Kicsi Sándor András

Az utolsó generatív szemantikus

Seuren, Pieter A. M.: From Whorf to Montague,
Oxford, Oxford University Press, 2013

A XX. századi nyelvészetben a generatív szemantika nevet kapta az a kutatási program, melynek korai és legjelentősebb képviselői Boston mellett, Cambridge-ben, az M. I. T-n (a Massachusetts Instute of Technologyn) a generatív transzformációs nyelvészet atyja, Noam Chomsky kiemelkedő, ám a mester tanításaival elégedetlen tanítványai voltak. Az expliciten az 1960-as évek közepétől az 1980-as évekig létezett irányzatot John R. Ross, Paul M. Postal, James McCawley, George Lakoff és Robin Lakoff hozták létre. Korabeli véleményük szerint a mondatok generálásának alapja nem a szintaxis, hanem a logikai összefüggéseket feltáró szemantika. A kései és valamelyest is kiforrott generatív szemantika álláspontjai számos részletkérdésben leginkább McCawleynak a mondatszemantika világába is bevezető logika-tankönyvéből ismerhetők meg (1981).

A holland Pieter A. M. Seuren (1934. július 9. Haarlem –) számít a kutatási program legjelentősebb európai képviselőjének, s ő érdekes módon hű maradt az irányzathoz. A generatív szemantikát (generative semantics) ő – 45 éves idevágó munkásságában – olykor szemantikai szintaxis (semantic syntax) néven tárgyalta. Kifejezetten elméleti művei mellett jelentősek még leírásai bizonyos kreol nyelvekről (mauritiusi és különösen a surinami szranan). Seuren az amsterdami egyetemen végzett, majd tanított is, utóbb 1967-től az európai Cambridge-ben, 1970-től Oxfordban, 1974-től Njimegenben volt egyetemi professzor. Magát a „dühös öreg nyelvészek” (angolul: angry old linguists) közé sorolja, aki elégedetlen a strukturalista hagyományok nyomán kifejlődött absztrakt és formális nyelvészetnek a tudományok között elnyert rangjával.

A generatív szemantikusok szerint Chomsky korabeli transzformációs mondattana – szerintük hibás módon – „interpretatív” és „autonóm” volt, elvetették a tanszformációk révén nyert mélyszerkezet fogalmát, azt a szemantikai reprezentációval azonosnak minősítve. A hagyományos generatív nyelvészetben ugyanis a nyelvtan generatív (generáló) komponense a szintaxis volt, míg a szemantikának csupán az értelmezés (interpretálás) szerepe jutott. Az „autonóm” címke arra utal, hogy a hagyományos generatív modellben a szintaxist önállónak, a szemantikától függetlennek tekintették. Valamilyen értelemben a generatív szemantika folytatásának számít a kognitív nyelvészet, amelynek egyik kiemelkedő alakja George Lakoff, s amely paradigmává érett irányzatról magyarul is hasznos összefoglalás olvasható (Kövecses & Benczes, 2010).

George Lakoff a generatív szemantikától a kognitív nyelvészet felé jelentős lépésnek számító könyvében a következőképpen összegezte az előbbi irányzat jelentőségét (1987: 582–5.). E kutatási program még elfogadta a transzformációk szükségességét a nyelvleírásban, ugyanis a szintaktikai szerkezetek felszíni jelentkezése és jelentése, logikai formája között ezek közvetítenek. A kognitív nyelvészet és a konstrukciós nyelvészet már nem él a transzformációk lehetőségével, közvetlen forma–jelentés párokat igyekeznek felállítani. A generatív szemantika képviselői a mondatszemantikát a kvantorok, negatív polaritás stb. elemzésével a valódi tudomány szintjére emelték, s jelentős lépéseket tettek a pragmatikának az analitikus filozófia felől a nyelvészetbe való integrálásához (az előfeltevések és a beszédaktusok tanulmányozása stb.). Szinte csak angol empirikus anyagon ugyan, de nagy mennyiségű elemzésre váró szintaktikai, szemantikai és pragmatikai jelenségre hívták fel a figyelmet. A generatív szemantika ordító hibáinak rótták fel utóbb azonban, hogy generatív maradt és transzformációs, mindkét álláspontot a modern nyelvészet számára tarthatatlannak minősítve.

Pieter A. M. Seuren a generatív szemantika álláspontjára helyezkedve, pontosabban annál megmaradva, a ma tudományosnak számító kérdésekre adott egykori válaszokat áttekintve, monumentális és magisztrális művében már megírta a nyugati (görög, latin, nyugat-európai, amerikai) nyelvészet teljes történetét (1998). Jelen könyvében ugyanezen szemszögből a legfontosabb kortárs nyelvelméleteket mutatja be, különös tekintettel a nyelvi relativitásra (Whorf-hipotézis) és a formális szemantikára. A könyv címében („Whorftól Montague-ig”) szereplő szerzők az amerikai szellemi élet kiemelkedő alakjai voltak.

Benjamin Lee Whorf (1897–1941) a Boston melletti Cambridge-ben tanult, 1914-től az M. I. T. kémia szakos hallgatója volt. Miután végzett, 1919-től 22 éven át, haláláig, a Hartford Insurance Company szolgálatában tevékenykedett. Whorf a nyelvi relativizmus képviselőjének számít, s idevágó nézetét így fogalmazta meg egy először 1940-ben megjelent (többször újraközölt) tanulmányában: „We dissect nature along lines laid down by our native languages” (’A természetet az anyanyelveink által lefektetett vonalak mentén daraboljuk’, 1956: 213.). A whorfianizmus modern átfogalmazásában azt állítja, hogy ha létezik a hangok és jelentések potenciális különbségeinek egy univerzális készlete, akkor bármelyik nyelv egyedi módon válogathat ebből a készletből, mégpedig úgy, hogy az adott fonológiai, grammatikai és szemantikai különbségek – a nyelvhasználók attitűdjeinek megfelelően – a különböző nyelvekben önkényesen valósulnak meg.

Minden nyelv integrálódik abba a kultúrába, amelyben működik. A nyelv lexikája (és grammatikájának is egy része) tükrözi azokat a különbségeket, amelyek kitüntetetten fontosak (vagy fontosak voltak) az adott kultúrában. A különböző kultúrák kifejezésbeli és közlésbeli különbségeinek megfelelően, az illető nyelvek is hajlamosak egymástól lexikájukban (és részben grammatikájukban) különbözni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden lexikai és grammatikai distinkcióval valamilyen releváns megkülönböztetés jár együtt a kultúra gondolkodásformáiban. Bár a whorfianizmus bizonyos elemei Magyarországon is ismertek, magának Whorfnak érdemleges hazai hatásával nem számolhattunk.

Richard Merett Montague (1930–1971) a californiai Berkeleyben tanult, majd 1955-től Los Angelesben a University of California professzora volt. A természetes nyelvek formális logikai (formális szemantikai) leírására tett kísérleteket. Az úgynevezett referenciális jelentésfelfogást képviselte, mely álláspont a nyelvi jel és valóság közti viszonyt tanulmányozza; a valóság modellként jelenik meg. A Montague-féle formális szemantika különösen a generatív transzformációs nyelvészek körében mutatkozott ígéretesnek, s jelentős hazai követői is voltak (például Petőfi 1994) és vannak (például Gyuris et al., 2008).

Háromféle dolog magyarázza azt, hogy miért tudunk kommunikálni: (1) mert ugyanabban a világban élünk, (2) a kogníció is olyan tulajdonság, amelyben osztozunk, s (3) nagyjából ugyanazt a nyelvet használjuk. A jelentést nem lehet közvetlenül tanulmányozni; ami megfogható, az a nyelvi jel viszonya (1) a valósághoz, (2) a kognícióhoz, (3) a nyelvi jelhez. Montague logikai szemantikai, modellelméleti jelentésfelfogása a „fogalom – jel (szó) – valóság (jelölt)” jelentésháromszög alapján. Eltér ettől a napjainkban például a kognitív nyelvészeket jellemző felfogás, mely a nyelvi jel és a kogníció (a fejünkben végbemenő dolgok) közti viszonyról készít – lehetőleg tesztelhető – modelleket. A strukturalisták körében népszerű jelentésfelfogás szerint nem kell kilépni a nyelvből; a jelentés a nyelvi jelnek a többi nyelvi jelhez való viszonya (alá- és fölérendelések, szinonímia stb.). Ugyancsak a strukturalisták némely csoportját jellemzi, hogy a jelentés definiálása nélkül művelik a szemantikát.

Montague és követői a kompozicionalitás álláspontját (a „Frege-elvet”) is képviselik, melynek frappáns megfogalmazása: „Bármely nyelvi kifejezés jelentése meghatározható az alkotórészeinek jelentéséből és azok kapcsolódási módjából” (Gyuris et al., 2008: xviii). Sokak szerint azonban ez csak a formális nyelvekre érvényes. A strukruralista hagyomány némely képviselője és a konstrukciós nyelvészek nem fogadják el a kompozicionalitás álláspontját, s a kognitív nyelvészet keretében is élénken vitatják (például Kövecses & Benczes, 2010: 208–211.). A konstrukciós hagyomány legkorábbi explicit képviselője Apollóniosz Düszkolosz, aki szerint a mondat éppúgy önálló, összetevőitől bizonyos értelemben független szerkezet, mint a szó, amely szótagokból épül fel (például Householder, 1972: 9.). Az e hagyományt napjainkban elméletté fejlesztő konstrukciós nyelvtan alapfeltevése az, hogy a konstrukciók önmagukban hordoznak jelentést, függetlenül a mondatbeli szavaktól.

A nyelvészeti szakirodalomban J. R. Ross munkásságának köszönhetően squib (egyéb jelentései: ‘sistergő petárda, szatirikus írásmű’) néven nevezik azokat a rögzített megfigyeléseket, amelyekre egyelőre nem találtak elméleti magyarázatot. A squibek 1964-től készültek, Rossnak és George Lakoffnak az M. I. T-n, a generatív szemantika nyelvészeti irányzatát megalapozó eszmecseréi során, majd a műfaj a generatív nyelvészek folyóiratának, a Linguistic Inquirynek lett állandó rovata 1970-től, ám itteni művelése meglehetősen eltávolodott a generatív szemantikától. A műfaj felelevenítésére Seuren tett kísérletet jelen művében, számos elméleti álláspont és általánosításra váró empirikus megfigyelés nyomán.

Ígéretesek például az erős és gyenge reflexív (visszaható) szerkezetekre vonatkozó megfigyelései (242–243.). Az erős reflexív szerkezeteket a világ nyelvei gyakran visszaható névmással képezik, s a fejlettebb, úgynevezett gyenge reflexív szerkezetek az ige morfológiájában jelennek meg, például a német sich selbst és a francia soi-même útja az egyszerű német sich és francia se felé. Az erős reflexívet képviseli a magyar magát és az angol himself névmás, ám e nyelvekben külön gyenge visszaható névmások nincsenek. Feltűnő persze például a magyarban az ikes igék, s különösen a -kodik/-ködik képzős igék feltűnése reflexív szerkezetekben (fürdik, mosakodik, öltözködik stb.). A Seuren által tanulmányozott kreol nyelvekre úgynevezett test-reflexív szerkezetek jellemzőek. Például a mosakodik megfelelője a mauritiusi kreolban Li pe lav so lecor (’Mossa a testét’), a surinami szrananban A e wasi en skin (’Mossa a bőrét’).

Irodalom

Gyuris Beáta et al., Formális szemantika, Szeged, JATE Press, 2008²

Householder, Fred W., „Introduction”, in: Fred W. Householder, ed., Syntactic Teory 1: Structuralist, Harmondsworth, Penguin, 1972, 7–19.

Kövecses Zoltán & Benczes Réka, Kognitív nyelvészet, Bp., Akadémiai, 2010

Lakoff, George, Women, Fire, and Dangerous Things. What Categories Reveal about the Mind, Chicago & London, The University of Chicago Press, 1987

McCawley, James D., Everything that Linguists have Always Wanted to Know about Logic * but were ashamed to ask, Chicago, University of Chicago Press, 1981

Petőfi S. János: A jelentés értelmezéséről és vizsgálatáról, Párizs, Bécs & Bp., Magyar Műhely, 1994

Seuren, Pieter A. M., Western Linguistics. A Historical Introduction, Oxford, Blackwell, 1998

Whorf, Benjamin Lee, Language, Thought, and Reality. Selected Writings, ed. by John B. Carroll, Cambridge, Mass., MIT Press, New York, Wiley and Sons, London, Chapman and Hill, 1956