Lászlóffy Csaba

Százéves torzó

Sabina Spielrein a pszichoanalízis történetének egyik legelső nőalakja. 1885-ben született egy rosztovi zsidó családban. 1904-ben szkizoid jellegű hisztéria tüneteivel került a zürichi Burghölzli Klinikára, ahol egy évig ő volt Jung első, pszichoanalízissel kezelt páciense. A terápiás kapcsolat szerelmi viszonnyá, majd munkatársi kapcsolattá alakult. 1905-ben beiratkozott a zürichi egyetem orvosi karára, ahol a szkizofrénia kutatásával kezdett foglalkozni. 1911–12 között Bécsben élt, megismerte Freudot és csatlakozott a Pszichoanalitikus Egyesülethez.

A női főszereplő két alakban jelenik-szólal meg: a konfliktusokba sodródó és az emlékező.

Az emlékező: SABINA 2

Szereplők:

SABINA

JUNG

FREUD

I.

(Sabina mozdulatlanul fekszik a díványon; csak sejteni lehet alakja körvonalait.)

SABINA 2

Kit érdekel, hogy ki voltam (léteztem-e egyáltalán!), amíg nem találkoztunk?… A legfurcsább szerelmi vallomásokra gondolok, amelyek el sem hangzottak; csak analízis közben vagy a különböző diagnózisokra való hivatkozás férfiúi körmondataiba beleveszve cikáztak át agyamon.

JUNG

(elsétálva a dívány mellett, szenvtelen hangon, már-már unottan) A durva nemi színezetű, gyengéd vagy ellenséges indulatátvitel tényét figyelembe véve, mely minden neurotikus eset gyógyításánál bekövetkezhet, a legmegingathatatlanabb bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az okok az elfojtásból: a kellemetlen valóság elfogadása elleni védekezésből erednek…

(Rövid szünet után.) Ugyanúgy: a hisztériás tünetek bizonyos traumára vezethetők vissza.

SABINA 2

A hátamon fekve a lélekbúvár arca elsuhant fölöttem… s én minduntalan elszalasztottam a lehetőséget, hogy magamra irányíthassam a tekintetét. Pedig arról ábrándoztam, hogy addig fogok vele szemezni, míg lehajtja a fejét vagy elfordul. (Elcsukó hangon.) Egyszer volt, ha igaz volt… vagy egyszer sem volt…

JUNG

(mintegy folyatva) Egy tizenhét éves lány esetében kikérték a szakvéleményemet. Egy specialista ugyanis azt a sejtést juttatta kifejezésre, hogy progresszív izomelhalás kezdeti szakaszával van dolgunk. Én viszont úgy véltem, hogy hisztériával. Testileg gyanús volt a leépülés, ámde észlelhetők voltak a hisztéria jelei…

SABINA 2

A hisztéria végül is betegség vagy sem? Nincs rá biztos válasz. Legfeljebb olyan feminizmust látnak benne, amely nélkülözi a külvilágban a társadalmi hálózatot. Az elfojtó impulzus lehet védekezés, ám lehet olyan, társadalmilag tisztázatlan, kínos érzések megtagadása is, mint a sértődés, az elfojtott düh. A hisztéria önmegtagadó formája a testet odadobja-veti a korlátozások, maradi konvenciók elé.

 Ezek szerint mestereim, Jung és Freud a női kontinens fölfedezőiként a szubjektivitással folytatott dialógus úttörői volnának? Ha nem épp kalózai?!… Jung, nekem köszönhetően, részben áldozata is.

 A hazugság árnyékát keresem. Mikor mekkora. Jung pszichoterápiás hipnózissal elhitette velem, hogy szörnyű tapasztalataim voltak. Holott – ma legalábbis úgy látom – valójában önmagamat gyógyítottam, és Carl Gustav a tanítványom volt. Később (a magánélet szféráját most hagyjuk) munkatársává fogadott… Feltehető a kérdés, hogy miként voltam (voltunk) képesek ekkora áttörésre?

JUNG

(ismét belép a képbe) Szükségesnek tartom minduntalan hangsúlyozni Sabina kisasszony előtt a határvonalat, jóllehet tapasztalataink meglehetősen bizonytalanok. A hisztériások és a neurotikusok (kezével mutatja) ezen az oldalon vannak. A tulajdonképpeni őrültek pedig a másikon. De köztük van egy széles rés: egy még feltáratlan senkiföldje!…

SABINA 2

Itt a kezemet a kezében tartotta. Érintése gyöngéd volt, bár olykor túl óvatosságot sejtető, akárcsak prűd erkölcsi felfogása. Elméje azonban borotvaéles… Hogyan is jellemezte volt Freud? Vitalitás, élénkség, képzelőereje páratlan. Ezért is javasolta a nemrég megalakult Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület élére „briliánseszű” ifjú tudóstársát. Jung, aki magát lázadó, eretnek szellemnek tartja a jelekből ítélve nem sokáig fog a „hű fiú” szerepében tetszelegni.

 Ugyanakkor bevallotta nekem, hogy jókora nyárspolgár bújik meg benne, akit a tipikusan svájci életforma nagyon is kielégít. A szűk határokhoz szabott nevelés dacára időnként fölbukkan benne – amint legutóbb is fogalmazott – elrendelt sorsa megváltoztatásának gondolata.

JUNG

Rendkívüli, mondhatni felemelő élmény egy ilyen ragyogó nőt birtokolni!

SABINA 2

Nyilván a hódítás pillanata is hozzájárult, hogy ilyen magasztos szavakra ragadtatta magát… Aztán, nem kivételes kakas-erény, következett a: DE… Az a bizonyos svájci (nyárs)polgár!… Persze, még nem döntött.

 Megpróbáltam nem ellenkezni vele. Megvárom, amíg elragadja a barbár szenvedély, hogy egy olyan kivételes intelligenciájú nőt, amilyennek engem tart, ismét megszerezzen. Magáévá tegyen!…

 De hogyan is kezdődött?… Érdemes volna elővenni a naplómat. Midőn még sejtelmem se volt arról, hogy valaha is disszertációt fogok írni – méghozzá a freudi halálösztön-elmélettől ösztönözve. A ROMBOLÁS MINT A TEREMTÉS OKA!

SABINA (mint páciens)

Mindig ide jut el az egyén; különösképp, ha vesztes. Akárcsak az emberi civilizáció.

JUNG

(fölkapja a fejét vizsgálat közben) Ezt hogy érti?

SABINA

(tépelődni látszik) Bizonyára meg fog botránkozni rajta, hogy tizenkilenc esztendős létemre hitetlen vagyok!

JUNG

(magabiztos nevetéssel) Nem baj, majd kiűzzük magából az ördögöt… Különben is, nem a teste megszállott, hanem a lelke libikókázik… (megenged magának egy kis pikantériát) a néhai boszorkányoknak már csak a képzeletében fel-fellángoló máglyatüze felett: aszerint, hogy milyennek látja a férfiakat.

SABINA

(belemegy a játékba) Úgy érti, hogy szentnek vagy obszcénnek?

(Nagy csend.)

JUNG

(most már zavart mosollyal; hangja rendkívül mértéktartó) Egyesek szerint az orvosnak elérhetetlennek kell lennie a páciens számára. És mintegy tükörként csak azt adhatja vissza, amit megmutatott neki…

SABINA 2

Bólintottam, hogy értem.

JUNG

Tehát mint egy tükörnek, el kell nyomnia minden vágyát, hogy az áttétel és az ellenállás pszichodinamikájának, az analízisbeli dráma…

SABINA 2

(suttogva) Itt már izzadt.

JUNG

… leglényegesebb elemeinek helyet adhasson.

SABINA 2

De hát ki voltam én… akár magam előtt is? A kis vadóc – még csak vágy-improvizációinál tartott, hogy is gondolt volna a konvenciók áttörésére!…

SABINA

(a tekintete Jungon csüng; felül, de még összeroskadva, mintha nem merné kiegyenesíteni a derekát) Az analitikus elmélet ezek szerint úgy fest… úgy hat, mint sebész kezében a kés?…

SABINA 2

Kukaclelkű, inkább gátlásos, mint szenvedélyes lány benyomását tettem. Lenyírt hajú vakarcs koromban sem mondta rám senki, hogy szép vagyok, pláne anyám nem, aki bűnnek tartotta a kényeztetést, s valahányszor mord férjére pillantott, a tekintélytisztelet elvette az eszét. Pedig okos, ravasz némbernek született, nem együgyűnek. Ezt abból is meg tudtam ítélni, hogy ahányszor csak magára maradt – a ház ura úton volt –, áhítatosan falta mécsláng mellett is a könyveket. Atyám, bármennyire nevetségesen hangzik, kimért léptekkel járt a házban papucsban is; ritka szakállát, tán a ki nem élt vágyak, az elfojtott energia miatt, vagy csak idegességre vallott(?), folyton tépdeste (most már tudom, így próbálta leplezni zavarát mindnyájunk előtt). Amikor pedig, nagy ritkán, utasításokat adott a családi asztalnál, vérhólyagos szája habzott, mintha túl sok tejszínhabot nyelt volna. Bakfiskorom két alapszavát neki köszönhetem: állhatatos és kínos!… Nyomasztó együttlétek, fülledt rosztovi esték! Fülledt szakállú arcok, kopaszodó koponyacsontok vettek körül. Akkor költözött belém a kitölthetetlen végtelen űr rémítő tudata.

JUNG

(magyarázata inkább magyarázkodásnak hat; a mesterkélt hangvétel kifejezi, hogy önmagával szemben is le kell győznie némi belső ellenállást) Az analitikusnak sokkal elővigyázatosabbnak kell lennie. A sebezhető lélek reakciójára, védekezésére is számítania kell.

SABINA

De ha a tükörben látott arc valamilyen rendellenességet fejez ki… (Az izgatottságtól arca kipirul.) Nem betegséget, hanem csak vágyat, képzelgést…

(Ez ügyetlenül hangzott. Jung ránéz, majd elkapja róla tekintetét.)

JUNG

(rövid habozás után) Kinek az arcára gondol?

SABINA

Lehetséges, hogy két arc van tükörben…

JUNG

(nagyot nyelve) Értem. Esetleg a kölcsönös áttétel és viszontáttétel szempontjából nézve a dolgot… Amennyiben az ellenállás és lázadás freudi értelemben jellemző viszonyáról lenne szó; ez különben még puszta teória… De ha óhajtja, megadom hozzá a megfelelő könyvészetet.

SABINA 2

Ekkor talán már ő is sejtette, hogy a mester-tanítvány viszony egy esetlegesen kibontakozó drámát feltételez.

 Megérzéseim nem csaltak. A kölcsönös szimpátia még nem jelentett feltétlen kihívást, pláne veszélyt… Habár a csábítás dinamikáját én szabtam meg.

SABINA

(természetes közvetlenséggel néz a férfi szeme közé, csak a hangja kacér) Úgy hát, én vagyok a csábító?!…

JUNG

(kedves, leckéztető hangnemben) Mindenesetre, már az első perctől fogva konstatálhattam, hogy nem az a kötelességtudó leánytípus, aki „az elméletalkotó atya” örök függőségét igényelné.

(Nevetésük kölcsönös bizalmat fejez ki.)

SABINA 2

Egyetlen dolgot kért tőlem később: hogy soha nem játsszam meg magam előtte!…

(Jung most egy virágzó gesztenyefa alatt áll.)

SABINA 2

Naiv férfimosollyal bizalmába fogadja a volt pácienst. A maga előzékeny, finom modorában közölte velem, miszerint…

JUNG

Vegye úgy, hogy (felnéz, lelkesen), mint ez az egymásnak daloló rigópár, egyenrangú partnerek vagyunk. Ma talán sok mindent nem ért, de hamarosan meg fogja érteni…

SABINA 2

Aztán türelmesen kezdett magyarázni. Kissé feszélyezetten sietett el mellettem, ha gesztikuláló kezével egy elhaladó polgár élénk pillantásától kísérve hozzám ért.

JUNG

Maga talán másképp érzi?…

SABINA 2

Bután bámultam rá. Mintha az én érzéseim, felfedezéseim egyenértékűek lehetnének az övével?! Egy tudóséval!…

 Új szellemi érintkezésünk némely kritikus pontján lázas ösztönöm váratlanul működni kezdett, mintha a betegség utótünetei léptek volna föl: házi prófétámnak a legkisebb ellenérve fojtott indulatot váltott ki belőlem és dühre ingerelt. Megkíséreltem leküzdeni a frusztrációt. Hogy ne támadót lássak magam előtt.

 Utóvégre én voltam a zürichi klinikán Jung első pszichoanalízissel kezelt páciense. Fiatal, jóképű orvosommal a terápiás kapcsolat szerelmi viszonnyá fajult… még mielőtt munkatársává fogadott volna.

 Átlépheti-e az analitikus a terápiás kapcsolatot? – Nem Bécsben, Freud joviális, megértő környezetében voltunk; egy ilyen kérdés tehát hangosan el sem hangozhatott. Akkoriban, igaz, még Freudnak sem jutott eszébe az intimitás és az áttétel/viszontáttétel drámájának szereplőit jellemezni. Ő később Bécsben jóval fesztelenebbül, mi több, atyai érzelmességgel tessékelt a dívány felé, de előfordult, hogy pár perc múlva indulatosan ütögette a dívány karfáját, nagyobb nyomatékot adva merész meglátásainak.

JUNG

(dolgozószobájába belépve, meglepődést színlel) Maga már bent van?

SABINA

(sietve, mint aki iskolás módjára ki akar pakolni) Anya azt mondja, egy férfi nem képes rá, így hát lehetetlen, hogy barátok maradjunk. (A szeme sarkából előbb lereagálja Jung zavarát.) Persze őneki sejtelme sincs arról, hogy mi már rég átléptük az intimitás határát.

JUNG

(ostoba képet vág) Rég?… Úgy emlékszem, az este történt…

SABINA

(durcás hangon) Mindegy. Ha egyszer megajándékoztuk egymást a szerelmünkkel!…

JUNG

Egy kicsit nem túl nagy szavak?

SABINA

Amikor valamelyik reggel hűvösen fogadtam, kifogást emelt a viselkedésem ellen, hogy megbántom érzéseiben.

JUNG

A női taktika ellen emeltem kifogást. Ismételten arra kérem… könyörgöm magának: ne kíséreljen meg színjátékot játszani velem. Én különben is: született ripacs vagyok.

(Gyöngéden közeledve a nőhöz, nem túl erélyesen, a karjába zárja.)

SABINA 2

Megpróbáltam incselkedni vele.

SABINA

Azért annyira törékeny nem vagyok. S a memóriám kifogástalanul működik. (Kissé mesterkélt hangnemben.) Ó, drágám, most már tudom, hogy mit remélhetek. (Összeteszi a kezét, mintha imádkozna.) Végzet, engedd meg nekünk, hogy kivételek lehessünk!…

JUNG

(kissé meglepődve; rejtett iróniával) Nem tudtam, hogy ilyen hamar hívővé vált. Épp maga, aki (Sabinát idézi) a tegnap még „magasabb, távolibb, szélesebb filozófiát” képviselt a tévelygő sokasággal szemben.

SABINA

(szeme szikrázik, kihívóan akar visszavágni) „S mit tesz a férfi?” – ha keresztény? „A kéjt, az erőt meg a tiszta szerelmet / együtt szórja ki, míg asszonyi testet ölel”… Így szólt kedvesem…

JUNG

(kínos kedélyességgel) Ez nem az én… nem a maga szövege.

SABINA

(fejével nemet int) Ha kitalálja?…

JUNG

Mit kapok jutalmul?

SABINA 2

(kezében a Goethe-kötettel) Persze nem találta ki. Sose forgatta még Goethe pajzán római elégiáit; s különösebben nem vonzotta semmilyen frivolság. Ő másként értelmezte tudományos hozzáállásában az elégikus hangot. Ha képtelen volt is magára ölteni a költeménybeli nagyhangú kerítő disztichonokban áradó stílusát, azért folyton levelekkel ostromolt (verset én írtam hozzá), és, bár inkább csak pillanatokra, de „elborult” és „felgőzölt” bűntudatos szíve máglyája. Éjt követve várta a kedvest, vigaszt adni. Elég volt egy kézszorítás, hogy „isteni szép szemem”, ahogyan ő mondta, izzásba hozza egész szangvinikus lényemet.

 Nem annyira az értem hozott áldozat zavarta, hanem inkább az, hogy állandó harcban kell állnia a szívét kettészakító Ámorral. Azt már egyetértő vigyorral nyugtázta, amikor Goethe megrója Ámor istennőt, hogy „senki sem állja ki, hogy ő viszi folyton a szót”, és nyilván rokonszenvezett a megregulázott – szíve által rabbá tett – Herkulessel; jóllehet Carl Gustavban nem volt semmi herkulesi, még a diadalmas hangtól is viszolygott. Meggyőződése szerint…

JUNG

(kifogástalan öltözetben, nyakkendője sohasem áll félre) Az embernek nem kell örökké ugyanazon a hőfokon izzania… Ez, úgyszólván, lehetetlen is. Az én számomra legalábbis elképzelhetetlen.

SABINA

Tegnapelőtt még suttogva vallotta be nekem, hogy megőrülne, ha nem gondolhatna rám. Meg, hogy az egyetemen tartott óráin nehezen tudott koncentrálni, utána pedig a sötét sikátorokban rohangált elszorult torokkal, céltalanul, mint egy közönséges kamasz!

JUNG

Ilyenkor valójában megijedek… Nem csupán magamtól, hanem attól is, hogy milyen vonásaimat hangsúlyozza ki, satírozza ki élesen, akár egy karikaturista ceruzájával tenné.

SABINA

(ráeszmélve, hogy kifakadása a férfi óvatos viselkedését figyelembe véve túl kihívó volt) Nézze meg az én jegyzeteimet: mennyi butaságot firkálok összevissza, ahelyett hogy a szakirodalmat bújnám… Arra nem merek gondolni, hogy mi vár rám, ha Zürichbe visszatérek.

JUNG

(zavarában hol tegeződik, hol magázódik) Ezt hogy érted?… Kérdés inkább, hogy mi vár kegyedre Rosztovban.

SABINA

(homloka ráncba szalad) A szülőhelyemtől talán csak nem kell tartanom… Vagy kezelőorvosom másként ítéli meg?

JUNG

A világért sem szándékoztam megbántani… Különben már rég nem vagyok az orvosa. (Egy kissé enyhítően.) Azt hittem, elfogad kollégának.

SABINA

Ha kíváncsi rá, azért utazom haza, mivel nehéz elviselnem, hogy kusza érzésekkel, gondolatokkal kell ágyba térnem nap mint nap. (Megjátszott kedéllyel.) A Vándor útnak indul. Nyugodtan, tiszta fejjel kell átgondolnom ezt a helyzetet.

JUNG

(egyetértően) Két hét bizonyára jót tesz.

SABINA 2

Nem akartam újra lerohanni – különben is, nekem mindig volt fölös energiám a lelkizésre! –, holott szerelmem őrült izzással áradt el tagjaimban. A kancsó, a vizespohár, a kopott, megutált mosdótál, az ágynemű, a hazulról hozott hímzett párna, minden az Ő suta mozdulatait, utókamasz-rezdüléseit, zavarát idézte föl bennem, ahányszor körülnéztem ideiglenes hajlékomban. Hogyan állhatnék ellen a bennem felgyűlt barbár erőnek?…

 A szülői házban is elcsigázva ültem, kucorogtam, mint kiállott lelki viharok után, és azt ismételgettem magamban: ezt nem! Inkább a gyümölcsöző, tiszta barátság, ha à distance is! Biztos, hogy ő is belém habarodott… de „van itt egy de”, ahogy öreg természettanárom szokta volt mondani, és ez az, hogy… a szerelmesem nős. Megismerkedésünk már eleve sok komplexussal járt. Nem csoda, ha felnéztem rá, úgyszólván önző módon „kinézem magamnak”… Gyöngéd ölelésekkel kezdődött, s eljutottunk odáig, hogy túl késő kiszállni (számomra legalábbis). Anyám, ha szólt hozzám, tettem magam, hogy nem hallom meg; szokványos intelmei különben is hidegen hagytak. Megfenyegetett, hogy közbe fog lépni – ami be kis következett, és még jobban megzavarta a kettőnk érzelmeit. Ítélőképességünkre nyilván hatott, főleg az övére.

 Én képtelen voltam szakítani vele. (De ott még nem tartunk.) Miután anyám intrikus viselkedésétől megriadva mindent letagadott és mélyen magába zárkózott, pár napig kivártam, hogy ő maga is megízlelje a mesterségesen felszított konfliktus keserűségét, és mikor már erősebbnek éreztem magamban a kísértést a kishitűségnél, utolértem egy elkápráztatóan bravúros szintű előadása után. Abban a magabiztos, önteltnek is mondható pillanatban szó nélkül el akart sietni, utóvégre egy kissé felnagyított az ellenségének gondolt. Olyan volt, mint egy bolond gyerek. Aszerint is közeledtem hozzá. Megnyugtattam, hogy…

SABINA

Semmit sem akarok tőled. Azért szegődtem a nyomodba, mert nagyon kedves, de ugyanakkor mélybe rántó – mindenképp ellentmondásos – emlékeket ébresztettél fel bennem. Most nem a kettőnk élményeire gondolok… hanem arra, hogy az alárendelt helyzet, amelyről olyan hiteles képet festettél, a mi családunkban is kísérteties „eredménnyel” járt. Erről a hosszan tartó analízis során volt alkalmad meggyőződni. Mármint arról, amit a kórisme dacára talán túlságosan nagyra becsültél bennem: hogy „túlhabzó szellemi vitalitásom” ellenére – ezek a te szavaid – az egyhangú élet, a puritán felfogás milyen alattomos betegségbe sodorhatja a hozzám hasonló lányokat.

JUNG

(az első mondat még formális udvariassággal hangzik) A világért sem akartalak megbántani…

SABINA

(fátyolos tekintettel lép közelebb hozzá) Csak eltávolítani magadtól.

JUNG

(mint aki kimérten próbál eltávolítani egy fájdalmas tövist) Megint túlzol, erről szó sincs. (Ösztönösen körülnéz.) A mi kapcsolatunk – ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni – mély szellemi rokonságból fakadt, közös intellektuális érdeklődésen alapul.

SABINA 2

Kis híján elbőgtem magam. Eszembe juttatta szeretkezés közben nem épp ildomos sóhajait.

JUNG

Micsoda intelligens szemek!

SABINA 2

Máskor meg könnyekre fakadt, amikor például Wagner muzsikáját pszichologikusnak neveztem.

JUNG

Ugyanazt éreztem én is; sőt, egy még kiadatlan munkámban le is írtam!…

SABINA 2

S titokban, hisz az utcán voltunk, megszorítottuk egymás ujjbegyét. Felvillanyozva tovább lelkesedtem, s amit kimondtam, szentül hittem is. Abban a hangulatban kész lettem volna meghalni érte, feláldozni neki mindent, nemcsak a hírnevemet.

SABINA

Ezzel az előadásoddal is bebizonyítottad, hogy mennyire nagyszerű, nemes személy vagy!

JUNG

Eddig csak sejtettem, hogy mennyire szenvedsz… Ne hidd, hogy én nem szenvedtem miattad. Féltem elolvasni a leveleidet, nehogy szenvedélyes egyéniséged rabszolgája legyek megint.

SABINA

Én így vagyok a te műveiddel. Annyira rendkívüli hatással voltak rám kezdettől fogva.

JUNG

Bárcsak szabad lennék…

SABINA 2

Nem lett volna ő maga, ha egy felhőnyi árnyékot nem bocsát – pontosítok az ő szavával –: nem helyez az újra a fejünk felett felragyogó égre, az egyből kitágulni kész látóhatárra.

 Persze magam is tudatában voltam annak, hogy mindenképp szembesítenem kell az anyám árulásával, a lánya iránt tanúsított ocsmány viselkedésével. Ám tisztában voltam a kockázattal is, ugyanis a legfőbb célom mégiscsak az volt, hogy mindenáron eltereljem a figyelmét az anyám intrikájával egyelőre csak a tudatát (vagy tudatalattiját) feldúló botrányról. Modora rögtön megváltozott. Mély megbánást mutatott, egy rosszindulatú személyről beszélt – nem az anyámról –, aki szerint őt be akarom feketíteni.

JUNG

Elgondolni is szörnyű, hogy a pletyka milyen romboló hatású lehet. Senki sem tagadhatja le, hogy milyen undorító emberek élnek közöttünk, Svájcban is. Ne gondold, hogy az én fajtám kivétel ebben.

SABINA 2

Ez volt a legtöbb, ameddig velem szemben, töredelmes vallomásai során, eljutott. Utána, bár lassan, de bele tudtam törődni abba, hogy egyedülállónak kikiáltott örömünk oly gyorsan hamuvá hunyt – csupán keresztény neveltetésének korlátjait, valamint svájci filisztergőgjét nem tudtam soha megbocsátani Janus-arcú kedvesemnek.

JUNG

(titokzatosan nyújtja át Sabinának, halk, rekedtes hangon) Ezt még senki sem olvasta.

SABINA

A naplód!… (Lapozni kezdi.) Beleolvashatok? (Kételkedő szemvillanással.) Senki?…

JUNG

Vagyis hát… csak a feleségem látta.

(Váratlanul kiveszi Sabina kezéből, idegesen kezdi forgatni a lapokat, egyet-kettőt gyorsan kitép, majd ugyanolyan kapkodó mozdulattal adja vissza a lánynak a füzetet.)

Ám azt hiszem, egyedül maga fogja igazán megérteni és méltányolni a benne (ügyetlenül bök rá)… a bennem vajúdó kételyeket, gondolatokat. (Az összegyűrt lapokat is Sabina kezébe nyomja. A lány belemerül a naplóolvasásba.) Minthogy történetesen nős vagyok, tisztességtelennek tűnhet, hogy legbensőbb titkaimat másvalakire bízom…

SABINA

Én nem vagyok idegen. A törvény, igaz, a feleséget védi, aki mindenki által megbecsült személy… Nem mint én, ki az önmagamra való legcsekélyebb tekintet nélkül hasztalan áldoznám föl mindenemet, még a moderneskedő világ is immorális szerepet szán nekem. A társadalom nyelvhasználatában mi az én nevem? Szerető, esetleg maitresse!

JUNG

(enyhítő szándékkal) De hisz a szeretőnél aligha akad szebb szó. Legalábbis… (A hangja elakad, de mutatóujjával közben maga felé mutat.)

SABINA

(ettől láthatólag még idegesebb lesz) Ő bárhol nyilvánosan megjelenhet a férje karján; nem kell sötét sarokban bujkálniuk. (Szinte agresszívan szemrehányó, mint egy zsémbes kölyök.)

JUNG

De hát, nem épp maga figyelmeztetett rá, kedvesem, hogy nem használ a jó hírünknek, a szakma előtt sem, ha a szerelmünket utcaszerte szétkürtölik?…

SABINA

(megbántott önérzettel) Hogy a tudós férfiú példaképe, „szentsége” erkölcsileg is folttalan maradjon. S a feleségére való tekintettel. Akit jóformán nem is ismerek… Igaz, maga be akart mutatni engem otthon, nem átallotta volna, ha összebarátkozunk, de a felesége érthető módon nem kért a puszipajtáskodásból… Hátha még sejtelme lenne arról, hogy a mi szellemi rokonságunk milyen veszélyeket rejt magában.

SABINA 2

Már nem esküszöm meg rá, hogy ezt az utolsó megjegyzést ki mertem-e mondani akkor hangosan. A naplóból aztán megtudtam, hogy a felesége annak idején hosszú ideig habozott, hogy hozzámenjen Junghoz; nyilván a kényelmére gondolt. Akkoriban a még kevés eredményt felmutató, ifjú orvosra a jobb polgári körökben különben úgy tekintettek, mint valamely eszelős „ideológia” rabszolgájára.

 Vakmerőségemnek gátat vetett valami mégis, vagy én magam mondtam le arról – miután számtalan átvirrasztott éjszakán feltettem magamnak a kérdést: miért ne próbáljam meg elragadni átlagszinten vegetáló feleségétől ezt a rendkívüli embert, hisz elméjét bombázó szenvedélyem és gyarapodó tudásom birtokában bármit megtehetek, amit akarok. Ezt ő maga – az azóta elhíresült, igaz, ugyanolyan mértékben, vagy a skála talán még magasabb fokán hiú és kalkuláló Jung! – bizonyította be nekem hány olyan esetben, amikor gondolni sem mertem volna rá, hogy lehetséges volna. Végül is ez a szerelem nekem fájdalmon és csalódásokon kívül alig hozott tartós biztonságot, csak futó örömöket. Midőn megpihenhettem karjában, igaz, mindent el tudtam felejteni, még a zsigereimben felgyűlt cinikus gúnyt is képes voltam visszatartani. Mit számít az, hogy a nagy kiválóságok sem feltétlenül nagy jellemek? Időnként mintha nem is érző emberi lények volnának, hanem beprogramozott, mechanikusan működő gépezetek!…

(Sötétség.)

SABINA

Visszamehetsz a feleségedhez, rossz kisfiú!

JUNG

Mi ez a hang?… Megint ivott! Úgy látom, nem is keveset.

SABINA

Az életösztönöm azt diktálja, hogy kiadjam magamból a fölös keserűséget. Miért üljek továbbra is meghúzódva ebben az unalmas zürichi kukában?… Te meg Freud jól kifundáltátok.

(Nem feledkezik meg a pohárról, melyet a markában szorongat. Kiissza a maradék italt, majd megkeresi az üveget, és újra tölt magának belőle. Eszébe sem jut, hogy megkínálja Jungot.)

Azt képzeltétek, hogy a halálösztön-dolgozat megírásának tervszerű programjával vakvágányra terelhettek. Csakhogy a lelkem Jung-féle tervszerűsítése csődöt mondott. Nemet mondott a megalkuvásnak.

(Megszédül, le kell ülnie, hogy el ne essen. Az üveggel hadonászik a férfi orra előtt.)

Bezápult neológusok módjára egy idő után te is arról próbáltál meggyőzni, hogy az idegrendszer funkcionális zavara idézi elő rossz kedélyállapotomat, nem beszélve testi fogyatkozásomról. Klasszikus hiba! Hányan fekszenek be, anno 1900 utáni is, a szanatóriumba, és állapotuk romlik, ahelyett hogy javulás mutatkozna. Te, aki ismered a tudattalan törvényeit, mégis visszaesel, mihelyt a valóságos okok megnevezése helyett holmi fantáziaszüleménybe kapaszkodsz, Mintha nem tudnád, hogy a magára hagyott lelket miféle reális veszély fenyegeti.

JUNG

(némi bűnbánattal) Az álmai felől is érdeklődtem.

SABINA

Na és, én rögtön rávágtam, hogy szörnyű álmaim vannak. Este, mikor hazatérek, halotti csend vesz körül. Bertha Pappanheimre gondolok: a legendás hisztériájú „Anna O.” esetére Freud. Állítólag vonzó, intelligens fiatal lány volt. Külső vonzerejéről már kevesebbet tudok, távoli rokonszenvet érzek iránta; annál is inkább, mivel életkorunk is megegyezik. Olykor már-már reinkarnációs vonzalomnak tűnik. Látom a szalonjukba nyíló ajtót. Ha jól tudom, az apja mellett virrasztott, éjjel-nappal őriznie kellett, ez volt a zsidó hajadonok sorsa. Bizonyára hímzett meg csipkézett…

JUNG

Franciául, olaszul olvasott, egy lovagló fényképe is fennmaradt. Josef Breuer bécsi orvos betege volt; tőle örökölte Freud az egész paksamétát, amellyel aztán fél Európát izgalomba hozta. A XIX. század végén ugyanis a hisztéria volt az orvosi publikációk vezető témája.

SABINA

(ismét sértettsége kerekedik felül; távolságtartó stílusban) Nem tudná megszerezni nekem az „Anna O.”-dossziét? Kíváncsi volnék az arcképére. Csúnyább vagy szebb volt-e nálam?…

JUNG

Akaratos, energikus, intuitív személy volt; karja, lába, nyakizmai merev bénultságától, fejfájásoktól szenvedett, végül az egész teste izomgörcsöt kapott és súlyos látászavarok gyötörték. Mások szerint aluszékony teremtés volt… (Gyöngéd mosolyán is átüt némi szakmai fölény.) Láthatja, szinte semmi közös vonás nincs maguk közt – hacsak az nem, hogy együttérző, jószívű teremtés volt, ámde maga, úgy hiszem, még hisztériás tüneteket mutató kezdeti állapotában is különb volt szomorú sorsú elődjénél. A Berthát idéző utánérzéseivel így hát rossz nyomon jár.

SABINA

Mind gyakrabban érzem, amint egy ismeretlen női szempár rám szegeződik a sötétben, s ébredés után is bénító erővel hat rám. S mintha szólna is hozzám…

JUNG

(óvó szerepéből kiesve, a lány fölé hajolva, gúnyolódó megjegyzéssel) Csak nem valamilyen kevert nyelven?

SABINA

(idegesen kapja fel a fejét, s telibe találja Jung állát. Közben morbid szövegét darálva) Nem is az apját, az anyját látom – ő mikor és miben halt meg? – a félig nyílt csillárra felakasztva, amint a nyitott ablakon besüvítő hideg szél himbálja.

JUNG

(felszisszen; nem lehet tudni, hogy az ütéstől vagy a lány hátborzongató kitalációjára) Remélem, nem vette rossz néven: én csupán a szerencsétlen Bertha zagyválására, kommunikációs zavarára utaltam.

(Tenyerébe fogja sérült állát, később letörli róla a szivárgó vért.)

SABINA

Egyik éjjel szörnyű lárma támadt a lakásomban. Egy vak ló rohangált riadtan le s föl, végül felnyargalt a lépcsőkön, s az emeleti ablakon át az utcakövekre vetette magát. Elszörnyedve láttam, amint összetört végtagokkal, kinyúlva fekszik.

JUNG

A ló, akárcsak az anya halála, arra utal, hogy a tudattalan, az animális élet elpusztítja magát.

SABINA

Ez a te értelmezésed?… (Jung bizonytalanul bólint.) Nem mondom, pofonegyszerű.

JUNG

(fel-alá járkál tűnődve, majd belefeledkezik magyarázatába)

Nincs kizárva, hogy ez a lázas, az ösztönéletet előtérbe helyező izgalom az eltemetettnek hitt betegség utótüneteire vall.

SABINA

(felcsattanva) Szóval hisztériás vagyok!

JUNG

Félreértett, erről szó sincs. De időnként, a legkisebb ellenérvre is, ez a fojtott indulat… Az örökös feszültség. Mint aki úgy próbálja leküzdeni a frusztrációt, hogy mindenáron támadót lát maga előtt…

(Sabina látszólag lecsillapodva ül a széken; karját kinyújtja, ujjbegyével már-már eléri a férfi arcát. Jung látszólag nem veszi észre. Erre fel meggondolja magát – vagy látván, hogy ez is kudarc –, csüggedt mozdulattal hajítja félre a vodkásüveget. Aztán váratlanul egész másról kezd mesélni.)

SABINA

Otthon nálunk, Rosztovban senki sem gondolt katasztrófára, ha szerelemmel, szüléssel, gyermekáldással vagy halott csecsemővel áldotta meg vagy sújtotta az ég. Az egyén belenyugodott a sorsába, amely az Isten kezében volt. Csak az üldözés, a pogrom számított katasztrófának. Nem mint nekem (kis szemrehányással); ezt köszönhetem zürichi környezetemnek. A pszichoanalízisnek. És neked. A bálvány az, amely/aki a lelkemre nehezedik s az agyamba hatolt, mégis mintha a testem pezsdült volna meg… S most kezdene leépülni tőle.

JUNG

Van akit minden kis dolog fölizgat.

SABINA

Igazad van. Még a nem létező bűntudat is.

JUNG

(némi együttérzéssel) Logikus védekezési forma. Ha egy mosollyal vagy mozdulattal el lehetne hessenteni a szorongást.

SABINA

(intrikus vigyorral) Hadd tapintsam ki a pulzusodat. (Megragadja a férfi csuklóját.) Semmi rendkívüli. (Közben hozzásimul Junghoz.) Ez a mellény már nem divatos. (Jung fintorogva húzza ki magát.) Az este hangversenyen voltam…

JUNG

Lefogadom, megint Mahler!…

SABINA

(nevetve) Eltaláltad; csak nem vagy rá féltékeny?… De nem erről akartam beszélni, csak arról: nem mindegy, hogy a mellény egy- vagy kétsoros. Az új divat, várostól, kontinenstől, felekezeti hovatartozástól (kis, rejtett szúrással), filiszteri ízléstől függetlenül szokott hódítani.

JUNG

(kissé fellengzősen hangzik) Nekem elég volt meghódítani téged. Remélem, nem tévedek.

SABINA

(talán leckének szánja) Mindig marad bennem egy icipici meghódíthatatlan… Mikor megismertelek, jobban adtál magadra.

JUNG

(kínos csend után) Túl nagy mellényt kerítettél ennek a mellény-ügynek. (Mélyen sértve.) Nem kérdéses, melyikünk áldozott többet a mi kivételes kapcsolatunkért.

SABINA

(kimérten) Én már régóta nem tettem fel kérdést…

JUNG

Mi vársz tőlem még?… Földig alázva, kúszva talán sikerül kiérdemelni kegyeidet. (Hasra vágja magát a padlón, s mutatja.) Így?!…

(A lány nézi; majd szipogva hajol le, hogy fölsegítse. Ügyetlenül porolja le a lihegő férfi nadrágjának térdét.)

SABINA (mintha zsoltársorokat mondana)

Gyűlölet-szeretet!…

A kapcsolatmegszakítás varázsrugóját keresem.

Csak ki ne újuljon a túlkapásokra való hajlamom.

Új sebeket szereztem; énem repeszdarabjai valósággal röpködnek behunyt képzeletemben is…

A magánykeresés, a magamba zárkózás szimptómája még nem veszélyezteti további sorsomat.

II.

SABINA 2

Milyen kötőanyag tartott össze minket?… Amíg Freud professzor előszobájában várakoztam, arra gondoltam, hogy mit válaszoljak neki, ha faggatózni kezd ifjú barátjáról – nem kétséges, hogy a mi kettőnk viszonyáról is tudott –, amennyiben életösztönöm sodort a pszichoanalízis atyjának közelébe, nem elég letennem egy szakdolgozatot az asztalára, hogy: „Íme, ez vagyok én!”…

 Tulajdonképpen ki is az a Sabina Spielrein? És hol van az a Jung, akibe szerelmes lett?… Akinek Freud egyik „atyáskodva bátorító” levelében azt írta, hogy: „a pszichoanalízis lényegében gyógyítás a szerelmen/szereteten keresztül”.

FREUD

(szakálla még alig őszül, csevegő, társalgó modorban) Á, kegyed csak úgy megvált attól az elragadó férfitól, s most bizonyára idegenkedve néz körül az én szőrrel bélelt medvebarlangomban!… De Bécset talán kellemesebbnek fogja találni, s főleg nyitottabbnak, mint amilyen a zürichi klinika volt.

SABINA 2

Az „elragadó” Jung! Mindössze ennyi maradt meg bennem tartósan, s miután a mester puha keze utamra bocsátott, hirtelen eszembe jutott egy pár évvel korábbi zürichi sztori – nem saját élmény –, amit Freud professzor is egyik ifjú munkatársától, Ernest Jonestól hallott volt: arról, hogy Jung mennyire elragadóan szellemes tudott lenni. (Nekem tetszik mondani?) Amikor az említett Ernest megkérdezte tőle, hogy véleménye szerint a Zürichben akkoriban a térhódítása kezdetén tartó dadaizmus divatjának vajon van-e valamiféle pszichotikus alapja, Jung, megigazítván élénk pettyes nyakravalóját, kapásból válaszolt:

JUNG

Túlságosan idiotikus mindennemű becsületes elmebaj számára.

SABINA 2

Akkoriban kezdte el működését Zürichben egy kis „Freud-csoport”, ahogy tagjai nevezték. Természetesen Jung lett a fő szócsövük, s később meg is szervezett egy találkozót Salzburgban, amelyre meghívták mindazokat, akik Freud munkássága iránt érdeklődtek. Jung azonban a Nemzetközi Pszichológiai Kongresszus helyett, talán tisztelgésképpen „A freudi Pszichológia Találkozója” elnevezést íratta a tudományos tanácskozás meghívóira. Kapásból szemberöhögött volna bárkit, aki akkor olyan képtelenséggel áll elő, hogy Jung maga fog szakítani a Nagy Bécsi Varázslóval, Freuddal…

 S a mi szakításunk Junggal?… Akár azt is mondhattam volna Freudnak, aki előre látta, hogy ha az intellektus burjánzása benövi az érzelmet, a hasadás minden területen bekövetkezik, ész és szív hadakozása közben a tudattalan leválik a tudatról: az aktív (férfi)elem elfojtja a befogadó, megőrző (női) elemet, így veszi el az ember belső harmóniáját… De megismételhettem volna akár bécsi orvosprofesszor kollégájának, Breuernek a megállapítását – Bertha P., önként vállalt elődöm egzaltált szerelmi kudarca után –, miszerint a konverzációs tünetek megszűnését követően a beteg az időszakos depresszió állapotába jutott…

 Csakhogy én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy betegnek tartsanak. Jungot is azzal nyugtatgattam legutóbb: „Remélem, hogy a köztünk levő feszültséget pozitív energiává tudjuk alakítani…” Magamat próbáltam becsapni ezzel a praktikus tanáccsal. Hol volt már az a lány, akin pszichoanalitikusa, Freud Álomfejtésétől inspirálva, eredeti asszociációs teszteket alkalmazott, a jóformán még alig körvonalazódó tudományos kísérlet történetében először!

 – Milyen élet az, amelyben jelentéktelennek kell éreznem magam? – tettem volt fel a kérdést – vagy csak visítoztam – izzadt tenyerével a homlokomat megérintő orvosomnak.

SABINA

Vékony jég a testem. Beszakad!

SABINA 2

S a kedves, aranyos Jung mindannyiszor odahajolt hozzám, és megpróbált csillapítani; a hangja is muzsika volt:

JUNG

A vágyak tüzében, meglátja, a jég egyből elolvad.

SABINA 2

Máskor meg azzal rémítgettem, magamat is:

SABINA

A testem száraz, üres!… Törékeny zátony; sodró mélysége sehol!

JUNG

Ha az önállóság érzését fiatal lányként nem sikerült átélnie – tekintve, hogy környezete rosszul közvetített –, testi-lelki állapota a zavarodottság határáig fokozódhat… Örüljön, hogy nincs valamilyen szervi betegsége.

SABINA 2

Ki az, aki bár sejtette akkor, hogy az összetartozás érzésének reménye ezt tompíthatja? Meg is szüntetheti.

(Sötétség.)

JUNG

Bezártad az ajtót? Valaki bejöhet.

SABINA

(ezúttal nincs kedve kacérkodni) Csak én jöttem be. Idehúzom a karosszéket. Elbarikádoztuk magunkat… Igaz, ez vajmi keveset segít. Az óvatoskodásod tudattevékenység.

JUNG

(megadja magát) A mindennapi hajszára tudsz valami megoldást?

SABINA

Hogyne. (Megjátszott egzaltáltsággal.) Ébredés után dalra fakadni. Ábrándozni… De tornászni is lehet. (Józan hangú ítélettel.) Hová lett belőled a lázadó ösztön?

JUNG

(el akarván kerülni a konfliktust) Nagyon lefogytál… Csak a nagy szemed.

SABINA

Nem is tudom, már hányszor, estefelé elsétáltam az ablakotok alatt. Volt úgy, hogy ott ácsorogtam, mint egy kiéhezett, alamizsnára váró, vásott kölyök.

JUNG

És sikerült megkönnyebbülnöd, te?… (Elneveti magát.) Ez a pontos kifejezés rád: KÖLYÖK.

SABINA

(közel lép a férfihoz) Most jó itt veled. Mert legalább beszélgetünk. Ha már nincs közös meleg hajlékunk… Attól féltem, hogy eltávolítottalak magamtól. (Megragadja a férfi karját; váratlan fordulattal.) Tudnál-e gyűlölni?

JUNG

(arca megrándul) Ez hogy jön most ide?… A tudományos munkáddal, látom, már nem is törődsz.

SABINA

Nem azért húztam oda a széket. Hogy a hírnév bűvkörét sződd megint körém, mint selyemgubót. A publikálás még nem jelenti azt, hogy szabadon szárnyal a lélek. Legalábbis az enyém. (Elengedi a férfi karját, eltávolodik tőle; majd szembefordulva vele, hirtelen kapásból, mint az előbb.) Összetéptem a leveleidet!

JUNG

(az újabb provokációt felelet nélkül hagyva) Valamikor mindent feláldoztál volna a hírnév csillogásáért. Azt ígérted, elsősorban saját magadnak, hogy a nagy cél érdekében képes leszel tűrni.

SABINA

Belefáradtam…

JUNG

A munkádba? Nem hiszem.

(A lány megragadja a pedáns öltözetű férfi nyakát, s egy futó csókot nyom az ajkára.)

JUNG

(elhúzódik az ölelés elől. Szórakozottan kezdi igazgatni inggallérját, majd az ajtó irányába fülelve) Mintha kopogást hallottam volna…

(Sabina gúnyos vigyorral hagyja faképnél. Az asztalon álló tálról felkap egy almát, még mielőtt beleharapna, elejti. Megindul a guruló alma után, Jung is ott terem. Egyszerre hajolnak le, a homlokuk összekoccan.)

JUNG

Pardon… Ez az izgalom senkinek sem használ.

(Csend. Sabina mohón rágcsál. A férfi élvezettel nézi.)

SABINA

Vörös vércsík az üde zöld pázsiton. Az álomfejtésben jeleskedő doktor úr ehhez vajon mit szól?… Egy halott feje tolakodott elém.

JUNG

Álmodban.

SABINA

(rábólint) Odafordítottam a lámpát; akkor láttam, hogy a koponyáján egy nagy lyuk van, és nem is ismerem az illetőt. Egyszer mintha rám kacsintott volna, cinkosan, ebből megértettem, hogy öngyilkosságot követett el… Ízléstelen volt, rémülettel töltött el. (Jung nem szól közbe, feszült tartásban hallgatja.) Kötszert kerestem, aztán felkaptam az asztalról a táviratot, melyet utoljára tőled kaptam, és be akartam kötözni vele a nyílt koponyát. Nem találod különösnek?

(Jung elhűlve néz a lányra, szótlanul ingatja a fejét.)

SABINA

(kihívóan) A „doktor úr” őszintén kifejtheti véleményét, nagyobb veszteség már úgysem érhet.

(Jung a tenyerébe temeti arcát.)

SABINA

Most tudatosodott bennem, hogy te is végig jelen voltál az álmomban. Nyugodtan ültél és teáztál, mint egy idegen. Az ezüst kiskanál csengését még visszahallom… Akkor nyilallott belém az igazság, hogy valójában téged sem ismerlek. Pedig sokáig azt hittem, hogy egyfajták vagyunk.

JUNG

(fölemeli fejét, szuggeráló hangnemben, mint aki hipnotizálni is képes) Rég túlléptél az álmon. Ez már a fantáziád terméke.

SABINA

(hallgat; majd egészen más hangnemben, gyermekes bűntudattal) Mondtam már, hogy belefáradtam. Abba, hogy szeszélyes, önző lény vagyok!… (Meginog.)

JUNG

(átkarolja) Ma sem reggeliztél.

SABINA

Csak egy enyhe szédülés. Ittam feketekávét; a zacc íze a számban. (Elengedi magát, szinte könyörgő hangon.) Mikor sokáig hallgatsz, nem felelsz, az a legelviselhetetlenebb.

(Jung feszengve csókot lop a lány nyakára, de érződk, látszik rajta, hogy zavarában teszi.)

SABINA

Ne fáraszd magad. (Elhúzódik tőle.) Ne akard, hogy szánalomra méltónak lássalak.

JUNG

Gyávának tartasz?… (A lány nem válaszol.) Sajnálatra méltónak mindenképpen.

SABINA

A feleségedet jobban megsajnáltam. Már az elején mardosni kezdett a lelkiismeret. Szerinted nem egy eszményi nő. Kicsinyes… „hiú és fecsegő”! (Jung közbe akar szólni, ujjait a férfi szájához érinti. Elsírja magát.) De akkurátusan gondja van arra, hogy az ura kétnaponként tiszta alsót vegyen (Jung csüggedten hajtja le a fejét); s a kifoszlott régit kiszuperálta…

JUNG

Tudtam, hogy ide jutunk el. Az az igazság, hogy nincs bátorságom. Látni kellene, hogy hogyan szuszog. Lélegzik… (Vigasznak szánja.) Egy férfi még nem a „férfiak”. Lehetséges, hogy messze állok az eszményi férfitól.

SABINA

Te talán a hallucinációktól féltettél(?) – attól, hogy eszement állapotba süllyedek én is, mint Bertha. (A feltálalt halandzsa morbid, de hangja nem gúnyolódó, irritáló, nagyon is természetes.) Egy nagy fekete kígyó tekeredik az ágyam felé – amelyik a te emlékedet őrzi még mindig –, s én bénult karral nem tudok majd védekezni ellene. Berthának a hisztériájával egy gyermekszülést is sikerült produkálnia. Lehet, hogy megmentettél attól, hogy aljas legyek. A színjátéktól Breuer doktor végképp megrendült – Bertha alhasi görcseitől, hogy: „Most jön Dr. Breuer gyereke!…” –, hogy miután hipnózissal a lányt lecsillapította s egy kollégájára bízta, elmenekült. Soha többé nem találkoztak… Nálunk fordítva fog történni. Nemsokára elutazom Bécsbe. Nemcsak rajtad, óvatoskodó természeteden múlott, hogy sikerült elkerülnünk a nyílt botrányt. Bár volt egy perc – te jó ég! –, nem is sejtetted, amikor… (Közben kézitükröt, rúzst vesz elő, és festeni kezdi az ajakát.) Kollégáidnak szerencsére csak annyit mondtam: Milyen udvariatlan ez a Dr. Jung. Elfelejtett értesítést hagyni hátra, hogy nem a megbeszélésre… Igazságtalan voltam. Este tudtam meg, hogy aznap született meg a kislányotok. Öröm és fájdalom összekavarodott a lelkemben, hiába mentem vissza dolgozni, elbambultan ültem az üres papír előtt. Amikor lefekvés előtt belenéztem a tükörbe, megdöbbentem: ez nem lehetek én, ez a kőszürke arc ezzel a kísérteties grimasszal!… Mi az, amit akarsz? – kérdeztem rettegve magamtól. Utána a szoba vonalait meggörbülni láttam, minden idegenné vált. Rémítő éjszaka volt… Reggel aztán a hűs levegőn az Északi-tenger hatalmas hullámai után áhítoztam. Már nem féltem a fulladástól.

JUNG

Nem így képzeltem… az elválásunkat.

SABINA

Elszántnak éreztem magam valami nagyszerűre, túl minden kisszerű megfontoláson. Ez az érzés délig tartott, amikor találkozásom egy élő, valós valakivel szertefoszlatta bennem az egész hangulatot.

JUNG

Ez a valaki, persze, én voltam.

SABINA

Barátom írása azonban újból földöntúli régiókba ragadott. Leültünk dolgozni. Csakhogy a szexuális ösztönről és a halálösztönről, a másodlagos gondolatoknak a halál formájában való megrajzolódásáról, valamint őseink világáról értekeztünk.

JUNG

(tűnődő hangon) Örök feledékeny ifjúság… Elfelejted bekalkulálni a lélekvesztés tétjét! Az ember, sérülések árán, elnyerheti a számára felkínálkozó eszményi világot – de a kaland után kárvallott lesz mégis.

SABINA 2

Elbűvölten hallgatta fecsegésemet, majd megmutatta még meg nem jelent írását és Freud professzor válaszát egy levelére… Szinte túlságosan jól láttam, hogy mit jelentek neki még mindig. Ez a legnagyobb megelégedéssel szokta eltölteni a női szíveket.

JUNG

Nem egy vagy sok közül, hanem az egyetlen, aki valaki! Mert bizonyára nincs más, aki úgy megértene, mint te; aki az enyémmel tökéletesen megegyező gondolatrendszerben él, lélegzik.

SABINA 2

S mindezt egy szuszra mondta végig. Amiképpen a dogmákat szokás… (Ezt már maró gúnnyal fűzi hozzá.) Ilyen nemes barátságért cserébe, ugyebár, képesnek kell mutatkoznunk elfojtani erotikus érzéseinket, hiszen rokon lelkek lévén, még hogyha elváltok is, a közös munka és cél valahol egyesít.

JUNG

(félénken érdeklődve) És Freud professzorral hogyan képzeled?… Az ajánlólevelet már megírtam.

SABINA

Ne félj, nincs szándékomban kompromittálni a szerelmünket… Még arra sem tartok igényt, hogy a mi együttlétünk kóresetté nemesüljön – pláne miután bécsi professzor kollégád elkezdte higgadtan, bölcsen föltárni az áttételes szerelem „varázserejét” a hipnózisban s a pszichoanalízisben…

JUNG

Ez azért egy kicsit túlzás.

SABINA

Te szerinted közönséges „kóreset” vagyunk? Pardon: voltunk?! A KÖLCSÖNVETT FÉRJ SZEXUÁLIS SZEREPE A NEURÓZISBAN!… Nem is hangzik rosszul.

(Jung falfehéren hallgatja, közben elveszi az ajtó elé tett széket.)

SABINA

Végül is nem a hisztériában, hanem a pszichoanalitikus módszer propagálásában és bizonyításában szereztem elévülhetetlen érdemeket… Méghozzá a te oldaladon. Ez itt a tanulság (gunyorosan) – maradt-e még kérdés? –: ne szeressen hát ezután engem senki fennkölt, büszke jellemem miatt!

JUNG

Nem szeretnék jelentéktelenné törpülni a szemedben.

(Sabina lassan hátrálni kezd. Egy láthatatlan kéz megnyitja az ajtót. Egy imbolygó árnyalak – már el is tűnik.)

SABINA

Magam elé képzelem a bécsi professzort, amint a száraz oksági érveket félretéve, az ősállapotokhoz hasonlító ösztöneinket és természetes befogadóképességünket méltatva, s már-már megdicsérve bennünket: csigapárzásra ösztökélő szenvedélyünk és kéjelgésünk kudarcában mintha egy geometriai leckét vagy egy vírusos betegség szükségszerű lefolyását demonstrálná mégis.

(A nyitott ajtót most a szél csapkodja. Sabina váratlanul, köszönés nélkül hagyja magára Jungot.)

JUNG

(Sabina után kiáltja) Óriásnak képzeled te is?… Freud mint lelki protézis! A nagy „Diótörő”! Aki a bizonytalanság- és kisebbségi érzés mindent elutasító logikáját is képesnek látszik megtörni. (Hangja egyre élesebbé válik.) Tudom, hogy kicsinyesség részemről ez az aggódás!…

(Fölteszi kalapját, és Sabina után siet. Az ajtóból még visszafordul. Ez a megtorpanás hajszálpontosan elegendő ahhoz, hogy egy heves szélroham lerepítse fejéről a kalapot.
 Még sokáig hallatszik kétségbeesett hangja a színfalak mögül.)

Káosz! A világegyetem darabokra hullása!… Mit akar tőlünk a világ? Ha nem hagy magunkra, elvárja, hogy kiszolgálója legyünk valakinek! De amennyiben a nagyon szoros kötődés nagyobb annál, mint amit a szülők átvihetnek a gyerekükre?… Kifejleszthető-e valamilyen belső látás a hétköznapi kopás monotóniája vagy az erőszak ellen?!…

SABINA 2

Hogyan végződött? – kérdezi majd az olvasó. A néző.

A fogadalom szerint egymáséi lettünk.

FREUD

Ásó-kapa?…

SABINA 2

– mondaná átható tekintettel Freud professzor, kétkedőn.

FREUD

Most, hogy már biztonságban van, gyermekem, nevethet rajta.

SABINA 2

Az atyáskodó bölcs szeme most félig csukva, egy könyvet lapozgat, s ütemesen bólogat hozzá.

FREUD

„Emberek, oroszlánok, sasok és foglyok, agancsos szarvasok, libák, pókok, vízben élő néma halak, tengeri csillagok és azok, kik szemmel nem láthatók – egyszóval minden élet, minden élet, minden élet szomorú körforgását befejezte és kihunyt. Már egymillió éve nem hord a Föld a hátán egyetlen élőlényt sem…”

SABINA 2

Mintha a világvégén az Úristen skandálná. Addig sok van még… (Konok hitel.) Minden nő én maradok a számára – mi van ezen nevetni való? Mint ahogyan minden férfiban őt fogom keresni. Jövendő gyermekeim apját is… ha lesznek gyermekeim.

(Elvánszorog az üres díványig, leül. Megtört hangon; lejárt a türelmi idő.)

Sokáig nem írt nekem. Aztán csaknem összeomlottam a fájdalomtól, amikor a friss boríték hátán megpillantottam a kézírását: „Szívélyes üdvözlettel, Dr. Jung”. Legutóbbi levelében még „Drága Fräulein”-nek nevezett. Most viszont: „Kedves Kolléga, ezúton megerősítem, hogy megkaptam mindkét kéziratát. A legjobbakat kívánja híve: Dr. Jung”.

 Be kell még vallanom: rettegek attól, hogy ő, aki halogatja megemlíteni új ötletemet, elsőbbségi jogom ellenére még képes lesz egyszerűen „kölcsönvenni” a gondolat egész kidolgozását… Azt kívánom, hogy mindez alaptalan bizalmatlanság legyen részemről. Vagy a nemes, büszke, mindenki által elismert személy helyett valójában egy kisstílű embert szeretek?

 A csalódás éjszakáin fontolgattam az öngyilkosságot. Aztán, fellázadva a „végzek magammal” gondolatától, belázasodtam a vad vágyakozástól. Egy férfi miatt mondjak le mindenről, aki tönkretette egész életemet?… Hideg borogatást tettem a fejemre. Még élni akarok, csak némi nyugalmat szeretnék, hogy erőt gyűjtsek hozzá. Be kell végeznem a halálösztönről szóló tanulmányomat, hogy mielőbb szabad lehessek.

 …Egy egész év telt el, és semmi sem dőlt el. Távozás Zürichből és szabadság Montreux-ben, aztán München a művészettörténeti tanulmányok miatt (ez még Jung-örökség!); végül tökéletes magányban befejeztem írásomat. Freud professzor is, akit nagyon megkedveltem, mindenkinek az én pompás cikkemről beszél: A rombolás mint a teremtés oka!

 Van két nőbetegem, akiket ingyen kezelek. Egyikük, egy énekes, egy gróf házasságon kívüli gyermekeként született, és sorsa mélyen megérintett… Hirtelen részvét tört rám a szüleim iránt; habozva belenéztem a repedt tükörbe, és úgy találtam, hogy jól áll a kékesszürke gyapjúsál. Arra gondoltam, milyen kedvesen szokta volt anyám a nyakam köré tekerni…