Lászlóffy Csaba
Villámportré harminchat éves fiamról
zenei aláfestés lehetne akár
Parti Nagy Lajos is
(ez különben a mottó helye)
a háttérben a hetvenes évek
tisztának tűnő ege s felhőként
Chagall-szakállfoszlányok…
zseniális és szimpla ötletek
a nyelv ízei s a poshadtvíz-
ízű utánzatoké folyosókon
előadóteremben utcán
csak meddő önmutogatások
feszeng a régi dívány szélén
nagyanyja fényképe alatt
a lenyeletlen utolsó falat (már
a francia sajt íze sem a régi?)
szúrós már-már a testbe hatoló
szagok s a csütörtöki estből
hétvégébe nyúló hangjai a
mobiltelefonnak s egy női hajszál
gyanúsan simuló ártatlansága
a szemhatárig füstölgő avas
indulatok – csak vicc vagy újságreklám
hogy felmelegedés van a világon.
Irigykedés seregélyekre
Zilált világ, ahol Lót szégyenkezve odébb-
állna, mivel a seregélyeket képtelen sóbálvánnyá
varázsolni az Úr. Kíváncsi vagy: miért pazaroljuk el
azt is, amit egyszer ajándékba kaptunk? A vissza-
pillantó tükörbe nézve legalábbis nemigen sietünk
seregélyügyességgel-szenvedéllyel felhabzsolni az
elszórt magokat. Holnap, lehet, már nem találkozunk;
ma a ködpárában még megpróbálom szemelgetni
a végeláthatatlan sárba ragadt könnyeidet.
Sóhaj a nosztalgia zsákutcájában
Sétányra nyíló zöld spalét, ha
más nem marad meg (a piros,
„agyonlépett” udvari létra
is eltűnt, E. előtt tilos
említeni is, oly dühös
grimaszt vág nyomban) – szóval, hogyha
elillan minden: körkörös
emlékeinket elorozza
az idő ősze, semmi ép
nem marad vissza, csak a rossza:
salak, zagyvaság, szanaszét
hányt holmi, szennyáradat mosta
fércmű s hazugság-hulladék
(jórészt az is bebalzsamozva),
pucér valóság, űr-hideg
hiányérzet, nincsen hova
már beragadni se! s minek(!) –
zöld spalét, ki a mostoha
agyrémmel feleselgetsz néha,
rajtad kívül ugyan mi véd, ha
kánikula vagy egy vad orkán
le-lecsúszik az ember néma,
kobalttal kikövezett torkán?
Eltávolodás a hangtól[1]
Iszonyatos hang; érdes, kénes, kóros
színezetű. A képzeletet is megkaparó,
igaz, de képtelen vagy cinkosságot
vállalni vele. Nem könnyed, valcerező
hang (habár szekrénybe zárt vinnyogásra,
vakkantásra sem lenne hozzád méltó).
Ziháló, becsapva önmagát is. A falka
vicsorgását kihívó – vacogtató, rekedt
krákogás, mint súlyos avarhalmok alól.
Mi bujkál benne? Botrány, erőszak, feltűnni
vágyás(!) – számít-e, hogy ingerli a zsarut?
Nem valamilyen történés vagy a
történéshez fűződő körülmények
fölidézése bontakozott ki a nyúlós,
torokból tekeredő férfihangból.
Így kiönteni az epédet? – ronda
sebeket vágva a csendbe, az ürességet
felhorzsolva, durván lesújtva rá.
Az értelemre figyelni(?), kész katasztrófa –
ha egy pillantás erejéig bár leállna;
de így?! (Mint ahogyan lehetetlenség
érintetlenné vagy tisztára vissza-
változtatni a teleírt papírlapot.)
Elég a trükkből. Hisz semmi titokzatosság
– nevetséges, vagy egyenesen el-
kedvetlenítő –: csak kérges indulatok.
Zaklatottságában is inkább hebegés,
a kudarc árnyéka (ha idejében
fölismerte volna az eltávolodás
legkisebb esélyét – ha nem is a
cáfolatét, de az elhalkulásét).
Mint mikor megpiszkálják a fiatalságodat.
Bujaság, túlfűtöttség dagasztotta – mégis:
amint most hallgatod (semmiképpen sem a
készülék recsegése zavar), kételkedni
kezdesz az ifjúság magabiztosságában,
képzelt hódítóerejében.
Bárminek
volt is a visszhangja – hasztalan utánozta a
víz sebes folyását, az égi magasságot,
ahelyett, hogy fellángolt volna a nyomában
valami – minden fényforrást megölt. A szellem
meggyalázása lehet tán ehhez hasonló.
*
Szertartást várt, s a borzalomtól kiborult.
Az övé lett volna az a
vacogtató,
rekedt krákogás? Emberi hang volt-e
egyáltalán? (Az örvénybe bele-
nézni – hát még elveszni benne!)
Ennyi
vak vérmesség után egy kicsi zöldre vágyott.
Küzdelem Medúzával
Az éjszakai égbolton ne keresse senki ma
a Medúza fejét. Látom végképp elváltozott
szépségét, mely áldott sejtjeiből fény-
sugarak helyett mérget okád, látom kiugró,
gyűlöletet sugárzó szemét, s a gőg pikkelyeit,
miket durván kikezdett csigolyái porcain szaru-
páncéllá növesztett, hogy megközelíthetetlenné
tegye magát. Több ez mint az elveszett ifjúság
esélye; nem az Idő, csak a belülről burjánzón feltörő
erőszak egy másik: beláthatatlanul sivár térben
tehette ezt vele, hisz örökös szomjúság gyötörte
az elérhetetlen örömök után, s a fájdalom árnyékában
immár meddő ölébe ejtve sok kényszerképzetből
szaggatott kacat (tébolyt keltő sikongása egeket
hasogat, vihar szele sem tombol jobban), s tán épp
ezért: ahányszor a szemébe néznék, annyiszor kővé
változtatna – s nemcsak engem: az emlékezetben
elraktározott minden szépet, igazat, ami meg-
történt vagy megtörténhetett volna velünk.
Rejtőzködő lettem, én, a mindenkor nyíltan
kiálló, akinek nem volt rajta kívüli titka és
ugyanúgy ragyogása vagy kudarca nélküle?
Élni a Medúzával – a Medúzáért! (ez még Pallasz
Athéné előtt is megfejthetetlen – a halandók
haszontalan életével is feleselő aberráció).
Semmi csáb nem hajtja már felém, legfeljebb
a kicsinyes bosszú, a komplexus átka, amiért az
isteni hatalom szeszélyét tehetetlenül kellett tűrnie.
(Ha valakire saját hitének templomában sújt le
a sors, az ezerszer is szertekígyózó dühvel ostorozza
a külvilág elérhetetlen ígéreteit s egyúttal önmagát.)
A magány kísértése végtelenné válhat, midőn akárki
élőt egyből halottá dermeszt fékezhetetlen tekintete.
A képzeletem pajzsáról visszatükröződő torz kép-
mástól rettegve, egyre inkább csak hátrafelé haladva
közeledhetek hozzá. Akit tulajdon természete
béklyózott meg. Az ég nem tud többé kivilágosodni
számunkra; vergődését ráadásul mint békanyálba
fojtott, nevetséges kuruttyolást hallgatom, amióta
ráncoktól elfeketülő orcájáról eltűnt a buzgólkodás
családias maszkja. Elégtétel gyanánt csak egy-egy
diadalt mímelő, részeg zsoldosoktól eltanult röhej,
miként ha az egészséges nemiség éjfekete kancája
hólyagos himlőtől lúdbőrözne, s ugyanazok a
sziszegve tekerődző, a halál nyelvét öltögető
hüllők nyüzsögnek agya tövében és ágya alatt.
(Kapkodva összeseperném őket napestig, ha jön a
szemetes – de hát én nem
vagyok Zeusz.)