Koppány Zsolt

Ménesi úti randevú

Dabóczi Mihály és Palatinus Viktória közös kiállítása

Menni randevúra. Magunkat puccba vágni. Mit szól hozzánk a másik? Tetszeni fogunk? Első benyomás? Ki vár minket? Férfi vagy nő?

Balogh-lejtő. Ezen föl. Nem ziháló, de azért kapkodni kell a kékhideg levegőt. 2013. november 15-e. Sötét van már, délután ötre illene odaérni. Ménesi út. Szász Imre regényének is ez a címe. A legendás Eötvös-kollégium. Az irodalom új bölcsője. Meg az itt székelő Irodalomtudományi Intézet. A Magyar Tudományos Akadémiáé. De nem gyűrött-e a nadrág? A cipő fénylik még, de mire odaérek? Az avarra lépve meg-megcsúszik a láb. Az utcát szegélyező fák tövében átlátszó nejlonzsákokban a már összegyűjtött sárgás-barnás-rőt levelek. Várják a komposztálásukat. Rend. A Gellérthegyre kapaszkodó félárnyékos villák sora. De jó lenne itt élni! De kinek van erre pénze? Hatalma? És még azt merik mondani, hogy Budapest élhetetlen hely. Igen. Vannak ilyen zugai. De mégis. Minek elköltözni az Isten háta mögé? A falusi csönd nyújtózva itt is ásít, mint a macska. A 65. számú házban több a fény. Parkoló kocsik szinte egymáson. Itt lesz. Itt van. Ez már bizonyos. Hunyorog a fekete-fehér pár másodperces filmtöredék, a hatvanas évekből.

Behavazott utcán vidáman integet egy férfialak. Fordul a kamera, követi őt a nő. – Gyere már! – int a férfi. – Mozgás! – Hová sietnek? Belerohannak az elmúlásba. Molnár-C. Pál az, a nagy festő. Ménesi úti idill. Persze hogy jókedve van. A könyv régről már címével jelzi: A boldog művész képeskönyve. De lehet-e művész boldog? Amikor Schubert így nyilatkozott: „Még senki sem írt örömében zenét!” Akkor hát? Metafizikába merülni fölösleges, itt, a bejárat küszöbén. Az emeleten hatalmas nyüzsgés. Alig férünk. De a Molnár-C. Pál-festményekkel zsúfolt szoba most üres. Csak a festmények a falakon. Szürreális preraffaelizmusa. Cosmè Turáig, Gozzoliig visszanyúlva. Ámulok. Pedig hányszor láttam őket! Barátaim. Rokonaim, akik szerettek engem, régen halottak már. De a képek, itt körülöttem, egyenként szólítanak meg, tekintetemet visszasimogatják. De már csak percek, és megnyitják a kiállítást. A művek randevúját. Melyet meglesni jöttem. Dabóczi Mihály (1905–1980) és felesége Palatinus Viktória (1913–1955). Az asszony első kiállítása ez! Hogyan lehetséges? Mert mint minden nő, kiben egészséges az archaikus ősösztön, gyermekeiért él és hal. Semmi más nem lényeges. Pedig Palatinus Viktória Járitz Józsa, de akár Ország Lili, Anna Margit is lehetett volna, ha le nem teszi a ceruzát és az ecsetet. Tehetsége erre predesztinálta. De a három gyermek fontosabb volt. És a nagy szobrász társának lenni. Dabóczi Mihály kibontakozását féltve őrizni, minden akadályt elhárítani. Ez lett a hivatása. Amely szent. A mi lett volna, ha sztereotípiája teljesen fölösleges lamentálás. Dabóczi kibontakozott. Kevesen ismerik, pedig köztéri szobraiba ha kell, ha nem, majd mindennap belebotlunk. Prohászka László művészeti író alaposan bemutatja őt a Körmendi Galéria pazar albumában. Kapható még! Lipótváros, Falk Miksa utca 7. Elérhető áron, ott a helye legnagyobbjaink közt, a könyvespolcon. Mert olyan, akár egy nagyregény. Számtalanszor újraolvasható, nemcsak a szöveg, hanem a képek is olvasmányok. Örökösnek tetsző dialógban egymással. Hol a klasszikus alapokon nyugvó szobrászat, hol a nonfiguratívba hajló modernizmus. De sohasem gondolat nélküli, esetleges, performansz jellegű. Ha installáció, akkor az maga ez a kiállítás. Ahol nemcsak a szobrász művei beszélgetnek egymással, de megszólal, s tetemre sohasem hív az asszony művészete. Ceruzarajzok. Két Dabóczi-féle velőtrázó sikoltás-faszobor fölött. Az egyik olajfa-görcs a Hirosima címet viseli, cipeli 1976-ból. Japános nőarc, csonka bal mell, a lábak torzói. Mellette a szenvedés extázisa a körtefából faragott Bajtársát vivő katona. A Hirosima után két esztendővel. A szájak mindenhol kerekek. Tátogó, néma üvöltésükkel sokkolnak. Mezei András remekbe szabott holokauszt-verséből fölmerengenek ezek a sorok: „A reményen túl, ami van, / ahogy a füstből visszaszáll, / behorpadt csajkák izzanak, / a földben görbült pléhkanál. // S miként a száj, a gótikus / üreg, amelyből kiesett: / kivert aranyfogak között / rohadnak eszmék, istenek.” Igen. A Dabóczi-féle szájak gótikus üregei a tüdőig szippantják be a befogadót.

„Palatinus Viktória emberábrázolásai jellemeket állítanak elénk. Olyan tulajdonságokat látott meg és ábrázolt modelljeiben, amelyekről talán tulajdonosaik sem tudtak. Ez legjobban a Nyakkendős ülő férfi című grafikáján figyelhető meg. A természet üzeneteit meglátta, megértette, és képes volt azokat úgy közvetíteni, hogy lélektől lélekig hassanak. Képeit látva felmerül a kérdés: mit vitt magával a sírba?” A kiállító művészek leánya, a középső gyermek, Dabóczi Viola szavai ezek. Nem hihetjük azonban, hogy az Isten megengedje, hogy valaki bármit magával vigyen végső nyughelyére. Hiszen ott csak csontok vannak-lesznek, vagy por és hamu. A művész érzékenysége, földönkívülisége és gazdag gondolatisága talán valami titkos, így tehát sohasem fölfejthető titkos áramkörön át egy másik festő ecsetjét babonázta meg. És nyilvánvaló, hogy ebből a végtelen energiából férjének, Dabóczi Mihálynak is jutott bőséggel. Mint anya pedig szétosztotta mindenét. Babitsné Török Sophie, akár Kosztolányiné Harmos Ilona, Vészi Endre felesége, Margit asszony, s a példákat sorolhatnánk napestig, férjeik árnyékában föladták mindazt, amivel együtt születtek, vagyis a tehetséget. Palatinus Viktória nem adott föl semmit, nem élt a nagy szobrász árnyékában, mégis kiteljesedett családja, szerettei között. A hátrahagyott művek pedig egy rendkívüli ígéret e világi lenyomatai. Dabóczi Mihály koloritgazdag Hegyes táj című akvarellje mintha csöndben rábólintana felesége monokrómba hajló Nagybarcza című, hasonló technikájú munkájára. Palatinus Viktória Virágcsokra olyan színpompás, hogy olajfestmény benyomását kelti, miközben akvarell. Az asszonyt 1955-ben éri utol a végzet. Őt, aki minden szeretetét, abbamaradt művészetét Istenre bízta, az egyik legalattomosabb és legirtóztatóbb betegség támadta meg, a szklerózis multiplex. Hosszú-hosszú haldoklás várt volna rá, s micsoda paradoxon, vagyis látszólagos ellentét, hogy kialakult nála a mellrák is. Gyermekei, Dabóczi Zoltán és dr. Dabóczi Ákos egyöntetűleg mondták: ez volt a szerencse. A rák mint „jóindulat”! És tényleg. Mert nagyon gyorsan elvitte Palatinus Viktóriát odaátra, s nem kellett őt kiszolgáltatva látni, őrizni minden mozdulatát. Sorsa tehát minden kódolás ellenére Istent nem tudta megkerülni. Mert ha hitünk szerint Isten a Mindenható, akkor az ő keze nyúlt ennek a bűvös asszonynak a sorsába, és a gyors halált választotta, s minden bizonnyal láthatatlan karjaiba emelte.

A kiállításon ugyan nem szerepel, de a Viszi a víz körte- és olajfából készült kompozíció 1975-ből, a vízszintes fahullámon úszó arctalan, félfiguratív torzó mindössze 24×64 centiméterével a képzeletet Stockholmba röpíti. Ott nagyon magas oszlopon billeg a Férfi Pegazussal című szobor a mediterrán hangulatú Millesgården bokrai és futónövényei között. A Pegazus jobb szárnyán egyensúlyoz vízszintesen, a férfi pedig csupán jobb lábfejével érinti a Pegazus másik szárnyát. Hatalmas méretek, bravúros kivitelezés. Carl Milles, a világhírű svéd szobrászművész – és ebben nincs semmi számmisztika – ugyanakkor halt meg, amikor Palatinus Viktória, 1955-ben. Csak jóval többet élt. Akárcsak Thomas Mann, nyolcvan évet. Dabóczi Mihály és Carl Milles így találkoznak egy kiállítás ürügyén. „Meta”genealógia ez, nem valódi származástan. S ha tetszik, ha nem, így válnak örökösen korszerűvé az igazi művek. Mert mi a modern? E soroknak írója kénytelen sokszor idézni – mert axiómának találja – Pilinszkyt: „A modern, az idő teljes drámájának a megélése.” Ez persze reáliáinkban messzire vezet. Mert ez ontológia. Fölfogásához nélkülözhetetlen az intuíció. De intuíció nem létezhet judícium nélkül. Ha mindezen arzenállal állunk a művek elé, akkor látjuk igazán, hogy az absztraktba hajló, ólomból mintázott kisméretű szobor valóban Pisilő kutya.

Molnár-C. Pál és Dabóczi Mihály egy térben, egyazon oxigénmolekulák közt, együtt várják a rácsodálkozókat. Két római ösztöndíjas hallgatja Tóth Antal művészettörténész megnyitóját. Áldást kapott ez a délután. A posztumusz kiállító művészek már régen üdvözültek. Mi meg csak toporgunk. Alig férünk, átesünk egymáson, a képek és a szobrok mozdulatlanságukban is utánunk néznek. Vajon ki az, aki annyira siet? Lekési a végtelen időt? És ki az, aki újra és újra rácsodálkozik, hogy amit lát, az mind zsigeréig belé hatol.

A fájdalomnak is van harmóniája. Dabóczi és Molnár-C. Pál kínjai, gyötrelmei mindig harmonikusak. Ugyanúgy tudták, mint Dosztojevszkij: „A pokol a szeretetlenség kínja.” A fagyoskodó levegőbe szimatolva Kosztolányi nagy posztumusz műve, a Szeptemberi áhítat utolsó versszakának első négy sora emeli föl a csodálkozó ember állát: „Az Orion süvegje mért parázsló? / Miért, hogy mindent lanyha pára mos? / Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? / Miért csodálkozol, csodálatos?”

A Ménesi út sötétjét egy-két autólámpa szakítja át.

Itt voltunk igazán otthon.