, édesapánkat. Temetés előtt az volt a baja, hogy nem lehet barna harisnyát kapni. A jócskán elnyűtt világos harisnyáját teába áztatta, egyúttal a mosás is megtörtént. Kivette száradni, én pedig gyanútlanul megittam a teát.

A harisnya-lére ettem életem legízletesebb pörköltjét, amihez a tésztát nagymama akkori élettársa, Miskó bácsi szaggatta a vécén; náluk ez családi hagyomány.

*

Emelték a gyógyszeradagomat. Bazi erős injekciót kapok. Ha nem adják be idejében, török-zúzok. Állítólag kivágtam az ablakon a kutyát, a tévét… Legutóbb a kanárit kalitkástul, de fennakadt a tölgyfán. Szegény madár – amíg le nem szedte a gondnok – órákig veszekedett a fa verebeivel.

Sokan mondják, hogy én vagyok a világ legjobb embere. Ez nagyon jólesik. Mindenkit szeretek, van sok barátom, például itt, az utcában az újságárus néni, a szemeteskuka és a macskák. Tegnap egy villanyoszloppal gazdagítottam a baráti körömet.

Értéktorzulás

Fellázadnak a résztvevők és hőbörögni kezdenek: Hát akkor mi a fenének lopod az időnket?… Mi profit vártunk, azt ígérték, hisz mi is profik lennénk, vagy mifene…

*

A gyenge tanulók is legalább közepes eredménnyel végeznek. Mítoszát sikerei támasztják alá. Nem volt hasonló tanítója az egyetemnek.

Dőry János harmincöt esztendős, halk szavú tanár. Kvantumfizikától kezdve a spiritualitásig számos tudomány birtokosa, de leginkább az általa kifejlesztett csendterápiát alkalmazza, ahol a psziché veszi át a főszerepet. A külvilágra is odafigyel, képtelen közönyös maradni.

Indiába utazik. Egy évre tervezi kinntartózkodását. A Shautunki-templom aggastyánjához szegődik. A bölcs tudja az első találkozás óta, hogy új tanítványa próféta.

A remete különleges szigorral oktat. Szerető keménység ez, csak a legkiválóbb tanítványoknak jár.

Megmásszák a közel háromezer méter magas Khiakogo csúcsot. Dőry újabb megvilágosodás birtokosa lesz a táj energiája által. Hétről hétre fejlődik. Letelt a tizenkét hónap. A távollét csupán egy hosszú meditációnak tűnt.

Dőry mély meghajlással búcsúzik. Az aggastyán ennyit mond: „A mifajtánk száz esztendeig él, talán még találkozunk a földi létben, de a Nirvánában biztos.”

Dőry újra otthon, garzonjában. Az első tanítási nap után átszellemülve utazik az autóbuszon. Bőrkabátos fiatalok állnak mellé. Egyikük kést ránt elő.

– Holdkóroskám, bukszát ide, vagy kés a szívbe…

– Kedves fiatalember, adnék, de nem tehetem.

Az ittas suhanc azonnal döfne, ám Dőry elkapja a kezét. Egyre erőtlenebbül tartja, végül elengedi. Szelíden támadójára mosolyog, aki bűnbánó arccal elé rogy.

– Bocsásson meg, mester!…

A buszról leugró fiúk még odalentről is áhítattal figyelik az idegent. Dőrynek nincs végtelen hatalma, képtelen az összes rosszat megváltoztatni. Akin tud, segít, ezáltal a csürhe potenciális áldozatain is. Ahogy ő hívja, féregirtást végez, ezt persze az emberben nyüzsgő élősködőkre érti.

A remete segítségével orvosságot lelt a bűnre és az aljas szándékra. A leggaládabb maffiózók sem jelentenek akadályt. Bárki felett képes uralkodni. Akár az állam embereihez is hozzányúlhatna, negatív energiává alakítva mennyei erejét.

*

Az egyetemi dékán azzal fogadja a tanítót, hogy hamarosan elindítják az év eleje óta tervezett menedzsertanfolyamot. Az üzleti szférából jönnek, egészen más világ, mint a bölcsészkar. A vezetőség Dőryt választotta ki, hallották hírét, hozzá ragaszkodnak. Marketingszemmel izgalmas újítás, egy spirituális személy kipróbálása. A mester nem oktathat intézményen kívül.

*

Az előadóteremben vagy húsz a ma emberei közül: jól fésült, öntudatos öltönyösök, modern irodaházakból idecsődített marketingesek. Mostanság telenyomják őket tréningekkel.

Dőry belép hozzájuk, mindnyájukat egyenként üdvözli. Laza beszélgetéssel indít. Amazok néha egy-egy unott helyesléssel vagy ásítással reflektálnak.

Egy vékony, keselyűképű férfi mélyeket krákog és szó nélkül elhagyja a termet. Dőry mintha észre se venné, zavartalanul folytatja az előadást, de ismét megzavarják.

– Halló! Egy idióta okításon szenvedek, valami humán nyavalya – panaszkodik egy nyálas hangú, hátranyalt hajú kurafi a telefonba.

– Kérem, ha lehet, kapcsolják ki a telefonjukat, hamarosan kávé- és cigarettaszünet. Ha így összehozott minket az élet, próbáljanak összpontosítani! – fegyelmez higgadtan a mester.

– Nem vagyunk gyerekek! Mit nyomatod már ezt az elcsépelt sódert? Mindjárt kikéredzkedek pisilni, nem? Ökörségből kapunk eleget. A velőt lökd! A velőt, érted, apukám? Állítólag nagy arc vagy, nemhiába kértek fel.

Dőry döbbenten néz a kölyökképű, végtelenül pökhendi, kidolgozott izomzatú ficsúrra. Nem reagál, folytatja az órát.

Kávészünet után Dőry mélyebbre ás, megpróbál más módszerrel hatni. Egy szakállas, pufók ötvenes szól bele:

– Blabla, hanta-banta, ne akarj lyukat beszélni a hasunkba! Marketológiailag nulla vagy! Sokkal nagyobb agyakat is lenyeltünk már! Ráadásul keresztben.

– Nem a marketinget vagyok hivatott oktatni. A tudatalattit próbálom megérinteni, hogy optimalizáljam önökben a humánumot, ezzel energiatöbblethez jutnának, és szerényebb hozzáállással…

– Na, most húzz innen, de gyorsan! – ordít közbe az ötvenes pufók.

– Kezdem belátni, hogy valóban kevés vagyok önökhöz.

A résztvevők fellázadnak és hőbörögni kezdenek: Hát akkor mi a fenének lopod az időnket?… Nekünk profit ígértek, hisz mi is azok lennénk, vagy mifene… Hagyjuk itt ezt a szart, lesz egy-két szavunk… és ne a tudatalattinkat, hanem a farkadat érintsd meg, az hiányzik már neked!

A gyerekképű is felpattan.

– Köcsög, akkor mit ugatsz nekünk?

Dőry a remetétől elsajátított villámmódszerrel lemegy alfába és derűsen tekint a résztvevőkre. Vibrál és fényt bocsát ki magából. Felemelkedik a talajtól, s körbelebegi a termet. Miután a helyére ül, a többiek oly közönyösen bámulják, mint egy lefújt, erejét vesztett dongót szokás. Kérdésekkel támadják: Mit akarsz ezzel? Másról szól az élet, bűvészkém! Azt lökd, hogy milyen verdád van? Mennyi a nettód? Inkább azt köhögd, az már valami!…