Lászlóffy Csaba
1Mi az, ami jelet hagy?*[1]
(Újabb kérdések fellegvári séta közben)
Az eltűnt személyek hiánya vagy az üres helyek zavarnak inkább (?) – a kánon rendszerint könnyen kitölthető; az elszakítottság érzése, az el nem készült szövegek, a szerencsére bízott (szórványként elsatnyult) szerelmi kapcsolatok, bevallom, a gondolat formátlanságánál, a forma ki nem munkáltságánál is jobban dühítenek.
Mi ez: a múlt tehermentesítésének – a sztorikra, kuriózumokra faricskált történelmi folytonosságérzést, szellemi „felmenőid” kifinomult tudatát is beleértve – buta kísérlete?
Ódon tündérek és üzletember-tünemények egyaránt a nyelvben rejlő szerteágazó fantáziával cikázzák be a feltérképezhetetlen mindenséget?
A múlt tényeit kirekesztő eszelősség milyen jövőt érdemel?
2010
Rejtélyek – a régi szereposztás híján
csak egy törött ülőkéjű hokedli
Nagyon keserves lenne,
jaj, ha históriát kellene írnom. Méghozzá családit. Künn perzselő nyár, a
völgyből vidám viháncolás, vízpocsékolás hallik… Denevérek röpdösnek némán az
ablakom előtt, a könnyű szellő szélfoszlányokat hoz… s mintha tollam magától
száguldana a fóliánson – nekem csak utána kell loholnom…
Ez még hagyján, Calvino testvér; ám ha a néhai otthonosság „klastromának” konyhai állott szagát vagy a tordai temető sortüzeit s a fülsüketítő aknarobbanásokat kell megidézni, mindent, ami már rég „komforttalan” és nem e világi – kiégett szívünk gyermekkorát! Midőn tollunkból már nem szivárog élet. Könyvbe álmodott csak s zárt „minden kegyes cselekedetünk”. (Vajon nem hamu s üszök máris valahány?)
Ám fogadalmad hátha többet ér, mint a leépüléshez szoktató külvilág – egyben öregkori tenmagad. Nem mintha ezen múlna, hogy megmentheted-e lelkedet. („Írsz, írsz, egyre csak írsz, s a lelked immár veszve van.”)
Folytatnám – legalábbis az olvasással, vendégeink vagy a nagy család körében; miközben erre is, arra is csupa piszkos tányér halmozódik egymás hegyén-hátán… s ha csak egy leheletnyi homályos folt van egy poháron vagy valamelyik evőeszközön: asszonyod máris kikapja kezedből; visszaveszi akárkitől.
És előfordul az is, hogy rád néz, sötét pillantással: Ne olvass fel többet!… Elég volt – pláne abból, ami nincs ma a társaság gusztusára. Pedig jólesne egy kicsit kiruccanni, kihátrálni az irodalmi (s egyéb) vagdalkozások színteréről, a biztonságosnak hitt, fehéren fénylő páncél mögül meglesni, behorpasztott bölcsességgel, a reményteljesnek hitt s a szerelmetes előidőt. Körös-körül selymes, magas fű s a csönd…
Ali jerikói trombitájába fújni: a felélő kultúrák, a pusztító „haladás” hőstenorjaként. Most, hogy a világűr lumpenarisztokratája és Kruppen-proletárja sem ússza meg. A legfélelmetesebb, esedékes becsapódást. Bumm! Félkörben városok, a fiókjaink, a könyvespolcunk… Nagy-nagy változásoknak kitéve. (Távozz tőlem, megannyi érdektelen és selejtes próbatétel!)
Lehet-e gusztustalan az olvasás? (A ráolvasás mint visszanyert esély?)
Tolnai Ottó említi valahol a szörnyűséget, hogy könyvvel a kezében strandolt, s az elázott könyvlapok összeragadtak. Kellemetlen incidens, pláne ha a kötet szerzője már valahol a másvilágról leskelődik utánunk.
Nem mindig az áttetsző történetek nyerik el az olvasó tetszését. Valaki (ezt megint más mesélte) egy börtöncellában röhögni kezdett, s a fegyőrök pofázására sem hagyta abba, hiába ütlegelték, rugdosták, dühös pofájukba röhögve még jobban kiélvezte magát. Olyannyira, hogy a cella sötét falai mintha kivilágosodtak volna a habzó hahotától. Csillogott a penész, a beszívódott kanálislétől bűzlő salétrom, mint a csillámpala. A fizetett fogdmegek egyre jobban üvöltöztek. Tán félelmükben. Mivel az őrült foglyokért nekik is büntetés járhat. A tömlöcfolyosón az utolsó hitvány fényű villanyégő is kiégett; még szerencse, hogy teleholdkor történt.
Ez aztán a művészi téma – semmi sem feszíti a gondolatot (fő a lezserség, mondta volt egyik tanárunk, néhai mesterem, a Zabhegyezőt idézve) –, mégis meglehetősen tömött. Mint mikor egy befőttesüveg megtelik marokkal fogott legyekkel. Persze a gyerekkorból öröklött vicc ez is, akárcsak a tejbegrízes esték. Midőn szontyoli – olykor margarinos – képpel bújtunk ágyba, többnyire a hírhedt NEP-korszak idején.
Ezek már nem is emlékek, csak töredékei valaminek (a mindenség hűlt helyén): mondjuk a tények ujjlenyomatait és a logikát rég mellőző, kifakult memória ügyetlenül szárított és préselt herbáriumában.
Nyitva az üresen maradt vonalas füzet, s mint súrolt padló, a langyos víz szegényes, csupasz illatával üzen minden meg nem írt sorával. Még a leütött szúnyogokból kipréselt vér nyoma se, sehol. Hát még a hátrahagyott sündisznómocorgás és ürgelyukak.
A rongyszőnyegen tehetetlenül végigguruló Glóbusz – a reánk testált behorpadt földgömb, bátyám apai öröksége valahol még megvan.
Hol vagy, barátságos tordai éj? – Terülj meg (kerülj meg), védtelenül bár, te is!
A konyhai hokedli törött ülőkéje vállalta, hogy túl fog élni mindent. Időnként, ha behunyom a szemem, öreg vagy örök fiatal árnyékok tapadnak hozzá még ma is. Érzelmes séta közben aztán elkapja s viszi őket a huzat. A vendégségbe várt, idegenbe szakadt rokoni vagy régésztekintetnek semmi sem marad.
A tárgyak halála nyilván nem ugyanaz.