Lengyel Géza

Révület

A rendezvény próbáján még szépen énekeltem

egy, talán spanyol költő megzenésített dalát –

most: gyermeknapi ünnep a díszteremben,

telt ház, zajlik a műsor; egyszerre észlelem, nahát!

papíromon hiányos a szöveg, s én jövök,

kajtatom az eredetit, lám, mikrofon se szól,

a technikus csak tehetetlenkedik,

és téblábolás, pupilla tág, szívem ver szerfölött –

lányom, jó unokáim, hát legalább ti! – megdermedt mosoly;

hangtalan szavak, miket rőt, örvénylő révület

lélekmélybe rán
t. Tátog a száj –
s na végre, ébredek!

Mondd, miképp?

Érve egy ködös-havas tetőre

nem tudom, hová az út tovább;

vissza már ne, rajtpont hóval fedve,

ki előzött, annak se látni nyomát.

S az se jó, ha sátrat itt levernék –

lennék én hibernált; súlyosan beállt

szarkofág-gyanús, mozdulatlan lét:

istenem, nagy égre; merre, mondd, miképp?!