Máry Szabó Eszter

Czigány György: Zárófogadás

Ízes, színes, tapintható és minden részletében sokat, „mélyet mondó”, filmszerű életkaleidoszkóp Czigány György Zárófogadás című könyve. Többtételes szimfónia, s azon belül sok apró, de súlyos, értékes opuszra osztott „zeneszó” hatását nyújtja a könyv. Nem szokványos műfaji megnevezés a zeneszó, de aki ismeri Czigány György életművét, vélhetőleg egyetért ezzel a kifejezéssel. Hiszen Czigány György életében a zene és a szó elválaszthatatlan társak, ahogy az író és felesége is azok – bár már két külön, de mégis összesimuló dimenzióban. Erről a megfejthetetlen csodáról, az elmúlás létezhetetlenségének örök reményéről, s a kegyelem által megszületett hitéről vall az író a Zárófogadás utolsó tételében, melynek hangulatát a költő egyik korábbi versének utolsó akkordja híven tükrözi:

„Mikor a visszavont lét világűr tágassága mélyén / már csak a képzelet cselekvő. / Mikor a halál is teremtés.” (Négy utolsó ének – R. Strauss és mindannyiunk emlékére).

A Zárófogadást – stílusosan – legjobban a zene szavaival, illetve zenei „szakszavakkal” lehet jellemezni. Balladák, etűdök, scherzók, largók, különböző dinamikával, de végig az „elhagyás technikájával” – vagyis a dolgok lényeges vonásainak kiemelésével – megírva.

Az utolsó tétel jelzése: calando (lassulva, halkulva). Az előbb említett Richard Strauss: Négy utolsó ének ihlette vers folytatása prózában: a remény egyre stabilabb létráján egyre följebb lépdelő, már nem gondolkodó, hanem hívő Ember érzései.

Czigány György felesége naplójának legsúlyosabb, s egyben örök hitet s kifogyhatatlan erőt adó sorai segítik az írót s az olvasót is eljutni a végső felismerésig, amit helyettünk és nekünk írt le Erika: „A halálhoz nagyon erős hit kell, nem földi gondolatok, itt már a természet fölötti munkálkodik. Ez segít meghalni. Hiszek, tehát vagyok. A lét őre a szeretet, mely kezdetben volt és minden általa lett. A szeretet meg is marad, az én személyes szeretetem is, vagyis én magam.”

„Csak ami ilyen szomorú, az lehet ilyen gyönyörű” – vallja Czigány György, aki a lét drámai szélsőségeit (születés-halál, megismerkedés-búcsú, rátalálás-elvesztés) hol pasztellszínekkel festi le, hol pedig áramütésként szúró szavakkal érzékelteti. Ez az áramütés fáj, de életben hagy. Helye, érzete nem múlik el nyomtalanul, hiszen ennek a fájdalomnak létjogosultsága, oka, célja, nemes tartalma van. „Aki a rettenetet kimondja, fel is oldja” – idézi Illyés Gyulát.

Ha a művész elmondja, lefesti a maga gyászát, akkor mi annak valamilyen nemes értelemben örvendünk, hiszen a művek befogadása által feloldódik bennünk a feszültség. Ezekre a tragédiával egyenrangú „örömökre” szükségünk van.

A Zárófogadás az esszenciára jellemző tökéletes tömörségben a mindenséget magukban hordozó emléktöredékek tárháza. A lélek szonátái, a különböző korszakoknak megfelelő hangnemben megkomponálva.

„Amikor felfedezünk egy remekművet, akkor egy eddig el nem gondolt lét-igazság derül fényre, és ez a fény minket is megvilágít” – idézi egyik kedvenc gondolkodóját, Heideggert Czigány György, s legújabb könyve olvasásakor is ugyanezt érzi az olvasó, mármint jelen könyv írójával és művével kapcsolatban. 135 oldalban benne vannak a legfontosabb létmotívumok sokszor „makacs derűvel”, ragyogó, égkék színnel lefestve, mosolyt fakasztó anekdotákkal „lazítva” az amúgy folyamatosan mélyülő, gazdagodó lelki történések sorát a nagy felismerések villanófényében. „Ha műveinkben nincs benne Jézus, akkor semmi nincs benne” – idézi Ottlik Gézát, akivel, mint a legtöbb remek kortárs íróval, közeli kapcsolatban volt. Nem néven nevezve kell jelen lennie (mármint Jézusnak), hanem valóságosan – teszi hozzá Czigány György, s ebben az olvasó is meggyőződhet, amint az író „létfilmje” lepereg előtte – a Zárófogadás című kötetében.

Színház a színházban – vers a versről, illetve vers a zenéről, képről s a lét minden szögletéről.

Czigány György a művészet összes ágának állandó érintésében él – kölcsönhatásban van benne a mindenséget mozgató, szent alkotó tűz a földön járó s a mindennapok apró fontosságát átlátó tevékeny törődéssel. A könyvéből sugárzó humánum, mindent megérteni, vagyis megérezni vágyás, gazdag és másokat is gazdagító életének aranyhordalékait tárja elénk könyvének minden oldalán. A kiváló gondolkodókkal, művészekkel készült beszélgetéseit filmszerű jelenetként ábrázolja, minden mondatból érződik, hogy alkotója több műfajban gondolkozik egyszerre. Több műfajban szemléli, érzi s fejezi ki a világot.

Ifjúkora óta verseket ír, majd zongoraművész lett, később pedig irodalmi, zenei műsorokat szerkesztett és vezetett a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban. A személyes alkotómunka élete magja, motorja, ez hatott ki minden tevékenységére és a mindennapjaira is. Festmény, vers, muzsika és halhatatlan, mély emberi kapcsolatok egymást inspiráló, gazdagító rezonanciáit fedezhetjük fel verseiben, műsoraiban és egész életében.

(Czigány György: Zárófogadás. Szent István Társulat, Budapest, 2009)