Koppány Zsolt

Amikor elfogy az oxigén

Hargitai Gyula: Válogatott versek

Hargitai Gyula (1956–1982)

1982. január 20-án éppolyan tél volt, mint mindig azelőtt. A budapesti Bartók Béla úti Szivárvány Áruházból kilépett a költő. Arcába aprókat csípett a hideg, de nem fájt semmi, talán csak az, hogy még mindig nem mondta ki senki olyan egyértelműen költőségét, mint egykoron Kassák Lajos Vas Istvánnak: „mégé költő!” Viszanézett a Gárdonyi-szoborra, nagy levegőt vett, megérintette a kirakat üvegét, ideálmodta a Hadik kávéházat, ahová Karinthy Frigyes menekült Bőhm Aranka elől olykor, s ahol a zseniális író minden művészre vonatkozólag a következő megállapítást tette: „Azért jó a kávéház, mert az ember nincs otthon és mégsincs jó levegőőn!”

A költő hazafelé igyekezett a volt Verpeléti útra, a hármas számú házba, oda a Móricz Zsigmond körtér és a Karinthy Frigyes út sarkára. Két hatalmas író találkozásánál egy költő. Aki mindössze huszonhat éves. Ő tudja, hogy költő, érzi ezt az alkotó ember, de ha nem erősítik meg a benne derengő hitet külső erők, az elfogadók, a közlők, a szerkesztők és lektorok, akkor hajlamos ez az önmagában tudott hit megbillenni, majd végleg elvágódni a lélek iszamos kövén, ahonnan már többé nincs felállás.

Édesanyja talált rá. A konyhában. A tűzhely minden gázrózsája a legmagasabb lángon égett. Fázott – gondolta. Mert itt nincs konvektor. Csak melegedni akart. Rázta az asztalra bukó felsőtestet. Arca, mely szép volt, akár egy amerikai filmsztáré, piroslott.

Mentő és rendőrautók vészjelzői egy ritmusra forogtak a megkékült levegőben. A helyiségben elfogyott az oxigén. Az anya fölkiált: – Él még! Az arca. – Hullafoltok, asszonyom – mondja lehajtott fejjel a mentős.

Az anya és az apa még aznap kora délután találkozott volna a Kossuth téren. Hogy megtekintsék, és megbarátkozzanak a fölajánlott új otthonnal a Zoltán utcában. Lipótváros. Akkoriban még Beloiannisz utca. A födémek miatt menniük kellett a Karinthy útról. Az apa nem tudta, mi történt. Csak a művek maradtak. Összeszedni szavanként. Megőrizni. Fölmutatni. Ez lesz életük értelme mostantól.

A költő esti tanulókat okított Csepelen, így napközben írta verseit. Én meg Csepelről kerültem a Móricz Zsigmond körtér közelébe 1983-ban. Sorsunk: nem találkoztunk. 1988-ban ismerkedtem meg – a költészetével. Édesapja, Dr. Haitsch Gyula sokunknak szétküldte fia posztumusz verseskötetét, a Magvető Könyvkiadó elegáns, kemény fedelű gondozásában. Fehér lobogás. Választott mesteréé, Keresztury Dezsőé az utószó.

A címadó vers különös invokáció. A határtalan szabadságot szólítja, hívja. Semmiben nem hasonlít Zelk Zoltán híres Sirályára, de a mindenséget célozza és találja el. A kozmikus közepét. Az első és az utolsó versszakot idézzük: „Fehér lobogás: sirály, de szép vagy, / tiszta, boldog, büszke beszéd vagy, / melybe kétkedés nem vegyül, / nézlek állva, halkan, egyedül. // … / Példázzák a felfokozott, / túlzott örömöt, / mely nem tud mit kezdeni magával, / maga ellen tör hát! Miért? / Hogy szakítson a lobogással.” József Attiláig röpül a versvég. Pihe súrlódik. Hargitai Gyula, ahogy maga is sirállyá ködlik. És jön utána a Nem hallottam ráolvasása: „Nem hallottam beszélni Istenem. / Nem simogatta Isten a fejem. / Isten nekem semmit sem adott. / Erős leszek, mint a lakatok. / Miért van ősz, miért lesz hamu a nyár? / Nem remegek, a szívem kiabál.” A Nem én kiáltok József Attiláig dübörög vissza e sorokból. „E végtelen megszokássá / töpörödik bennünk az Isten / s hamuvá lángol bűneinkben. // Lehet egy verse is elég. / A te versed ilyen. / Nem tűr kerítést, / sem hálót a szíven. // Csillaggyújtó haragodat / mi nyeljük, amíg csillagok / nem lesznek a magyar agyak. // Csodás erőd jelen van ebben / a súlyos, egykori csendben. / Párhuzamos tekintetek / találkoznak a te szemedben.” Így szólítja meg a XX. századi magyar költészet legnagyobb zsenijét, József Attilához című poémiájában. Ha Dosztojevszkij kimondhatta, hogy Gogol köpönyegéből bújtak elő, mindannyian, vagyis a legnagyobb orosz prózaírók, akkor mi, maiak kijelenthetjük, hogy a modern magyar költészet élő és meghalt jelesei, mindnyájan József Attila – ha nem is köpenyéből – bajuszából, félszeg mosolyából és kajla kalapjából szivárogtak az éltető költői fényre.

A másik ikon Nagy László. Úgy közelít felé, ahogy eleddig senki. Az ezüstös ragyogású művészarchoz hajol olyan közel, hogy a „pórusait látni”, melyet Hargitai a saját versében így fogalmaz meg: „Nézd az arcomon azt / a sok lyukat, melyet pórus / néven említ a köztudat, / csodálkozva, akár egy mókus, / ki lyukas levélre akadt.” Nagy László tehát ebben a Pilinszky–Hargitai-„tükörben” izzik föl. „Remekmű a költő arca, / versekbe zárt fény és remény, / őrzi a költő rengeteg / arcát seregnyi költemény.” Aztán megtorpan. Tényleg, lehet ide írni még valamit? Elég egyébként ennyi is. Négysorosként is jelen lehetne. De Hargitai hozzáír még nyolc sort. A folytatásban kettő azonban igenis lényeges: „Mit mondjak még? Azt, hogy a nagy / vers a halált legyőzheti.”

A Ki viszi át a szerelmet Nagy László-i halk, mégis dübörgő kérdéssora Hargitai Gyulából is hasonló s egyben megválaszolhatatlan sorokat csalogat elő. Már a cím: Kérdező is magát a verset, az írás lényegét szólítja meg: „Ki bűvöli sárga mézzé / a rideg sarat, / titkok villogó fűrészévé / a napsugarat, // az izmok kapzsi fényét / jósággá ki bűvöli, ha / kenyérért könyörög a részvét, / magzatért a meddő anya, // ki bűvöli védtelen agyunk / adományát, a gondolatot / emberivé, mégis igazzá, / hitet vajúdó tiszta lázzá?” És még négy versszakon át így zuhog, iramlik minden, többé nem csavarva enjambement-ba. A Ki küldött ilyen kétségbeesett kérdésbe oltott válasz: „Haraphi férges ördögi rosszba, / bogáncsot lopni gyáva gonoszba / ki küldött engem? / Őrült szívem, agyam ellensége. / Dobjatok Isten vén szekerére, / bujdossak a mennyben!”

Sinka Istvánnak nem ajánl verset, nem szólítja, mégis, a tudatalattiban önkéntelenül is parafrazeálja, kitágítja, tovább írja a sinkai balladát, mely hangütés a Hargitai-líra egyik sajátsága. Az Anyám balladát táncol magyar ősgyökerűsége megkerülhetetlen immár a népi költők körében. Hargitai Gyászdal című versének részleteiből sötét muzsika áramlik és a zsigereinkig hatol. „Lepke billeg a szívemen: / két átlátszó gyermektenyér / vékony, fekete koporsót / mozgat rajta. Fütyül a tél. / Elfújja hó-sárkányait. / Forgatja szívemet a nyár, / anyám álmomban fekete, / balladát táncoló madár.” (Kiemelés tőlem, K. Zs.) „…édesanyám szíve harkály, / álmomban testemen kopog. / Álmomban anyám ujjai / sirályok a homlokomon, / s félénk szavai cinegék, / ülnek fehér oszlopokon / tisztán, lelőhetetlenül, / mint gyertyalángok magjai, / anyám dalai a remény / világító oszlopai.”

Második könyve már szerényebb kiadvány, ami a külcsínt illeti. 1989-ben jelent meg, a Héttorony Kiadónál. Pogány rekviem. A költő hitének ambivalenciája. Az előszót az a Mányoki Endre jegyzi, aki joggal írja: „Ha valamire féltékenyen büszke vagyok, az az, hogy az életében csak én közöltem őt.” Abban a bizonyos, legendás folyóiratban. A Mozgó Világ hasábjain, ahol megjelenni a költővé-íróvá válás attribútuma volt. Innen egyenes, bár rögöktől terhes út vezetett volna az első kötetig. Mányoki tisztán látta-érezte: „A költészete azonosulási kísérletek sora. Anyával (=nővel), nővel (=anyával), és egy Bosch–Csontváry–Derkovits személyével–művével–sorsával megnevezhető művész-léttel.” És átvezet ezzel a festészetbe, mert Hargitai túl a gondolatiságon valódi „szófestő” volt, olykor éles kontúrokkal, rajzosan dolgozott, mint az École de Paris tagja, a követhetetlen – mert senki közülük nem tudott úgy rajzolni, mint ő – Bernard Buffet. De legtöbb képe olyan látomásos, mint ahogyan azt Mányoki Endre említi: „Ha volna magyar szürrealista líra, Hargitait ide sorolnák.” S valóban. A szürrealizmus sajátosan párizsi stíl. A Vihar című Hargitai-vers első szakaszát idézve óhatatlanul megjelenik képzeletünkben Chagall valamennyi repülő alakja vityebszki ihletettségű hatalmas látomásaiból. „Szivárványon ballag a csikó, / lesz belőle nem hintaló. / Az ég lucskos szakálla eső. / Víz-szobrokra vigyáz a mező. / Nézem az ég kígyó-karjait, / rögök eső-szülte ajkait.” A Csendélet késsel, halakkal finomra hangszerelt naturalizmusa szürreálisan hullámzik a mű fölütésében: „Pikkely-szirmait elvesztette, / kés alatt dadogott a hal, / szájára: a vértelen sebre / a huzat legyeket zavar. / A halhús nyárnál melegebben / kerül gyomromba, hófehér / halcsontváz világít kezemben.” A minden élőlény elmúlása iránt érzett fájdalom keveredik a puszta ténnyel. Óhatatlanul is megjelenik Péter az emberek halásza. A hal mint a kereszténység egyik nagy jelképe, mely puszta étek és ugyanakkor szimbólum. A Halotti beszéd, túl azon, hogy a kisember, az észrevehetetlen semmiség szublimálódik a versben, megidézi Balthus esetlen alakjainak mitikus csöndjét is. „Apró emberke volt. / Szívében Tejúton kergette a holdat / a nap. Szívét hét albérlő csillag / lyuknak nevezte s egy spirálgalaxis / vityillónak. Apró emberke volt. / A végtelen kolibrifészkeknek / nevezte pórusait. Néhány évig / lakott csak bennük. Lakbért nem fizetett. / Apró emberke volt. / A halál azt mondta, hogy mikroszkóppal / kereste őt.” Ha a Körforgásban című ciklus utolsó, 17. versét olvassuk, a szürrealizmus másik nagy mesterének, André Massonnak dús vegetációja érződik a messziségből, mondjuk A feldúlt kert zsivaja 1934-ből. Az a Masson jelenik meg, aki a nőt a kegyetlen természetbe ülteti, sebesült madarak, rovarok, viharok közé. A különbség csak annyi, hogy Hargitai a nőt, a szeretett lényt nem hagyja, hogy vele tartson a kínban. Mert ön-kínzás az övé. „Fölkapják fejüket a halálra sebzett / madarak, s rügyeket nevetnek, / a meggyilkolt szarvasok virágot bőgnek, / virágot a tavaszi földnek.” Olyan képek villannak, mint „a tavasz belénk lopja sejtenként magát, / hattyúvá bűvöli a tél hideg havát…”. A költemény zárása, akár az ima, maga a fohász: „s tetőtől talpig békében ragyogjunk / mindannyian, kik télen vacogtunk.” Hargitai Gyula múzsája Anna, akár Juhász Gyuláé. A Pogány rekviem ropogó sortüze nem nietzschei indíttatású Isten-halál, hanem a tagadás maga. „Fény volt Anna, Vére a hajnali égen. / Észak fázik. Dél gügyög álom-fényben. / Szörny vagy tenger. Nincs, aki visszaadna? / Hallasz-e Anna? // Nincsen Isten. Vak kígyók kosarába / nyúltam, féltem. Tudtam, a halál gyáva. / Vakon harap, fél magától. Nincsen, / nem lehet Isten. // Fű ha zöldül, zöld szemed szívemben, / forgolódó vak temető a testem. / Nézném üstökös-szíved izzó útját. / Hallom a bárányt. // Kolomp sír, vagy a temető harangja? / Ugrál a Hold: vak, jeges űr varangya. / Gurul a Nap, meghal az élő ember, / harsog a tenger.” Kis kopott öregasszonyról is olyan verset ír, amely szinte Isten helyére ülteti az egyszerű halandót. Íme a vers zárlata: „Kosarad szarvasbogár, / álmaid fehér pelyhek, / álmomban komondorként / hűségesen követlek, // szelíden, mintha élnél / s szuszogásod hallgatva / fölpislogok a téli / topogó csillagokra.”

Hargitai Gyula szülei alapítványt hoztak létre. Innen, hogy két kötet is megjelent egyszerre, A/4-nél is nagyobb formátumban. A Válogatott versek mellett a Gyerekversek is. Az Oszlop-álom című vers hiátusa fájó. Mert valódi oszlop, egy szál magában is, rezzenéstelenül tartja a Hargitai-életművet.

Oszlop-álmuk

növekszik egyre,

szégyenedre,

szégyenemre.

Oszlop-álmunk

naptár is egyben,

megtaláljuk

egymást a csendben,

belekuporodsz

mérlegembe,

s én beleülök a

mérlegedbe,

hogy ringj,

hogy ringjunk

tehetetlen

egyetlen

szerelemben.

1989-ben megkértem Dr. Haitsch Gyulát, mutassa meg fia sírját. A Farkasréti temető Érdi úti kicsiny bejáratánál találkoztunk. Hekerle László és Hajnóczy Péter sírja a közelben. Korai halálok. Akár Hargitaié. Bár ő a legfiatalabb. A válogatott versek végén a róla írt tanulmányok, esszék sora. Csillag Tibor költőé talán a legértőbb-érzőbb. Mintha ide, a sírok közé ejtette volna le Kárpáti Kamil sóhajtását: „A halálra mindannyian fiatalok vagyunk.”

Fiú és apja hazatértek Budára. „Urnába bújtak” a Bocskai úti evangélikus templom homályos derengésében. A költő szelleme olykor elhagyja végső nyughelyének e szűkös terét, és sötétedéskor, hogy véletlenül se ismerjék föl, immár ötvenöt évesen elballag a Hadik kávéházhoz, mert már 1982-ben érezte, itt kávéház lesz újra. Bár a felújítást nem így képzelte. Csillog a Bartók Béla úti front szaggatottan is hosszú kirakatsora. Színes retrofények odabent. Szatyor a neve. Messze nagyobb a kávéháznál.

Miért, hogy nem bírta kivárni ezt a meghitt pillanatot? Ötvenötödik évét. Mert tudta és kimondta, együtt a szerző Karinthyval, hogy a türelem rózsát terem és semmi mást.