Lengyel Géza
Fedéltelen
A házak közt dünnyög téli szél,
az ég szürke, ólomszínű lepel.
Reszket mind, ki felett nincs fedél,
nincs – és szíve is kövön hever.
Lét határán, ámde mégis él
és kezére párát még lehel –
s néha alkoholnak égiszén
át bús-rózsaszín köd permetel.
Szállnak így angyali szárnyakon
országok felett; a tájakon
jégcsapból is forró víz folyik
és várnak rájuk puha pamlagok.
Ők maguk nem veszik számba, hogy
„álmodik a nyomor”… álmodik.