Lengyel Géza

 

                        Fedéltelen

 

A házak közt dünnyög téli szél,

az ég szürke, ólomszínű lepel.

Reszket mind, ki felett nincs fedél,

nincs – és szíve is kövön hever.

 

Lét határán, ámde mégis él

és kezére párát még lehel –

s néha alkoholnak égiszén

át bús-rózsaszín köd permetel.

 

Szállnak így angyali szárnyakon

országok felett; a tájakon

jégcsapból is forró víz folyik

 

és várnak rájuk puha pamlagok.

Ők maguk nem veszik számba, hogy

„álmodik a nyomor”… álmodik.