Lászlóffy Csaba

Közben tudni, hogy úgyis hiába

(két változatban)

„hiába kezdem sejteni a csapda működési elvét”

Orbán Ottó

1. Hogy rögeszméd az őrületbe visz? Pont a

tiéd? – de hisz a koreszmék irdatlan átmérőjű

csöveiben mindig elszivárog a remény.

Mesterséged rabja vagy; ez ad lehetőséget

bármilyen körülmények között, ez biztosít a

szörny szájából is kiutat, hogy szabad lehess.

*

2. Égig érő lángok, s a rommezők. Az író-

asztalodon trónoló számítógép sem segít.

A papír ég és szárnycsapásai után – mindegy,

ki gyűjti össze (O. O. szirének vegyes

karáról gúnyolódott) –: már csak a hamu.

2011. november

Bennünk kísértő fantomok

Szélcsend, amint kihajolsz az emeleti ablakon;

rémülettől csökött, rejtelmektől eldugult, el-

aszalódott szerveidben örvénylést érzel valahol mégis.

Megiramodni – merre? A múlt század felé?

Talán félsz önmagadtól (lényegi, barbár tisztaságodat

hányszor kezdte volt ki külső erőszak)? Tépett

gyermekláncfű koronád – a hajdani lendületes

csetepatékból csataképekké merevült kánon

nem sokat segít az elhagyatottságon.

A limlomok közt céltalan minden elérzékenyülés.

Spontán utálat, önutálat – amikor már szinte minden

olyan, akár egy műhorizont. Letarolt helyszínek,

visszhangzó érzés, mint mondjuk a Dante isteni tercináiban

tébolyultan elmélyülő Péterfy Jenő képzelt emlékei.

Hosszú séták ifjúságod halott társaival, midőn a

felhígult idő sebesebben folyik el a vérnél.

Sérv, siralom, sírkő

Szólongatom a szenteket, meztelen kőre lehelek.

Még meztelen a bőr, s a vér magában alvadó – ki kér

belőle(d), hűlt parázs? – vakít, míg élsz, s máris szétszóratik.

Megkésett kérdés, kőkemény; válasz, ha van is: jövevény.

Vasárnapod csak hordalék – átgázolt rajtad hány kerék(?) –,

a borzadály, a kín rekedt kiáltása, mely kinn rekedt,

közöny s könyörtelen ködök kozmikus pályáján pörög.

Vakablakon át (kész krimi), ahol a bűntudat kirí,

s hová egy görcsös nemzedék könnycsatornája s nyála rég

kiömlött – már csak hülye érv van rá(d) –: kinn rekedsz, mint sérv.

Poe-pózban, de csak álmomban

„A világ, mindegy, hogy szépség vagy kórság fedi el: mindenképp meztelen.”

Eszméletvesztés, tudatzavar –

nem igaz, hogy a bölcsesség legyőzi

a legszélsőségesebb hangulatok

félelemkeltő fanatizmusát!

„Komolyan állítom, hogy lélegzetem

teljesen eltűnt” (suttogja Edgar Poe);

„egy pelyhet sem voltam képes továbbfújni,

bár életem függött (volna) tőle: nejem hangos

»riasztókészüléke« – rágalmazó szavai teljesen

megsemmisítettek (voltaképp csak részleges

gátlás, mondaná egy lelkigyógyász).”

A szenvedélyek útja zsákutca. „Még hogy:

az igazi bölcselethez vezet. Egy frászt!”

Poe elvékonyodó hangjának torokingerlő

rétegeire figyel; rájött, hogy „tüdőbeli

impotenciája” nevetséges, mintha valahol

ott törne fel az epeváladék is. „Kezelőorvoshoz

futottam; pechemre ebédidőben értem oda…

Szórakozott, lezser mozdulattal felkötötte az állam

egy zsebkendővel, aztán bezárta az ajtót kívülről,

és a sarki vendéglőbe sietett.”

          Midőn gyermek-

kacagásra fölriadva tapogatózni kezdtem

– egy kinyújtott kar ragadott meg (Salamon

királyi pompa helyett csak ragacsos piszok) –,

még emlékeztem rá, hogy Sába királynő kezét

emeltem ajkamhoz álmomban; fülemben halk hullám-

zúgás, de már nem zavart a holt-tengeri kagylóba préselt

lelkiprédikáció-zuhatag. Igaz, csak foszlányokban

ismertem fel feleségem színpadias alteregóját,

akit időközben megint magával ragadott

holmi posztemancipációs őrület.

(Variáció)

Széteső teremtményen

már csak a hegek –

tested összeomlása előtt

rég lepergett rólad a zománc.

Éjszakai egyedüllét

„Annyira rólad szól, hogy bele sem írtalak.”

(Báger Gusztáv)

Testremegés csak; rég feledett

ritmus – egész nap végzetem ez.

Retteg a régi

korhatag asztal

(mondd, ha nem éri

isteni tűz,

még mi marasztal?) –

Sejtfalon űz

át a süketség;

hangtalan esték.

Tűzparazsakkal

telt a torok,

néha halálba

hajlik a kába

inda-gerinc

s állva lerogy.

Torz akarattal

vész el a kincs.

*

Hűlt, laza árny, csupa ráncból;

durva szavakkal messze viháncol.

2013. szeptember 8.