Egy ház és két költő a Frankel Leó utcában

 

 

– Lator László Szigettenger című kötetében, ahol költőkről, versekről, barátokról vall, olvashatjuk a következő sorokat:

„A csillagtorony lakója

Ki tudhatná, hol volt Jékely Zoltán igazi otthona? Akármit írt, verset, prózát, mindig ott érezni mögötte az elvesztett otthonokat, gyerekkora, fiatalkora színtereit, Erdélyt, Enyedet, Kolozsvárt. És később, persze, időszakos menedékét, az Áprily Lajos építtette szentgyörgypusztai házat. »Százéves koromban is bércsalásnak fogom tartani a szobában, íróasztalnál, könyvek közt töltött időt«, mondta egyszer egy nyilatkozatában. Egy kis túlzással persze, mert bármennyire kötődött is a vidéki élethez, a nagyvárosi civilizációtól még meg nem fertőzött természethez, otthon érezte ő azért magát a városban, a könyvek közt, az íróasztalánál is. Életének legtartósabb kerete mégiscsak a Frankel Leó utcai nagy, két tagból épült bérház volt. A négyszögletes udvar fölött körbefutó függőfolyosók. Jékelyék a negyedik emeleten laktak. (…) Ez a régi ház igazán nem volt úriasan elegáns, még kevésbé szép. De (…) régimódian magas emeleteivel, békebeli falaival megnyugtatóan szilárdnak, megbízhatónak tetszett. (…) Az előidőktől sokáig Áprily Lajos volt a család feje. A nagy családnak olykor a négy szoba is kevés volt. Később egy ideig ott lakott Jékely fiának a családja is. Zsoli imádta az unokáit, de mindig érzékeny, heves figyelemmel végzett munkájában megmegzavarták. Akkoriban egy toronyszobáról ábrándozott, ahonnan ő kedve szerint bármikor alászállhat szerettei közé, de abba az egy szobába nem mehet fel senki.”

Ebben a régi épületben, a Duna felőli oldalon lévő első emeleti lakásban éltem jómagam is, tizenhárom évig, s bár lett volna számtalan alkalom, mégsem jártam Jékelyék lakásában. Lator László viszont rendszeres látogatója, vendége volt a családnak. Mikor járt ott első alkalommmal, s mi volt a látogatás célja?

– Nem ott ismerkedtem meg Jékelyvel, mert mi együtt voltunk Eötvös-kollégisták. A kollégiumban az volt a szokás, hogy minden évben rendeztek egy kollégiumi kabarét. Ez egy szabad szellemű, csúfolódó, gúnyolódó, semmiféle tekintélyt nem ismerő mulatozás volt, rendszerint egy színdarab vagy egy opera, amelyet a kollégisták alkottak. Ezekhez mindig készült egy egyetlen példányos, rajzolt plakát is. Az egyiken például a rendező neve után az olvasható, hogy zenéjét fütyöli Kodály Úr. Vagyis, Kodály Zoltán is Eötvös-kollégista volt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meglátogatva Jékelyt – akinél éppen Domonkos Mátyás is ott tartózkodott –, én hívhattam meg egy ilyen rendezvényre.

1955-ben az Európa Kiadóhoz kerültem – előtte tanár voltam Körmenden. Jékelynek nagyon szerettem a verseit, prózáját, de leginkább őt magát. Vele nagyon sok munkakapcsolatom volt, több versantológiát szerkesztettem, amelyekben Jékely fordításai is szerepeltek. Vagyis rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe, találkozgattunk eszpresszókban. Úgy emlékszem, hogy a forradalom táján, inkább azt követően, nagy baráti, zártkörű társaságokban gyűltünk össze, hol itt, hol ott, nagyon sokszor Jékelyéknél a Frankel Leó utcában. Hogy pontosan mikor jártam ott először, azt csak elképzelni tudom, talán 1957 vagy ’58-ban. Ott rendszeresen zajlottak népes mulatságok, de mi jártunk egymáshoz is Jékelyvel, aki időnként, teljesen váratlanul megjelent nálunk, s mindig nagyszerű dolgokról, élvezetesen mesélt, de én is – meghívás nélkül – bármikor mehettem Zsolihoz. Így nagyon közeli kapcsolatba kerültünk, én nemcsak a Frankel Leó utcában jártam nála nagyon sokszor, hanem Szentgyörgypusztán is.

– „A hajnalba nyúló nagy mulatozások, táncos összejövetelek az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején persze csak olyankor lehettek Jékelyéknél, ha a nagy lakás megüresedett, ha Lajos bácsi már kiköltözött Kisorosziba, a mostani Áprily-völgybe, és Jancsó Adrienne se volt otthon, a kis Adrienne viszont meg-megjelent, megragyogtatva gyönyörű fiatalságát” – írja az említett kötetben.

– Igen, Áprily nem vett részt ezeken az „italos” összejöveteleken. De itt ismerkedtem meg Tamási Áronnal, aki nagyon jó barátságban volt Jékelyvel, s a legtöbb találkozóra eljött. Találkoztunk máshol is, például a Márvány utcai Kisroyálban, ma Mongol étterem, hármasban, négyesben vagy ötösben. Kányádinak van egy hosszú verse – Krónikás ének, Jékely Zoltánnak odaátra című –, abban megírja találkozásainkat, melyek közül egy alkalommal őt is bemutatja Jékely Tamási Áronnak. A Frankel Leó utcai házban Jékely a lakás egy félreeső szobájában lakott, alkotott. A konyhában is sokat tartózkodott Zsoli, mert szenvedélyesen szeretett főzni, hihetetlen fantáziával és soha nem szakácskönyvből, hanem ami éppen kéznél volt a konyhában, abból alkotott valami ételt. A puliszkát például nagyon szerette. A konyhából nyílt még egy cselédszoba, s ha nem volt üres a lakás, akkor oda behúzódva, minden ebéd után aludt egy fél- vagy egy órát. Jékely szobája egy a nagy szobából nyíló keskeny helyiség volt, hozzáidomult az ízléséhez, a lelkéhez. Kevés könyve, de sokféle különleges tárgya volt, a kéziratokkal vegyesen, laza rendetlenségben. Voltak kőkorszaki tárgyai, nyílvesszői és más darabok, de például a gyökérszobrokat is szerette. Olaszországban talált egy régi hosszú vasszöget, azt egy deszkába erősítette, és a fontos leveleket ezzel a szöggel átszúrva őrizte. A szoba lényegéhez tartozott még a lemezjátszó. Jékely nagyon szeretett zenét hallgatni, különösen Schubertet, de másokat is. A szobában volt egy kis íróasztal és egy ágy. Erről az ágyról már másutt írtam, ez eredetileg az én ágyam volt.

– Kiket hívtak meg ezekre a találkozókra az írókon kívül más művészetek, szakmák jeles vagy kevésbé jeles képviselői, netán politikusok is megfordultak Jékelyéknél?

– Politikusra egyre sem emlékszem, csak írók, költők, ezek közül is azok, akik egyrészt barátai voltak Jékelynek, másrészt beleillettek az ő világszemléletébe. Sokféle ember megfordult ott, például Katona Tamás, aki akkor nem polikus, hanem a Helikon Könyvkiadónak a szerkesztője volt. Színésznők jártak oda, Jékely imádta a nőket, ez köztudomású. Nagyon szépen ír is róluk a Megperzselt angyalok című versben.

– A továbbiakban azt írja az említett esszében: „Jékely Zoltán költészetének talán abban van a legnagyobb ereje, hogy a két szólam: a sokformájú anyag gyönyörű tündöklése láttán felgyúló érzéki mámoré és az »iszonyú időmélység« és a halál színe előtt álló ember szorongásáé nem nyomja el, inkább felerősíti egymást. Hogy a múló idővel viaskodó nagy ívű versein, mint a huzatos szobán a szél, átfúj valami borzongató időtlenség. Hogy közegellenállás nélkül kibomló versei olyan könnyen mondják a már-már mondhatatlant.” Jékely „édesen sajgó hegedűhangján” 1935-ben írt összes verse – néhány kivételtől eltekintve – megannyi halálszólam. A Nyugatban megjelenő első verse is halálos felütés, a Pihenés című versének utolsó strófájában elszálló lelke hangjait hallja:

 

Még visszafordul, rámnéz s így beszél:

én most talán örök partokra szállok,

nyomorú test, te ott maradsz alul

s a földbe jutsz, hol madarak, királyok

s kutyák porladnak, mint a falevél.

 

Sok barátja volt, de – a szerelmeken kívül – kihez kötődött szorosabb baráti szálakkal?

– Egyrészt Kormos Istvánhoz, aki szintén oda járt Jékelyékhez, másrészt hozzám, igen közeli kapcsolatban voltam Zsolival. A saját nemzedékével összejárós kapcsolata nem volt, bár nagyon jó barátság fűzte ahhoz a költői csoporthoz, ahová Takács Gyula, Weöres Sándor, Vas István és ő maga is tartozott. Sok barátja, még több barátnője volt, de mélyebb, szorosabb barátság inkább hozzánk kötötte, akik egy nemzedékkel fiatalabbak voltunk, mint ő.

– Jékely meglehetős fiatalon elismertségnek örülhetett, már huszonhárom évesen közölte a Nyugat.

– Nagyon hamar elismerték, az első kötete 1936-ban Éjszakák címmel jelent meg. Ez a kötet a XX. századi magyar költészet egyik legjobb kötete.

– Jékely édesapját példaképének tekintette, mind erkölcsi, mind költői mérték szempontjából.

– Igen, noha teljesen más volt minden tekintetben, még azt is mondhatnám, hogy az erkölcsi világképük is igen eltérő volt. Jékely bohém alkat, Áprily pedig szigorú életvezetésű volt. Jékely édesapját költőnek is igen nagyra tartotta.

– Holott…

– Holott, Jékely nagyobb költő volt. Én Áprilyt is nagyon szeretem, kamaszkorom legkedvesebb költője.

– A Nyugatban sosem szerepelt Áprily, pedig őt a Nyugat első nemzedékéhez sorolják.

– Nem szerepelt, mert Babits valamiért nem szerette, hogy miért, azt sosem tudtam meg. Jékely költészete gyötrött, keserves, Áprilyban mélyen van a fájdalom. Jékely idegbajos, modern, fejfájós depressziója Áprilyben nem volt, a fiúhoz képest az apa egy szigorú, tiszta ember. Ámbár azt is tudjuk, hogy Áprily fiatal korában egyszer elkövetett egy öngyilkossági kísérletet, Kolozsvárott.

– Áprilyval is találkozott a Frankel Leó utcai lakásban?

– Igen, és az Európa Kiadóban is nagyon sokat találkoztunk, mert vele is munkakapcsolatban voltam. Sőt, már gyerekkoromban írtam neki egy levelet, még Ugocsa vármegyéből, és arra kértem, hogy küldjön nekem egy fényképet. Erre kaptam tőle egy nagyon kedves levelet, ezt máig is őrzöm. Már idősebb korában a szentgyörgypusztai házukban is többször meglátogattam.

– Áprily nem vált sértődötté amiatt, hogy a Nyugatba nem kerülhetett be?

– Azt bizonyosan fájlalta, erről írt is valahol. Amikor Párizsban járt, fel akarta keresni Adyt, aki akkor ott tartózkodott. Áprily ott sátálgatott a ház előtt, de nem mert bemenni Adyhoz. Babits Mihállyal pedig semmilyen kapcsolatot nem ápolt. Nem értem Babitsnak a tartózkodását, mert Áprily maga volt a harmonikus társaság. Egyébként Babits nemcsak Áprilyval, hanem Dsida Jenővel is felemás viszonyban volt.

– Továbblapozva a kötetben, Jékely, új évezred felé című esszéjében olvasom:

„Ha valaki megpróbálja megrajzolni Jékely Zoltán 1982-ben, hatvankilenc éves korában megszakadt pályáját, aligha lesz könnyű dolga. Már lírája természetét, külső jegyeit is nagyon nehéz leírni, hát még legbenső lényegét kiszűrni! Minden valamirevaló versben van egy olyan réteg, amelyet fogalmi eszközeinkkel már nemigen tudunk megközelíteni. Jékely lírájában különösen nagy ez a homályos tartomány. Nem azért, mert természete vagy éppen szándéka szerint bonyolult. Hanem mert olyan elemien tömény és tartalmas, mint a közvetlen érzékelés. Az értelem nem tudja átvilágítani, legfeljebb tétován körültapogatni.”

Melyik Jékely-versben érzékelhetjük legjobban ezt az elemi töménységet, tartalmasságot? Ha a költőre gondol, melyik Jékely-vers ugrik be elsőre, van-e kedvenc vagy különösen kedves költeménye?

– Nem tudok egyet mondani, de talán meglepő módon, a Futbalisták című verse ugrik be. Ez nem a legjelentősebb verse, de sokat mond a mi nemzedékünknek. Realisztikus vers, noha más is van benne. Nagyon szeretem az Új évezred felé című versét, erről írtam is egy elemzést, és a Nizsinszkihez címűt, amiből kiolvasható, Jékely mennyire imádta a táncost. Bevillan még az Apotheozis, ez a gyönyörű háborús verse. De mondhatom még az Enyeden ősz vant, vagy a nemzedékem egyik alapversét, a Csontjaimhoz címűt.

– Úgy tűnik, hogy Jékely jó barátságban volt a halállal is.

– Illetve, állandóan foglalkozott vele, fiatal korától kezdve, szinte minden versében valami módon benne van a halál. Én azokat a verseit szeretem a legjobban, ahol a halál együtt jelenik meg valamilyen erotikus vagy szerelmi szólammal. Ő azt meg tudta oldani, hogy a halálversben is van valami hihetetlen életöröm. Nincs olyan szerelmes verse, amelyikben nincs benne az elmúlás, a halál.

– Jékely nevén nevezte környezete növényeit, madarait, bogarait, s lírájában ott a kancsal humor, az irónia, a groteszk, mégis, „alapszólamát tekintve sötét zengésű költészet” az övé. Befejezett életmű Jékely Zoltán alkotása, vagy a gyerekkori betegségből eredő fenyegető halál árnyékában menekülő költő elvarratlan íráshalmaza, esetleg más szorításoktól, irányításoktól befolyásolt torzó?

– Azt gondolom, befejezett életmű. Valójában bárhol el lehetne vágni az életművet, mert az első kötetében, az Éjszakákban benne van Jékely egész költészetének minden hangja. Sőt, azt gondolom, ha még írt volna, az csak gyengítette volna, nem azért, mert rossz verseket írt, hanem, mert a huszonkét éves kori verseiben olyan szuggesztív erő van, amit nem lehet felülmúlni. Jellemző, hogy a kései versei között már nagyon sok kis alkalmi szösszenet van.

– „Az irodalmi kenyér- és babérharcokban senki sem láthatta a tülekedők közt, pedig költői rangja szerint régen a legmagasabb fokon kellett volna állnia” – írja róla Rába György. Mi a véleménye, milyen módon változott Jékely költészetének megítélése? Jékely elégedett volt az irodalmi életben elfoglalt, a szakma által kijelölt helyével, rangjával?

– Erre igazában nem tudok felelni, mert mindig az volt az érzésem, hogy Jékelyt az irodalmi élet egyáltalán nem érdekli. Nagyon sok minden érdekelte, a horgászat, a Budai-hegyekben fellelhető virágok, növények, madarak, melyeket névről ismert. Ezt örökölte apjától, de ő egyben urbánus lény is volt, akiben azért benne maradt a gyerekkori természetszeretet, az erdélyi táj.

– Mit mondana a mai olvasónak, miért olvassák Áprilyt, Jékelyt?

– Áprilyt egyszerűen azért javasolom, mert nagyon jó, kellemes élmény olvasni a verseit. Jékelyt is nagyon jó olvasni, mert azt gondolom, ő azt hozta létre a költészetében, ami nekem most is a legfontosabb: a teremtés, a pusztulás és az idő. Ezek alapkérdései az egyszeri és rövid emberi életnek. Ha ezt olyan intenzíven tudja valaki versekben megírni, ahogy ezt Jékely tudta, akkor a legfontosabb dologról beszélünk. Mert verset mindenről lehet írni, a sarki fűszeresről, akármiről, de Jékely úgy tudott bizonyos tekintetben XIX. századi romantikus hangon szólni, de egyszersmint rendkívül hasadt, modern lélekkel, modern költői eszközökkel, hogy csakugyan minden versében átélhetjük – nagy szavakkal szólva – az emberi élet drámáját. Áprily más, benne egy ősi ragyogás, természet, fájdalom, történelem van, ez sokkal harmonikusabb költészet, mint a Jékelyé. Jékely azért áll hozzám olyan közel, mert miközben minden hagyományt hordoz; az erdélyi nyelv, a félmúlt és mások, aközben hihetetlenül modern tudat szólal meg a verseiben.

– Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, az őrző visszatekintést a Frankel Leó úti ház két nagy költőjére.

 

P. Papp Zoltán