Gyimesi László

„Ma nyarat kapsz, úri a kedvem”

Birtalan Ferenc új könyvéről

Birtalan Ferenc hatodik verseskönyve kivételes alkotás a szerző egyre impozánsabbá épülő életművében. Az ezt megelőző két kötetben (Talpig fegyverszünetben – Saluton, 2006, A félnégyes barom – Hungarovox, 2007) a költő mintegy utolérte önmagát, kiküzdötte a neki régóta járó szabad pályát, a hallgatás hosszú évei után helyreállította a rendet, pótolta azon pótolnivalókat, amiket csak ő pótolhatott. Ez a könyv már az alkotás természetes lüktetésébe illeszkedve jelenhetett meg, s valóban az új termést, a legfrissebb gyümölcsöt takaríthatta be. A költő győzedelmeskedett az ellenséges (no jó, legyen csak közömbös) korszellemen, zavarba ejtő tisztasága úgy nyitott új horizontot, hogy valamennyien a magunk perspektívája szerint kereshetjük meg benne a helyünk.

Helyettünk (nagyképűbben: a szakma és az irodalomtudomány helyett) azonban a költő természetesen nem végezhette el az irodalmi lét recsegő-ropogó építményébe történő újrabeillesztés kényes, nyögvenyelős, de mindenképpen elengedhetetlen munkáját. Persze, ez a rövid recenzió sem lesz alkalmas erre, de arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy Birtalan Ferenc és a hozzá hasonló alkotók híján biztosan összedől az épület.

Hozzá hasonlók? Ez a kitétel csak a léthelyzetre vonatkozhat, az alkotás milyenségére nem. Hiszen ennek a költészetnek az a különlegessége, hogy soha senkivel nem hasonlítható össze, nem rokonítható a legközelebbi elődök, barátok, eszmetársak alkotásaival sem. Olyan természetesen egyedi és ismételhetetlen, mint a világ, amelyben otthont keres.

Korábban azt írtam róla: Birtalan Ferenc a legalanyibb közösségi költő. Megfordítva is igaz: a legközösségibb alanyi költő. Eddigi munkássága során úgy hódította meg költői világát, hogy azt nem csupán a maga számára tette áttekinthetővé, bejárhatóvá, hanem minden olvasója, minden befogadója számára is.

Birtalan költészetében nincs külön lírai és személyes én. Nincs köznapi és esztétikai világkép. A létezés elemei, az apró történések és a kataklizmák egyaránt, természetes egyszerűséggel válnak verssé, mint a népdalokban.

Leegyszerűsítése lenne ez a világnak? Első közelítésre igen. De olyan egyszerűsítés, mint a matematikában: az egyenlet mindkét oldaláról eltávolítjuk a feleslegessé vált azonos elemeket, hogy csak azok maradjanak, amikkel valóban számolnunk kell. Amik valóban eredményt hoznak.

Az apró dolgok halmazából jól körülhatárolható, egyszerre valóságos és spirituális hátország épült. A korábbi kötetek ezt a honfoglalást dokumentálták, az új gyűjtemény azonban túljut ezen, anélkül hogy a bejárt föld egy csücskét is lesajnálná, egy rögét is megtagadná. Ragaszkodása változatlan, de a meghódított ország határait nyitottabbá, átláthatóbbá, sőt átjárhatóbbá tette. Ezekre az átjárókra, határátkelőkre szeretném felhívni most az értők figyelmét, abban a nem titkolt reményben, hogy előbb-utóbb a hivatásos kritika, az akadémiai, egyetemi irodalomtörténet-írás avatottjai lépnek a helyembe, s teljes szakmai fegyvertárukkal dübörögnek végig az általam csak sejtett nyílt vagy rejtekutakon.

A verseskönyv első ciklusa tizennégy verset sorakoztat a Hé, dalocska cím mögé. Már a cikluscím és a címadó vers is – hetykeségével, vidám felütésével – változást sejtet, a korábbi elégikus költői hang meghaladását. Erről van-e szó a ciklusban? Erről is, nem is. Az elégikus megközelítés, mint alap, maradt, de éppen erre az elégikus alapra építette a költő első átjáróit. A kötet nyitó verse, A cégér a költő természetes, „régi” átjáróját mutatja újra (a való világból a transzcendens valóba), utána a Zuhany című nagyszabású, önéletrajzi és programadó elemekben egyaránt gazdag költemény már első az újabb világokra nyitó szövegek között. Ironikus rákacsintása a posztmodernre egyszerre tükrözi a mesterségbeli tudás fölényét, valamint az e földön járók megokolt józanságát. A finoman adagolt nosztalgia, a valóságos fájdalmak és örömök párhuzamos felvillantása ilyen összetett módon a korábbi kötetekben kivételesen fordult csak elő. Részletes elemzése külön tanulmányt érdemelne. A saját és szigorúan egyszemélyes világ határai leomlanak, egyszerre nyílnak utak mind más társadalmi rétegekhez, mind másfajta személyiségek territóriumaiba.

Ezt a határnyitást követik a következő versek, a Zenede, a Bartók a muzsika világa felé, a Bor, a Piros-kék a rusztikusabb értékek felé, az Alföld, a Szobor és a Szárnyaszsoltár a képzőművészetek által uralt létszeletek felé fordítja tekintetünket. A ciklust záró két darab párversnek is felfogható: a Tablettadal a napi nyavalyákkal küzdő hétköznapi ember öniróniájával, a Költőországban az alkotó értelmiségi fölényes szarkazmusával próbál túllépni e mai kocsmán.

A második ciklus, a Visszanyíló ablak erősíti meggyőződésünket, hogy a privát lét és az esztétikai térben megszerzett szerep egységessége csak külsődleges elem, költői eszköz. A húsz vers csaknem mindegyike a privát lét talajáról lendül magasabb terekbe, a formalizált szokásrendből a meghitt ünnepbe, a vulgárisból a szakrálisba. Versről versre másként megy ez az átváltozás, hol a természeti környezet segíti az ugrást (Ma boldog), hol a valóságos emberi kapcsolatok lendítőereje (Anyavers apásan, Advent), hol a valóságos vagy választott ősök emléke (Visszanyíló ablak, Alföld, kékítővel). Omlanak a határjelek, a mindvégig óvott belső térből tágasabb téridőbe törhetünk át: a konkrét szomszédságba (Paneltár, Kapu), a kitüntetett városrészbe, Csepelre (Szökőkút, gépharang, Emlékműre, Szentjeit a HÉV), a nagyvárosba, s a tágabb hazába. Egyúttal a magántörténetekből a közös élmények világába, s még tovább, az élő történelembe (Csatakép, Bohócok, szittyák, Októberetűd). Sőt, ha nagyon odafigyelünk, a tapasztalások szintjéről a bölcseleti megismerés szintjére vezető ösvényekre is rábukkanhatunk (Dogma, Relativitás, Választalan). A cikluszáró Főnix, mintegy a Szentjeit a HÉV ellenpontjaként, úgy emel át az általánosba, hogy a tiszta dalforma végig az egyediséghez köti a befogadót. Így olyan összegező vers születhetett, amely mentes a mindentudás pózától, s mégis egyszerre képes átlátni a létezésünk útvesztőjét.

Egy bekezdést szánjunk az imént felemlegetett csepeliségre. Nem valamiféle provincializmus, kismesteri póz hozta létre ezt, hanem a természetes léthelyzet adta, magától, s így nem is több, nem is kevesebb annál. Minden hazaszeretet, patriotizmus kiindulópontja a szűkebb közeghez való viszony, s Birtalannak külön szerencséje, hogy ez a közeg most (nem kevés ideje) éppen Csepel. Volt más hátországa is, Kőbánya, a Vár, vagy éppen Óbuda, sőt a Pasarét, de sehol sem illeszkedett bele olyan magától értetődő módon a külvilágba, mint éppen itt. Ugyanakkor nem Csepel költője, hanem összmagyar költő, aki éppen (örömünkre) Csepelen él.

A második ciklus elégikus hangütését a harmadik (Díszburkolat) részbe sorolt tizenöt vers igen érdekesen fordítja át. A kötet címét sugalló Ugrató váratlanul egy gyermekmondóka ősi ritmusában a mágia világába lendít bennünket. A költészet eredete – tudjuk – a ráolvasások szómágiájában kereshető, miért ne lelne rá ott Birtalan Ferenc is! A kimondott vagy megtagadott szó uralommá válhat a szó mögött rejlő valóságos dolgok, szépségek és szörnyetegek felett. Ami korábban beletörődés, rezignáció, (némi ellenállással elfogadott) fatalizmus volt, ebben az egységben reménnyé, sőt derűs reménnyé változik. Jelen vannak persze az árnyak (Télvégi őszből, Utak sehovába, Tánc), de a Két szoba között remekül ábrázolt szituációjából sikerül kiszabadulnia a költőnek, s olyan tavaszias versek születnek, mint a valójában októberi Egy kis galamb, vagy a Lista. A meghaladni kívánt keserűség felett percnyi győzelmek születnek, ilyen a Jött egy leány mosoly-dala, a Szépítő vers őszikés-derűs jelenlét-erősítő bölcsessége. Ezt folytatja a cikluszáró Nyarat kapsz hetyke „varázséneke”, az Ugrató gyermek-mágiájának felnőtté érett változata a reménység egyszerre felemelő és közönséges szavaival. A Díszburkolat versei számomra – az eddig nem említett sajátos, szelíd humoruknak köszönhetően is – azt sugallják, hogy a költő a különféle átjárók feltárása során jól járható utat talált. Hogy vezet-e ez az út valahova, elválik.

A Kerubok jönnek címet viseli a negyedik egység. Két komoly alapkérdéssel küzd a kéttucatnyi vers döntő többsége: a közelítő elmúlással, valamint a költői lét, az alkotás értelmével. Ha az átjáró-analógiához ragaszkodom, a köznapi létezés és az esztétikailag birtokba vett világ között feltárt korábbi utak mindegyike megjelenik ebben a ciklusban, de éppen az alapkérdések határozott megjelölése miatt itt a kitaposott ösvények inkább szolgalmi útnak tűnnek, mint új kalandra csábítóknak. És ez így van rendjén, a meghódított földet pacifikálni kell! Birtalan Ferenc felvonultatja teljes költői arzenálját, a szigorúan kötött formák, az ütemhangsúlyos és időmértékes versek, dalok, vagy éppen a szonett (Kettős fronthatás) mellett, nem minden önirónia nélkül megjelenik a posztmodern szöveg (Hogy), de csak azért, hogy visszaforduljon, s átadja helyét a költő valódi anyanyelvének. Az elmúlás elháríthatatlan közeledtét egyszerre kívülről és belülről ábrázolni, a magántörténet (a születésen túl) egyetlen fontos eseményét közösségi térből és a történelem idejéből szemlélni csak ennek a költői nyelvnek a birtokában lehet. S a művész-lét fájdalmas-ironikus elemzése is nehezebben menne másként.

A ciklus valamennyi darabja kitűnően megválasztott, önmagában is megálló, jó vers, de együttes hatásuk több, mint összeadott értékük. Új minőség, mégpedig a költői életművet megkoronázó minőség. Bár az Ugrató derűje közelebb áll a szívemhez, s biztatására csak azért is mindig igyekszem a kékre lépni, most, amikor tárgyilagos megítélésre kell törekednem, ezt a kötetzáró csokrot feltétlenül feljebb helyezem a többieknél. Feljebb, hogy magasából jobban lássam a többiek szépségét is.

Szólnom kell még a könyvről úgy is, mint eladandó termékről, kiadói produktumról. És nem fukarkodhatok itt sem a dicsérettel: a Hungarovox Kiadó megteremtette a belbecshez illő külcsínt, elegáns, jó kivitelű, önmagát kínáló kötetet hozott létre.

Győri László értő, szép utószava a költőtárs igényességével üdvözli a kötetet, nem az objektív kritikus nézőpontjából, természetesen. Megállapításait lehet szeretni, nem szeretni – figyelmen kívül hagyni semmiképpen sem szabad. Öröm, hogy az értelmes szó szeretettel párosul, ez a semmit sem viszonzó, s viszonzást nem váró tiszta hang mostanában nagyon hiányzik az irodalmi életből.

Birtalan Balázs szerkesztése feszes, pontos, mégis (vagy épp ezért) alárendel mindent a költői üzenet lényegének. A Ferger Gina és Szakter Károly 12 éves tanulók rajza nyomán készült borítón (a kemény fedélen megismételve) izgalmas ábra hívja időutazásra az olvasót, a visszafogottan nagyvonalú, pontos tipográfia jól szolgálja a befogadót. Könyvészetileg sem kis teljesítmény, ami született.

Birtalan Ferenc új kötetének megjelenése – remélem, ez az eddigiekből is kiderült – fontos eseménye a mai magyar irodalomnak. A közreadott versek úgy kiáltanak új hívekért, hogy tudják, az értő és együtt lélegző társak egyre szaporodó gyülekezetébe fogadhatnak be új és új barátokat.

(Birtalan Ferenc: Csak kékre lépj – Hungarovox, 2008)

Songok a katedráról

Szigeti Lajos: Barbár téridő

Szigeti Lajos ötödik verseskönyvével örvendeztette meg olvasóit. Jelentkezése, mint mindig, most is esemény. Senkivel össze nem keverhető költői magatartása újra önvizsgálatra kényszeríti a befogadót, a mezei olvasót éppúgy, mint a megértő vagy titkon irigykedő pályatársat.

Mit tud Szigeti Lajos, amit a többiek nem? Hiszen bevallottan nem kíván Dévénynél kardoskodni valamiféle új dalokkal, nem rendez a közös porondon külső-belső perzsavásárokat. Mind a hadakozó kísérteteken, mind tétova kísérleteiken csak mosolyog, s mosolyának – ha tetszik, ha nem – hitele van.

Nem tudom, megfejthető-e e mosoly minden titka. Mindenesetre – mert az egésszel nem bírok –, megpróbálom néhány elemét megérteni, megértetni. Nem először, s biztosan nem utoljára teszem ezt: magamnak is meg kell magyaráznom, miért szeretem ezt a sajátos költészetet.

Először talán az emberi tisztességéért. Persze, tudom, ne olvassa rám senki: a tisztesség nem verskellék, nem esztétikai kategória. Jó, ha van, persze, de híjával is jöttek létre vitathatatlan értékű életművek. Ha nekem fontos is, hogy az alkotónak legyen magánemberi becsülete, magának a műnek nem annyira, az önnön törvényeinek alávetett.

Akkor talán a költői világhódítás fizikai módja ragadott meg? Ez fontos lehet. Szigeti Lajos ugyanis nem híve a két kultúra doktrínájának, s nem követi a posztmodern relativizmusok egyikét sem. Makacsul önnön egyetlen világa a közösnek tekintett világ közcélú meghódítására tör, a barbár téridő egységének megismerésére, s ha az valóban kizökkent, hát helyreigazítására. Költészetének alapélménye a modern panteizmus, belső, spiritualizált világunkat szembesíti a tudományos világképpel. Félreértés ne essék: nem szembeszegezi egymással őket, hanem (mintegy szembeállított tükrökben) egyszerre, egymásban próbálja mindkettőt megragadni.

A világ költői meghódítása hangsúlyozottan új honfoglalás. Ugyanis nem önmagáért szeretné tudni, miféle összefüggések irányítják vagy hagyják veszni a közös örökségünket őrző valódi és jelképes földet. Hanem azért, mert él benne a pozitív felhasználói igény, minden porszemét és pillanatát nekünk valónak, értünk valónak akarja tudni.

Az alig nyolcvanoldalas, negyvenkét verset tartalmazó, három ciklusra osztott kötet ennek a honfoglalásnak a hiteles, tanári módra előadott krónikája. Az első ciklus (Nyitány) tizennégy költeménye, ahogy a közös cím ígéri, egyszerre bevezetés, s a későbbi motívumok felcsillantásának kedvet teremtő halmaza. Ember és világ, múlt, jelen, jövendő szerves egységének képzetéből sarjadnak ki a költői elfogadás és aggodalom képei, mint az egyszerre igazi és jelképes fák, növények, lepkék, emberek.

A makro- és mikrokozmosz egysége, az átlelkesített természeti tényezők, a szelek, a csillagvándorlások mind-mind az e világban otthonra lelő ember elfogadó gesztusain át válnak részévé személyiségünknek.

Szigeti Lajos jó tanár, tudja, csak azt fogadjuk be igazán, amit megértünk. Verseiben – ma már szokatlan módon – a reáltudományok eredményei maguktól értetődő természetességgel nyernek létjogot, s válnak közös lelkületünk elemeivé.

A második ciklus (Földúton) a nagytotált követően premier plánok sorozata. A nagy egész után az elemek, az emberek és az emberközeli témák sorjáznak. A nyitány emelkedettsége után több lehetőséget hagy magának a közjátékokra, a történelmi, társadalmi és magánéleti reflexiókra. Felcsillannak a világ meghódításának más módszerei is: képzőművészek, költő-elődök, de szentek, tudósok, sportolók üzenete is áthallatszik a szomszéd (szeretném azt mondani, a testvéri) világokból. A komoly, tanító hangot humor csipkézi, ironikus futamok ellenpontozzák a kőkemény alapmotívumokat.

A harmadik ciklus (Tűnődések) ezredvégi-ezredfordulós számvetése ismét a nagy kérdések felé fordul. A társadalom, a nemzet és a halandó ember jövőjének érdekében e világi és isteni szándékokkal, folyamatokkal vitázik – a bölcsesség türelmével, de megalkuvást nem tűrve. Tűnő esemény vagyunk a nagyon is reális világmodellben – tudja, s ezért lehetünk mindenért fokozottan felelősök. Már-már elfeledett módon a költő felelősségét az elsők közé helyezi. Tehetne-e másként maga teremtette katedráján?

Vissza a versekhez! Szigeti Lajos mestere mind az ütemhangsúlyos, mind az időmértékes verselésnek, korábbi köteteiben számtalanszor bizonyította ezt. A most vizsgált könyvben nem helyez nagy súlyt a tiszta formákra: a bevált sor- és strófaszerkezetek építőkövekként simulnak kezébe, ahol kell, lepattint belőlük, ahol kell, habarccsal egészíti ki a szabványos formákat. Az uralkodó jambikus lejtés gyakorta visszájára fordul, négy morás lábak futtatják, lassítják a versmenetet, néha pedig összedőlnek a szabályok. Ahogy a rímeknél is: szinte hallani, hogyan hárítja el a kínálkozó tiszta összecsengéseket, hogy távoli asszonáncok segítségével újabb léthelyzeteket emeljen be a versekbe. Így nem válhatnak önfeledt dalokká ezek a költemények, inkább szándékoltan karcos songokká lesznek, egy pogány játék színpadáról szólnak ki (hozzánk? helyettünk?), a mitikus cselekményben egyre otthonosabban mozgó exarchón értelmező szavaival.

Sikeres lehet-e Szigeti Lajos világmagyarázatokat összebékítő vállalkozása? Nem tudom. Mindenesetre nagyszabású költői programot előlegez meg, hiszen a Szigeti-féle új világ épületének még csak az alapjai készek, s bár a felmeredő tornyok tetejéről vizsgálhatjuk már a csillagok és az istenek futását, de a lakószobáinkat ezután kell berendeznünk. A költő útmutatása alapján, vagy a magunk esze szerint, mindegy. De embernek való módon, a felmérhetetlen barbár téridő civilizált mikro-pontjaként.

Az Orpheusz Kiadó a kötet értékeinek megfelelően gondozta a művet. König Róbert remek grafikái, Szepesi Attila prózavers-igényű fülszövege, a kitűnő papírválasztás, a tipográfia (Szürke Péter munkája) mind-mind a költői üzenet közvetítését segíti.

(Szigeti Lajos: Barbár téridő – Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006)