L. Kovács Krisztina

Old(ód)ás és köt(őd)és

Gondolatok John Donne szerelmi költészetéről

„Ezért két lelkünk egy marad,

ha mennem is kell, egybe-van,

tágul inkább, de nem szakad,

mint légiessé vert arany.”

(John Donne: Búcsúzás: megtiltva bánatot)

John Donne (1571/1572–1631), az angol metafizikus költők csoportjának egyik legismertebb alakja T. S. Eliot költő és esszéista kutatásai nyomán került vissza az irodalmi tudatba hosszú, évszázados elfeledettség után. Donne központi helyet foglal el Eliot modernista krédójában, hiszen ő a XIX. századi romantikus-viktoriánus költői hagyománnyal szembefordulva a késő reneszánsz kori metafizikusuk művészetében vélte felfedezni az új, modern költészet előfutárait. A metafizikus jelző, annak enyhén lenéző konnotációival, egyszerre új jelentéssel és értékekkel telítődött. Eliot elmélete szerint a XVII. század folyamán az angol költészetben a gondolatok és érzések egysége megbomlott, ezek többé már nem hatottak egymásra megtermékenyítően. Ezzel ellentétben az Erzsébet-kori drámai tradíción nevelkedett költőnemzedék még birtokában volt annak a képességnek, hogy érzelmeiket, észleléseiket és filozófiai elmélkedéseiket elválaszthatatlanul összekapcsolják költeményeikben; töprengéseik nem csupán költői köntösben jelentek meg, hanem maguk voltak a költészet. Noha Eliot Donne-t mint egy zászlót hordozta körbe a romantikus irodalmi hagyomány elleni harcban, éppen ezáltal felhívta arra a figyelmet, hogy a modern, XX. századi olvasó számára ezek a szövegek többet jelenthetnek, mint puszta emlékek a múltból. Frissességük, intellektuális és pszichológiai gazdagságuk párbeszédet folytat a modern-posztmodern korban élő egyén gondolataival, észleléseivel. Donne bonyolult, árnyalt és érett szerelemfelfogása, illetve korát megelőző filozófiai és lélektani fejtegetései jól rezonálnak a korunk emberét foglalkoztató problémákra – mindez több annál, mint hogy írójuk olyan korban élt, amikor addig elfogadott paradigmák omlottak össze és új tudományos felfedezések foglalkoztatták a kortársakat.

A metafizikus költők soha nem alkottak egységes iskolát, nevüket is később, a XVIII. században kapták, mint a John Donne hatására alkotó művészek laza csoportja. John Donne, Andrew Marwell, George Herbert, Richard Crashaw – hogy csak néhányat említsünk – költészete csakis az utókor értékítélete nyomán kapcsolódik össze, és ez nem volt mindig kedvező. Az angliai metafizikus költészet (amelyet angliai barokk néven is emlegetnek) virágkora egybeesik az európai kontinens reneszánsz és barokk közötti átmeneti időszakával, a manierizmussal. Az angol metafizikusoknak és a manierista művészeknek ugyanazon vádakkal kellett szembenézniük: művészetük elitista, filozofáló, ellenáll mindenféle besorolásnak és magán hordja a független gondolkodás jegyeit. Verseik formai jellegzetességei szintén bírálat tárgyát képezték. Szívesen éltek a kiterjesztett metafora, a conceit (concetto) eszközeivel, amely a lehető legtávolabb álló képeket kapcsolja össze egységes alakzattá, és amely éppen elemei távolsága révén nyújtja a (rá)csodálkozás, a megvilágosodás élményét. Leghíresebb példája ennek Donne Búcsúzás: megtiltva bánatot című versének körző-metaforája:

Két lelkünk csakis úgy lehet,

ahogy körzőn kettős a szár,

tiéd a pontba-rögzitett,

mégis mozog, ha párja jár.

A művész célja az elméjében lévő idea kifejezése, így ihleteinek forrása is igen gazdag. Mindez megfigyelhető Donne esetében is, hiszen korának felfedezései, saját életének eseményei, illetve elmélkedései mind-mind hatottak költői fantáziájára, annak kifejezői pedig az összetett, szellemi erőfeszítést igénylő conceit-ek és paradoxonok voltak. A besorolásoknak ellenálló, határokat átlépő-leromboló, dekonstruktívnak is nevezhető metafizikus témák és formák elkerülhetetlenül kivívták a bírálatot és – mintha korukat ténylegesen megelőzték volna – évszázadokra háttérbe szorultak, hogy aztán a modern korban feléledve közvetlenül is megszólítsák az olvasót.

T. S. Eliot mint korának szülötte elbűvölve ünnepelte Donne formai újításait, versszerkezetet széttörő rendszerét, szellemes, gyors asszociációit, átfogó, néhol érthetetlen képeit és a nyelv defektusainak felsejléseit – mindezek kellően egybeestek a modernista költészet ideális jellemzőivel. Donne versei azonban ablakot nyitnak egy másik világra is: az örökösen kereső-kétkedő, végső igazságra szomjazó, noha abban nem hívő, talajt vesztett, de saját képességeiben végsőkig megbízó posztmodern ember világára.

John Donne igen termékeny költő volt, szerelmi lírája mellett istenes versei, elégiái, levelei és szatírái mutatják sokoldalúságát, kalandregénybe illő élete pedig bőséges inspiráló élménnyel szolgálhatott számára. Szerelmes verseinek gyűjteménye a Songs and Sonets címet viseli. Máig nem tisztázott, mikor és milyen sorrendben írta a benne szereplő költeményeket, amelyekből – noha gyakran élt a korban divatos drámai személyiség, más szóval persona használatával, némely verse pedig híven követi a hagyományos petrarcai modellt, a reménytelen szerelmes vágyakozásának leképezését – erőteljesen átsüt John Donne saját egyénisége. A metafizikus hagyománynak megfelelően szerelmes versei egyszerre szólnak mind a korban megszokott, mind a saját egyéni szerelemfelfogásáról, ugyanakkor tömör, velős és haladó szellemű filozófiai „miniesszék” is egyben. A már említett vágyódó hangú, hölgyének szerelméért esedező versek mellett (ilyen például A bolha, a Lehűlés, a Csalétek vagy az Asszonyi Állhatatosság) néhány költeménye a beteljesült, kölcsönös és egyenrangú szerelem ünneplése, és talán ezekben sikerült leginkább megragadnia és kifejtenie az őt leginkább foglalkoztató filozófiai és lélektani témák, mint a halál, a személyiség és a tudás kiérlelt és összetett szintézisét (ilyenek például Az évforduló, a Búcsúzás, A szerelem megszentelése és Az ereklye, amelyek egy ciklusként is olvashatók). Legtöbb versét nem könnyű kategóriákba sorolni (például a Jelenést, amely egy szatirikus-gótikus, igen szókimondó szerelmi könyörgés), ám közös vonásuk a hol nyíltabb, hol burkoltabb, de mindig ironikus, kora szerelmi költészetét elegánsan karikírozó írásmódja, amely gyakran meglepő versvégi csattanókban mutatkozik meg. Ezek érvelésének finomsága miatt mindig meggyőző következtetésként hatnak: az Önkívület szerelmese a különleges lelki kapcsolat hosszadalmas és magasztos leírása után a testi beteljesülést helyezi más megvilágításba:

Ha valaki e tanítást

megérti, az rokon velünk

s alig fog látni változást,

ha majd most testekké leszünk.

Szerelemfelfogásában nem válik ketté a testi és lelki beteljesülés, hiszen a szerelmi kapcsolat két egyenrangú személy tudatos szövetsége, akik ezáltal egy új minőséget hoznak létre, de akik külön-külön is teljesek. Ebben a kötelékben a testiség organikus kapcsolatot alkot a lelkiséggel, ezáltal elveszti különleges, tabukkal terhelt jellegét. A szerelmesek egy új, androgün egységet hoznak létre, azt sugallva, hogy a teljes személyiség magában foglalja a férfi és női princípiumot egyaránt:

A Főniksz él itt általunk,

akik ketten egyek vagyunk.

És meghalunk s feltámadunk

egy eszmében s rejtélyesen

táplál e szerelem.

Az én sajátosságainak, a személyiség határainak, illetve a szubjektum és a külvilág elkülönülésének kérdései mélyen foglalkoztatták Donne-t. A beteljesülésről szóló verseinek szerelmespárja révén lehetősége nyílik megvizsgálni az én határainak rugalmasságát és elmélkedni a személyiség stabilitásán és egységén: „Van-e nálunk sebezhetetlenebb, / ha árulónk csak egyikünk lehet?” Az én egysége hasonlatossá válik a halhatatlansághoz: „Csak az halhat meg, ami már megunt; / ha két szerelem egy, ha a magunk / szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk”. A szerelem nem az én felolvadását, hanem annak kiterjesztését jelenti: „Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt / szerettük egymást?”

Donne visszatérő, természettudomány ihlette alakzatai a kölcsönös szerelmet és a személyiség teljességét egyaránt kifejezik. A Föld két féltekéje az egymásba zártságot jeleníti meg: „világod én vagyok, s világom már te vagy” (Jó reggelt!), de hasonló célt szolgál a már említett körző és a szerelmesek egymást összekötő, egymásba révedő tekintete is: „Ha összenézünk, hű szivet mutat / egymás szemében két ábrázatunk;” (Jó reggelt!), „egy kettős fonál két szemünk, / két sugár arra fűzte fel” (Önkívület). Ez a különleges kapcsolat fennmarad a tér- és időbeli távolság dacára egyaránt, amelyet nemegyszer az elmúláshoz hasonlít. Donne-t erősen foglalkoztatta a halál és annak véglegessége. Halálfélelmével szerelmes verseiben is megpróbált szembenézni, amely téma messzire túlmutat a halál és szerelem hasonlatosságának közhelyén. Seneca és Michel de Montaigne nyomán vallotta, hogy a haláltól való félelem leküzdésének egyetlen eszköze az azzal való bátor szembenézés, mint azt egyik istenes versében is írja: „s te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál” (Mért hencegsz úgy). A haláltól való rettegés leküzdésének másik módja, hogy megfosztjuk azt minden drámaiságtól. A Búcsúzás: megtiltva bánatot haldoklója ekképp csúszik át életből az elmúlásba:

Akár ha jámbor távozik

és hívja lelkét szeliden,

barátja szól: most búcsuzik

a lehellet, más mondja, nem:

így oldódjunk el nesztelen,

nincs könny-ár, sóhaj-fergeteg…

A vers halál-hasonlata a szerelmesek búcsújának képe, ahol a határok képlékenyek és egymásba olvadnak, mint a „légiessé vert arany”. Egyik életrajzírója, John Carey szerint azt, hogy neki, John Donne-nak is meg kell halnia, a személye ellen vétett legnagyobb támadásnak vélte, így halhatatlanságát mindenáron biztosítani akarta. Donne tudatában volt annak, hogy versei már önmagukban is gondoskodnak nevének fennmaradásáról, hiszen azokat az utókornak szóló tudatos üzeneteknek szánta, ő azonban ennél többre vágyott. Szerelmi költészetének egyik központi toposza a már-már vallásos (ugyanakkor blaszfemikus) magasztosságig elvitt ünneplése annak az egyedülálló szerelemnek, amely őt és kedvesét összeköti. Az utókor számára megőrzött és példaként állított szerelem álcájában Donne saját erős és életigenlő énjét próbálja átmenteni, ugyanakkor sokszoros identitásválsága is tükröződik abban a vágyban, hogy rögzítse saját énjének határait, mégis minduntalan rá kellett jönnie ennek lehetetlenségére. Katolikus családba született, de már fiatal korában áttért az anglikán hitre, amelynek élete késői éveiben papja is lett. Házassága miatt éppen elkezdődő politikai karrierje megtört, és később hiába próbált visszakerülni a legbelsőbb udvari körökbe. Verseiben az lehetett, amire igazán vágyott: hatalmas egyéniség, aki az utókor szemében szinte isteni – de legalább uralkodói – magasságokban mozog. Költészetére – áttérése ellenére – erősen hatott a katolicizmus, szerelmes verseiben is gazdag vallásos utalásrendszer jelenik meg. Donne számára a szerelem és a halál közötti másik kapocs a nyelvi és gondolati kifejezhetetlenségük. A nyelv tökéletlensége az egyik témája Negatív szerelem című önreflexív versének. A költemény a XX. századi strukturalista nyelvfelfogás előfutáraként is értelmezhető. Donne szerint bizonyos fogalmakra nem létezik megfelelő nyelvi kifejezőeszköz, sőt elmélkedéssel sem megközelíthetők: ezek lényegét csak úgy lehet megragadni, hogy ’mi nem az’. A szerelem, a halál, a tudás, az önmegismerés ilyen dolgok:

Hogyha az a tökéletes,

mit negatívja jellemez,

ilyen szerelmem is, hiszen

mi másnak kell, nem kell nekem.

A költemény Donne egyik legérettebb, emberileg legtudatosabb műve. Rövidsége megdöbbentő ellentétben áll összetett és kiérlelt életfelfogásával. Itt már a tapasztalt, sokat látott személyiség szól a tudás és megismerés végtelen vágyáról, annak beismert lehetetlenségéről, illetve az élet legbölcsebb céljáról, amely nem a beteljesült boldogság, hanem az örökös, önmarcangoló keresés, amely során az ember mindig a semmi határán egyensúlyoz, és amely egyfajta halálvágyként is értelmezhető. A legteljesebb önmegismerést Donne a semmivel és ürességgel említi együtt, mintha a beteljesült, lezárt vágyak az élet megszűnését jelentenék:

Ki megfejtette, hogy mi ez

a semmi – magunk –, s mit mi nem

tudunk, tudja, tanítsa meg;

addig: ha nem is érhetek

célhoz, kudarc sem fenyeget.

Az önismeret és szerelem hasonló attribútumai által a nem tudás és a nyelvi kifejezhetetlenség értékké válnak:

Nem tűrik földi szeretők

(kiknek a lelke testi vágy)

a távolt, elveszítve ők

szerelmük elementumát.

Donne más verseit is áthatja a nyelv és a bölcselet hiányosságain való töprengés, amely összefonódik az utókort megszólító attitűddel, mintegy párbeszédre híva az olvasót, kérdéseivel és felszólításaival arra biztatja, hogy vegyen részt versének megszólaltatásában. Tisztában volt azzal is, hogy versei minden egyes olvasással új értelmet nyernek, és ez nyújt számára örök életet. Az ereklye című verse a rég meghalt szerelmespár csontjainak kiásása kapcsán az utókor értékítéletéről való, erősen önreflexív elmélkedés. Ő maga ugyanakkor képtelen arra, hogy magát és szerelmét megnevezze: „de nyelv s mérték nem írja le soha / többé már, mily csoda volt ő maga”. Verseiben Donne előszeretettel jeleníti meg magát mint halottat vagy kísértetet, aki azonban mindig aktív és birtokában van – ha csak részlegesen is – a nyelvnek. A számítás című költemény beszélője feltehetőleg egy kísértet, aki a számolás műveletét használja az egyéni élmények által módosított időérzékelés, valamint az élet és halál egységének ábrázolására.

Az én mibenlétéről való elmélkedéstől elválaszthatatlanok a tudás és az önmegismerés kérdései. A racionális tudással a tudatlanságot és a misztikus, vallásos jellegű, spirituális tudást egyaránt szembeállítja, mindez azonban az önismeret lehetetlenségének három oldala is. A szerelem egyesítheti a logikus és a misztikus tudást, míg a szerelem előtti állapot a tudatlanság ideje, a szerelem megszületése emlékeztet a Tudás Fája gyümölcsének megízlelésére:

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt

szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég

mint a hétalvók, vagy mint csecsemők

szoptuk vidéki örömök tejét?

Így volt s mindez az öröm árnya csak,

ha szépet láttam, téged láttalak,

minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,

kik egymást még félénken nézitek;

és mindenben szerelmetek kering,

s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.

A kétféle tudás koherenciája Donne verseinek ciklikus szerkezetében is megmutatkozik. Noha következetesen végigvitt érvrendszer húzódik végig a legtöbb költeményén, ezek ritkán lineárisak és lezártak. Az évforduló, A számítás és A szerelem növekedése az élet és a halál, a megszámlálható, mérhető és a folyamnak érzékelt idő egymásba folyó ellentétének lírai és mesterien megalkotott példái.

Érzelmek és gondolatok elválaszthatatlan egysége teszi Donne szerelmi líráját rejtélyesen összetetté, hiszen a szerelem az emberi lét filozófiai kérdései kölcsönösen és egyenrangú módon gazdagítják egymást, létrehozva egy, a mai ember számára is hiteles világot. Donne eszmei és költői mondanivalója némely esetben látványosan ellentmondásos, ami olyannyira nyugtalanító volt kritikusai számára, hogy hozzájárult Donne évszázados mellőzöttségéhez, de aminek újrafelfedezése is köszönhető. Költészetét áthatja egy erős individualista és szubverzív törekvés, amely a szabad akarat ünneplésével és koncepciók belülről, saját eszközeikkel történő lebontásával teszi verseit szikrázóan elevenné, miáltal költői énje az olvasó énjével társaloghat.