Lengyel Géza

Éj, sötét éj

Éj, sötét éj közelít.

Vonz az ingovány – felette

keskeny út –, balanszírozok.

Mögöttem lépked a család.

Eltűnt már táskám, benne

személyim. Orromon hol van,

hol nincs, csak helyét érzem

szemüvegemnek. Felemelem,

széttárom kezeim – hátha így

új érzékszerv gyanánt felfoghatnának

távoli, útjelző fényeket;

hátha – netán.

Káprázat

Régi-régi ismerőseimmel zötykölődöm

zord fapadoson – hívnak ebédre otthonukba;

én elébb szálltam le, mint ők, bandukoltam

járatlan mezőn, nehéz terepen,

és egyszerre, lám, csepeli lakhelyünk –

zöld folyosókapun kiakasztva

húszéves koromból Siskin-másolatom

– Hajnal a tajgán – visszaköszön hát

színektől mámoros ifjonti világom –

ám tűnik a festmény, eltűnik szemem elől már –

ó, kinek szóljak, panaszkodjak erről?

Jőne, jöhetne álom új, miként reinkarnáció!

Óvjuk meg, kérlek

Hajzatod, Benő, ifjonti unokám,

mint juhoknak szőre szélfútta tavasszal,

dúsan göndörödő, barnába hajlón szőke,

és marasztal e kép erejénél

még szemednek színe, a búzavirág-kék,

fényesen hullámzó fűtenger, orosz-ukrán sztyeppe,

felette végtelen égbolt –

jó, hogy most itt vagy, itt vagyunk, védve,

elszármazva, nagy hegyek ölében, hova sodródtak

apáink rég, ki tudja, mikor és milyen balsejtelem által,

s hol most mégis sír, felsír a lelkünk

hallva, keletre tőlünk megalvadt

vértől feketül ezernyi vadvirág; nárcisz,

jácint és tulipán.

Ó, Föld! Káinok kése villog közöttünk?!

   Isten! Mindörökkön vérmező?!

Most itt vagy, Benőke, vagyunk itt riadtan –

óvjuk meg, kérlek, védjük virágaink!