KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Kicsi Sándor András

A középkori Andalúzia enciklopédiája

Andalúzia történelmi értelemben Hispániának a muszlim mórok uralta területe, tulajdonképpen még az arab Magreb része, majd jobban pontosíthatóan, földrajzi értelemben Spanyolország déli tájegysége.

Salvador de Madariagának (1886–1978) a nemzetkarakterológiát már-már a tudomány szintjére emelő jellemzése szerint a spanyolokon belül az andalúziaiak méltóságteljesek, szeretik a szépet, született bölcsek. Ami a többi tájegység képviselőit illeti, a galiciaiak agyafúrtak, intelligensek, szorgalmasak, takarékosak, az asztúriaiak kevésbé tartózkodóak, jókedvűek, de körültekintőek, a baszkok komolyak, lojálisak, hajthatatlanok, korlátoltak, az aragóniaiak mesterkéletlenek, őszinték, makacsok, jó megérzéseik vannak, a valenciaiak expresszívek, természetesek, szenvedélyesek.

Andalúzia a különös ellentétek (mozarab vs. mudéjar, muladí vs. converso, morisco) és az érvényre jutó típusosság hazája. A spanyol történelemben a Katolikus Királyok nem egyszerűen a spanyol királyok, hanem kiváltképpen II. (Aragóniai) Ferdinánd és I. (Kasztíliai) Izabella, a reconquista nem egyszerűen visszahódítás, hanem Hispánia visszafoglalása a mohamedánoktól. Hasonlóképpen a legjellegzetesebb fellegvár (alcázar) a sevillai, a legjellegzetesebb mecset (mezquita) a córdobai. Alhambra azonban csak Granadában van. Andalúzia a magyar kalandozások nyugati végpontja volt. Valamilyen értelemben a bizánci kultúra folytatójaként Andalúzia közvetítette Nyugat-Európába az orvostudományt, a hammámot (törökfürdőt) és a bécsi szeletet, meghonosodtak keleti gyümölcsök (őszibarack, sárgabarack, gránátalma). Az alábbiakban 63 szócikkben a középkori Andalúzia kerül bemutatásra.

Abbádidák: hispániai arab dinasztia a XI. században. Sevilla központtal Délnyugat-Andalúzia nagy részét tartotta uralma alatt, amikor a Córdobai Kalifátus széthullása után helyi kiskirályságok, taifák jöttek létre. Sevillában a dinasztia alapítója, Muhammad ibn Abbád kádi (bíró) ragadta magához a hatalmat (1013–42), s a szomszédos taifákkal folytatott harcokat. Fia, Abbád ibn Muhammad, trónnevén al-Mutadid (1042–69) kiterjesztette a Sevillai Királyság területét, és sikeres csatákat vívott a berber törzsek ellen. Utódja fia, Muhammad ibn Abbád, trónnevén al-Mutamid lett (1069–90), aki 1075-ben bevette Córdobát. Az egyre erősödő reconquista azonban közvetlenül is fenyegetni kezdte az országot. Amikor VI. Alfonz elfoglalta Toledót (1080), a taifák az észak-afrikai berber uralkodóhoz, az almorávida Júszuf ibn Tásufínhoz fordultak segítségért. Júszuf azonban az országegyesítés reményében 1088-tól először behívóit hódította meg. Sevillát 1090-ben foglalta el, al-Mutamidot pedig rabláncra fűzve vitte Észak-Afrikába, s ott halt meg 1095-ben. Mutamid, aki kitűnő költő is volt, híres versében örökítette meg ezt a tragikus utazást. Ezzel véget ért, a többi kiskirálysággal együtt, az Abbádidák uralma is, akiknek udvara az ármányok és az állandó háborúk dacára a XI. századi muszlim Hispánia legfényesebb kulturális központja volt.

Abdar-Rahmán, I. (731, Damaszkusz – 788, Córdoba): córdobai emír (756–788), a spanyolországi Omajjád Birodalom megalapítója. 750-ben, amikor az addig uralkodó omajjád család tagjait lemészárolták az újonnan hatalomra került Abbászidák, sikerült elmenekülnie Damaszkuszból. 755-ben átkelt a Gibraltári-szoroson, és Granada térségében megszervezte az Omajjádokhoz hű törzsekből első hadseregét. Kihasználva törzsi ellentéteket, sikeresen haladt előre. 756-ban bevette Sevillát, a guadalquiviri csatában legyőzte az Abbászidák kormányzóját és hatalmába kerítette Córdobát. Elhagyatta a pénteki szentbeszédből az abbászida kalifa nevének említését, a fennhatóság elismerésének a jelét, de a saját nevét nem tette helyébe. 778-ban visszaverte a frank Nagy Károly által személyesen vezetett keresztény sereget. Ekkor esett el Roland lovag, akinek a halálát számos legenda, valamint a Roland ének örökítette meg. Felépítette nagyapja, Hisám damaszkuszi kalifa (724–743) Eufrátesz melletti palotájának mását Córdoba mellett.

Abdar-Rahmán, III. (889, Córdoba – 961, Córdoba): córdobai omajjád emír, majd kalifa (912–961). Nagyapját, Abdalláh emírt (888–912) követte a trónon, s a legjelentősebb andalúziai muszlim uralkodó volt. Uralkodása kezdetén az ország teljes széttagoltságban és káoszban élt, a központi kormányzatot csak névleg ismerték el a városok arab urai s a hegyvidékek lakói. Az újonnan áttért parasztság és a keresztény lakosság fellázadt Córdoba ellen. Észak-Afrikában megindult a síita Fátimidák terjeszkedése, míg északról a keresztény államok támadták folyamatosan az emirátust. Felszámolta a belső és külső támadásokat, és a fátimida propaganda elleni lépésként 929-ben kalifának kiáltotta ki magát, s ezzel formálisan is elszakadt a bagdadi kalifátustól. Megvetette a lábát Észak-Afrikában is, ahol erősségeket épített ki. A salamancai ütközetben (939) vereséget szenvedett León és Navarra csapataitól, de a további keresztény előrenyomulást megállította.

Abencerraje; Ben asz-Szerrah <arab>: mór család, amely a Zegrí családdal vetélkedett Granada trónjárért a XV. században. 1485-ben Boabdil az Abencerraje család vezetőit az Alhambrában megölette, majd Granadát a spanyolok foglalták el (1492). Az Historia del Abencerraje y la hermosa Jarifa (Abencerraje és a szép Jarifa története) című spanyol nyelvű, mór miliőben játszódó szerelmi elbeszélés ismeretlen szerző műve, először 1565-ben jelent meg.

Abén Humeya; Fernando de Córdoba y Válor (1520–1568): a Granadától keletre fekvő alpujarrasi moriscók felkelésének vezetője, királya. II. Fülöp spanyol király (uralkodott 1556–1598) leverte és felakasztatta.

Abu-Hámid al-Garnátí (1080 körül, Granada – 1169/1170, Damaszkusz): hispániai születésű arab utazó és író. 1130-ban közép-ázsiai utazást tett egész a Volgáig, 1150–53-ban három évet Magyarországon töltött. Kelet-európai utazása után a Közel-Keleten telepedett le. Tuhfat al-albáb va nukhbat al-adzsáib (A szívek ajándéka és a csodák válogatott darabjai) című könyve értékes leírást tartalmaz a kaukázusi népekről, a volgai bolgárokról és a magyarokról. Beszámolt a magyarországi viszonyokról, II. Géza királlyal folytatott beszélgetéséről, a magyarországi mohamedán kolóniákon tett látogatásairól.

alcalde <spanyol, az arab al-qádí ‘a bíró’ szóból>: spanyol település bírája, polgármestere. A különböző közösségek által választott bírókat nevezték így, akik nem csupán igazságszolgáltatással foglalkoztak, hanem a közösség elöljárói is voltak.

alcázar <spanyol, az arab al-kaszr ‘a vár’ szóból>: spanyolországi fellegvár, erőd a mór uralom idejéből. Az alcázaron belül nagy nyitott tér, udvar körül kápolnák, dísztermek, kórházak, néha kertek voltak. Legnevezetesebb andalúziai alcázar az 1360 körül épült sevillai, de Spanyolországban jelentős még a toledói és segoviai is. A spanyol nyelvben az alcázar egyik szinonimája a szintén arab eredetű alcazaba (Andalúziában ilyen található Almeríában, Granadában, Málagában), másik szinonimája a castillo (egyszerűen ‘vár’).

Alharízí, Jehúdá ben Slómó (1170, Granada – 1230, Toledo): andalúziai héber nyelven alkotó költő, műfordító. Bejárta Franciaországot, Észak-Afrikát, Palesztinát, Szíriát és Babilóniát. Az arab eredetű makáma műfaját ő népszerűsítette a héber irodalomban. Műveiben humoros és kalandos elemek keverednek, gyűjteményébe (Tahkemóni, Makámagyűjtemény, 1220 körül) beleszőtte korábbi költeményeit is. Több makámája irodalomtörténeti jelentőségű, mert régebbi és korabeli költőkről, írókról mond rövid, frappáns kritikát. Sok fontos, arab nyelvű munkát fordított le héberre (köztük Majmúníét, azaz Maimonidészét is). Munkásságát magyarul Gábor Ignác ismertette róla szóló posztumusz könyvében (1997).

aljamía <arab–spanyol>: a spanyol nyelv mór neve, illetve azoknak a szövegeknek az elnevezése, amelyeket spanyolul, de arab írással írtak. A spanyol irodalom korai emlékei közé tartoznak a főleg a XIV. századból ismert, arab írással lejegyzett versek (poemas aljamiados). Az aljamía előzményének a mozarab nyelv és irodalom számít.

Almanzor (spanyolos névváltozat); al-Manszúr (939–1002): II. Hisám córdobai uralkodó teljhatalmú vezíre (kormányzója), aki az egyház ortodox teológusainak segítségével döntő befolyásra tett szert az állam irányításában. 992–1002 között gyakorlatilag ő volt az állam uralkodója. Hírhedt volt rablóportyáiról (úgynevezett razziáiról), s 997-ben a Santiago de Compostela-i katedrálist is leromboltatta. – Egy korábbi al-Manszúr (meghalt 775-ben) az arab birodalom kalifája (uralkodott 754–775), az Abbászidák dinasztiájának tagja, Bagdad városának alapítója (762) volt.

Almohádok <spanyol Almohades, arab al-Muvahhidún, ‘akik Isten egy voltát vallják’>: észak-afrikai és andalúziai muszlim berber uralkodó dinasztia és vallási mozgalom a XII–XIII. században (1130–1269). Szellemi áramlatként az Észak-Afrikában érvényre jutott málikita rítus és vallásjogi iskola merevsége, formalizmusa, valamint a késő almorávida kori társadalmi-vallási élet lazaságai elleni tiltakozást képviselték. A mozgalom alapítója, Ibn Túmart (meghalt 1130-ban) az arab Keleten tanulmányai során aszketikus, reformista nézeteket sajátított el. Miután a marokkói berber Maszmúda törzsszövetség hűséget esküdött neki, a megígért karizmatikus vezetőnek (mahdi) nyilvánította magát, és a mozgalom élére állt. Fővezére, Abdal-Múmin (uralkodott 1130–1163) később Ibn Túmart kalifájának (‘helyettes’) nevezte magát. Az Almohádok fokozatosan átvették a hatalmat az Almorávidáktól Marokkó felett, Marrákest a saját fővárosukká téve meg. A muszlim Hispániában az Almorávidák hanyatlásával hatalmi űr keletkezett, s így egyes helyi kiskirályok önállósították magukat (Taifák Valenciában, Córdobában, Murciában). 1145-ben Abdal-Múmin sereget küldött Andalúziába, és hamarosan az összes muszlim területet elfoglalta. Hatalmas birodalmának Marrákes és Sevilla voltak a központjai, s keleten Tuniszig és Tripoliig terjedt. Az Almohádok azonban nem tudták sokáig feltartani a keresztények előrenyomulását. 1195-ben az Alarcos melletti győzelem még haladékot adott Abu-Júszufnak (uralkodott 1184–1199), de 1212-ben Muhammad an-Nászir (uralkodott 1199–1214) sorsdöntő vereséget szenvedett a keresztény seregtől Las Navas de Tolosában, aminek eredményeként az Almohádok végérvényesen kivonultak Hispániából. Az utolsó szultánok már csak Észak-Afrikában uralkodtak, de ott is egyre kevésbé tudták a hatalmat a kezükben tartani. 1236-ban az Abdalvádidák Tilimszánban, 1237-ben a Hafszidák Tuniszban kiáltották ki az önállóságot. Végül 1269-ben a Marínidák magát az almohád fővárost, Marrákest is elfoglalták.

Almorávidák <spanyol Almorávides, arab al-Murábitún>: észak-afrikai és andalúziai muszlim berber uralkodói dinasztia a XI–XII. században (1056–1147). A XI. század korai szakaszában a Szanhádzsa törzs főnöke, mekkai zarándoklatáról visszatérve, vallási lelkesedéstől fűtve meghívta a neves marokkói vallástudóst, Jahja ibn Ibráhimot, hogy éljen és dolgozzon törzse körében. A Szenegál folyó partján egy megerősített erődöt (ribátot) építettek, ahonnan a hit harcosai az iszlám egyszerű, fundamentalista jellegű tanait terjesztették Nyugat-Szudán területén. Az ő nevük volt al-murábitún (‘akik az erődben laknak’, innen a spanyol Almorávides, a francia marabout ‘szent ember’). Ezek a berberek arcukat elfátyolozva viselték, mint mai leszármazottaik, a tuaregek. A mozgalom Júszuf ibn Tásufín (1061–1106) vezetésével északra tört, elfoglalták a mai Algériát, 1062-ben megalapították új fővárosukat, Marrákest. Elismerték az abbászida kalifák vallási fennhatóságát, és a málikita rítust követték. Ebben az időben a muszlim Spanyolország széttagolt állapotban volt, erőteljessé vált a keresztény reconquista, amit az Almorávidák lettek hivatottak megállítani. Júszuf 1086-ban átkelt Afrikából a sevillai abbádida al-Mutamid emír hívására, és Badajoz mellett nagy győzelmet aratott Kasztília és León uralkodója, VI. Alfonz felett, majd fokozatosan meghódította valamennyi részkirályságot. Utóda, Ali (1106–1142) idejében az Almorávidák helyzetét meggyengítette a következő berber hullám, az új erő, a szintén berber Almohádok megjelenése az észak-afrikai hátországban. Így 1118-ban a keresztény erők be tudták venni Zaragozát. 1147-ben megölték az utolsó almorávida uralkodót, Iszhákot, és az Almohádok megkezdték Andalúzia elözönlését. Az Almorávidák uralma legtovább a Baleárokon tartott, az aragóniai I. Jakab (Jaime) 1229–1235 közötti hódításáig.

Andalúzia; Andalucia; al-Andalusz: spanyolországi terület. A szó valószínűleg berber eredetű, s a vandálokra utal. A középkori arab nyelvben mindazon részeket jelentette, amelyek az Ibériai-félszigeten mohamedán kézben voltak. A XIII. századtól csak a Granadai Királyság területét értették alatta, amely az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között húzódott, és északról a Sierra Morena határolta. A nyugati gótok (vizigótok) belső viszálya nyomán a Gibraltáron át arab-berber csapatok nyomultak be a területre, amelyet Musza ibn Nuszair, Észak-Afrika egy részének uralkodója szerzett meg. Hadvezére, Tarik 711-ben Jerez de la Fronteránál, a Guadelete folyónál legyőzte a nyugati gót uralkodót, Roderiket (Rodrigo), és elfoglalta Toledót. 714-ig megszerezte majdnem az egész félszigetet. A későbbi mohamedán belső harcok során létrejött a Córdobai Emirátus, amely I. Abdar-Rahmán (uralkodott 756–788) alatt erősödött meg. Az arab kulturális befolyás és az asszimiláció nőtt, különösen a IX. században. A népesség jelentős része azonban megtartotta hagyományos társadalmi szerkezetét, nyelvében és vallásában megőrizte korábbi jellegzetességeit. Andalúzia történetének sajátos szereplője volt az Omajjádok ellen felkelt gót származású, keresztény hitre tért Omar ben Hafsum (Umar Ibn Hafszun), aki 880–917 között Ronda térségében uralkodott. Az arab időszak fénykora III. Abdar-Rahmán (uralkodott 912–961) és II. al-Hakam (uralkodott 961–976) alatt volt. Andalúzia népessége ekkor fele részben mór, fele részben mozarab volt, s az előbbiek aránya nőtt. A X. század végén már egyre nagyobb csatákban mutatkozott meg a reconquista, és Andalúzia 1031-ben több kisebb, önálló területre hullott szét. Ez a belső viszályokkal teli időszak azonban az udvari kultúra fénykorát hozta. A XI–XIII. században az észak-afrikai berber törzsek körében jelentkező szellemi-vallási mozgalmak két hullámát képviselő Almorávidák és Almohádok uralkodtak. A XI. század végén VI. Alfonz leóni és kasztíliai király szerzett vissza területeket a mohamedánoktól, 1085-ben Toledót is visszafoglalták. Ettől kezdve a muszlimok uralta terület folyamatosan csökkent. 1236-ban Córdoba, 1248-ban Sevilla is keresztény kézre került. Míg a muszlim Andalúzia korábbi központja Córdoba (756–1031) és Sevilla (1040 körül – 1248) volt, ezt a funkciót végül Granada töltötte be (1248–1492). A XIII–XIV. században a Marínidák segítségével még egyszer megkísérelték a mohamedánok az előretörést. 1481 és 1492 között a Katolikus Királyok a Granadai Királyság területét is visszafoglalták, ezzel megszűnt az Ibériai-félszigeten a mohamedán uralom. – Andalúzia az európai gazdaság és tudomány további fejlődésének több tekintetben előőrse. Például a görög hagyományt folytató orvostudományban kiemelkedő sebész volt a córdobai Abul-Kászim az-Zahrívi, azaz Abulcasis (X–XI. század), aki fogászattal és szemészettel is foglalkozott, továbbá a málagai születésű botanikus és gyógyszerész Abdalláh Ibn al-Baitár (XIII. század első fele).

andalúziai nyelv: az arab nyelv magreb (észak-afrikai) nyelvjárásaihoz tartozó nyelvjárás. Spanyolország déli részén beszélték a VIII–XVI. század között. Andalúziában viszonylag nagy mennyiségben maradtak fenn nem tiszta klasszikus arab nyelven írt dokumentumok (például zadzsal versek, szótárak; a reconquista utáni korból, a XV. századtól latin betűs arab szövegek), amelyek megőrizték az andalúziai nyelvet. Hispánia mór uralma alatt, a kétnyelvűség idején az arab nyelv presztízsben jelentősebb volt a spanyol korabeli változatainál, így a mozarabnál, s általában a társadalmilag magasabban állók arabul, az alacsonyabb rangúak mozarabul beszéltek.

autodafé <portugál ‘a hit aktusa, szent színjáték’>: az inkvizíció elítélte eretnekek nyilvános elégetése. Kiterjesztett értelemben a könyvégetést is így hívták. Amit spanyolul egyszerűen auto (‘cselekmény’) néven neveztek, az vallási vagy allegorikus tárgyú rövid színpadi mű volt, az auto sacramental (‘szentségi cselekmény’) szintén vallási tárgyú, egyházi célokat szolgáló, a misztériumjátékkal rokon színpadi műfaj.

averroizmus: teológiai-filozófiai irányzat, amely Averroës (Ibn Rusd, 1126–1198) spanyolországi arab filozófus, a középkori Európában a legtekintélyesebbnek tartott Arisztotelész-kommentátor tanításain alapult. A latin nyelvű averroizmus legjelentősebb képviselője Brabanti Siger (1235–1283 körül) volt, aki Ibn Rusdra hivatkozva azt állította, hogy az egyetlen intellectus agens (cselekvő értelem) közös mindenkiben, s egyedül ez halhatatlan. Egyéni örök élet nincs, tehát a földön kell keresnünk a legfőbb jót: a közösség javát. Az averroizmus a világ örökkévalóságáról és a minden ember számára közös értelemről (monopszichizmus) szóló tanításával, valamint a kettős – vallási és filozófiai – igazság (duplex veritas) tanával a kereszténység alapvető hittételeit kérdőjelezte meg, s szembekerült a skolasztikus arisztotelianizmus képviselőivel. Az eszmerendszer fénykora a XIII–XV. század volt, főleg Franciaországban és Itáliában terjedt el, s a padovai egyetemen még a XVIII. században is akadtak hívei. Az irodalomban az averroizmus követőjének számít a francia Jean de Meung, a Rózsa-regény második részének (1275–1280 között) szerzője és a német Eckhart mester. – Ibn Rusd a zsidó filozófiára is hatott, a zsidó averroizmus nevesebb képviselői: Jichák Albalag a XIII. század végén, Móse Narboni és Lévi ben Gerson (Gersonides) a XIV. század elején, Joszéf Albo a XV. század első felében, Élija Delmedigo a XV. század végén.

azulejo <spanyol azul ‘kék’>: arab eredetű, mintás, jellegzetesen azúrkék csempe falra, padlóra. A mintákat elválasztó határvonalakat árkosan alakították ki. Észak-Afrikából a mórok hozták át Hispániába, talán már a VIII. században.

berberek: az egyiptomi Szíva-oázistól az Atlanti-óceánig, illetve délen a Niger folyó nagy kanyarulatáig terjedő területen élő népcsoport. Már az időszámítás kezdete előtti évezredekben is e térségben laktak, de önállóan nem alkottak államot. Történelmük során hosszabb időre nem fogtak össze, ám rövidebb egységes fellépésre (például az arab invázió idején, a VII. században) képesek voltak. A Kr. e. I. évezredben a pun városállamok, elsősorban Karthágó fennhatósága alatt éltek, főként nomád pásztorokként, akik háborúk idején segédcsapatokként szolgáltak. Többé-kevésbé római függőség alatt állt keleten Numídia, nyugaton Mauretania államuk (Kr. e. II–I. század). A római uralom idején (Kr. e. II. század – Kr. u. IV. század) a berber önállósági törekvésekre helyi felkelések utalnak, továbbá eretnek vallási tanok követése (például a donatizmusé a IV. században). A vandálok legyőzését követő alig több mint egy évszázados bizánci uralom idején (531–642) egyes berber törzsfők lázadásokat vezettek. Az arab invázió Egyiptom meghódítása (642) után kezdődött, megalapították Kairaván városát (670), s még a VII. században végleg meghódították a területet. A berberek a VIII. századra az iszlámra tértek, s 711-től részt vettek Spanyolország meghódításában is. Ekkortól erőteljesen önállóságra törekedtek, s rövidebb-hosszabb időre független államokat, főleg kiskirályságokat hoztak létre. A XII–XIII. században két nagy berber dinasztia és vallási mozgalom, az Almorávidáké és az Almohádoké is nyugati muszlim birodalmat uralt, a mai Mauritánia, Marokkó, Algéria és Dél-Spanyolország területein. A berberek már a korábbi évszázadokban is nagy számban települtek át Andalúziába, e két birodalom fennállása alatt azonban számuk és jelentőségük megnőtt. Törzsi viszályaikat is átvitték a félszigetre, s itt a keresztény spanyol visszahódítás győzedelmeskedett felettük. A XIII–XVI. században a berberek ismét kisebb-nagyobb, részben arab dinasztiák uralma alatt éltek Észak-Afrikában (Abdalvádidák, Marínidák, Hafszídák stb.). Ezt a kort a török hódítás követte, a XVII–XIX. században pedig kalózállamok jöttek létre. A francia és részben spanyol gyarmatosítást követően, a második világháború után a Magreb országai arab országokként határozták meg magukat, ahol berber kisebbség él. Az afroázsiai nyelvcsaládba tartozó berber nyelv ma egymáshoz közel álló, de nem mindig kölcsönösen érthető nyelvjárások csoportja, összesen 15 millió beszélővel. Tipikus életterük máig a ritkán lakott sivatag, illetve a hegységek elszigetelt falvai.

Boabdil (spanyolos névváltozat); Abu-Abdalláh <arab>; Chico <spanyol ‘kicsi’>; Zogoibi <arab–spanyol ‘szerencsétlen> (gúnynevek) (meghalt 1518 vagy 1527–1538 között): Granada utolsó mór királya (XI. Muhammad trónnéven szultánja, uralkodott 1482–83, 1487–91), a Naszridák dinasztiájának tagja. 1482-ben fellázadt apja, Abul-Haszan Ali (uralkodott 1462–82, 1483–85) ellen, s rövid időre megkaparintotta a hatalmat. Apja halála után leszámolt az Abencerraje családdal (1485), s tovább folytatta a harcot nagybátyja, XII. Muhammad (uralkodott 1485–87) ellen. Az állandó belső örökösödési válság, valamint a spanyolok által követelt szokásos adók fizetésének megtagadása siettette az utolsó muszlim dinasztia bukását. 1492. január 2-án feladta a várost a Katolikus Királyoknak, s Marokkóba menekült. Fez mellett egy csatában esett el, illetve más beszámolók szerint Fezben élt szegénységben 1538-ig.

converso <spanyol ‘megtért’>: a kereszténységre áttért spanyolországi zsidók és mórok elnevezése. Az 1480-ban a Katolikus Királyok parancsára megszervezett inkvizíció válaszút elé állította a zsidókat és mohamedánokat: vagy kivándorolnak, vagy felveszik a kereszténységet. Az utóbbiak a conversók (amennyiben mórokból lettek keresztények: moriscók); a spanyol inkvizíció elsősorban az ő körükben terjedő eretnekség kiirtását célozta. Bár számos foglalkozást (kereskedő, orvos, szabó) általában conversók töltöttek be, a XVI. századtól végső soron a XX. század elejéig, különböző, „a vér tisztaságára” (limpieza de sangre) hivatkozó törvények értelmében nem viselhettek egyházi és közhivatalt. Az áttért mórok, moriscók legjelentősebb részét 1609-től száműzték Spanyolországból.

Córdoba: az azonos nevű tartomány fővárosa Spanyolország déli részén. Valószínűleg karthágóiak alapították, néhányan a bibliai Tarsis városával azonosítják. A rómaiak és a vizigótok is uralták, majd 711-ben arab és berber csapatok kezére került. I. Abdar-Rahmán 756-ban létrehozta a córdobai Omajjád Emírséget, amely III. Abdar-Rahmán idején, 929-től önálló kalifátus lett (929–1031). A félsziget arabok uralta részének fő kulturális és kereskedelmi központja volt. Virágkorát a IX–X. században élte, majd az Abbádidák országának része lett (Sevilla ekkor kerekedett fölébe), utóbb az Almorávidák és Almohádok uralták. 1236-ban III. Ferdinánd kasztíliai király meghódította és királyságához csatolta. A Katolikus Királyok számára a reconquista utolsó szakasza idején, a Granada felszabadításáért vívott harcok fő kiindulópontjaként szolgált. Arculatára erősen hatott a hosszú arab uralom. Épen fennmaradt a córdobai nagymecset, a Mezquita. Mellette található a Katolikus Királyokról elnevezett erőd (Alcázar de los Reyes Católicos), amely II. Ferdinánd és I. Izabella itteni lakhelye volt, s 1490‑től az andalúziai inkvizíció központja. A város szülötte például Seneca, Averroës (Ibn Rusd) és Maimonidész, a zsidó filozófus. Córdoba az orvostörténet szempontjából is kiemelkedő jelentőségű, itt működött például Abul-Kászim az-Zahráví, azaz Abulcasis (936–1013). – Ami Córdoba gasztronómiáját illeti, a város vidékén bőven termő olajbogyó fontos alapanyag. A gazpacho és a salmorejo ízletes, frissítő hideg levesek, melyek főleg péppé zúzott zöldségből és olívaolajból készülnek. A tipikus desszertek arab hatást mutatnak: ilyen a mandulából és mézből készült alfajor (másképpen alajú), a pestińo (olajban sült mézes) és a Pastel Cordobés.

Fátima (606–632): Mohamed próféta leánya, Alinak, a Próféta unokaöccsének, a későbbi kalifának és a síiták első imámjának a férje. Az ő fia volt Haszan, a második imám, és Huszain, a síiták legnagyobb mártírja. Tőle származtatják magukat a X–XII. században Észak-Afrikában uralkodott Fátimidák. Fátima kezének nevezik az egész arab világban elterjedt, embernek-háznak védelmet nyújtó, fémből készült al-hamsza amulettet.

Fernández de Córdoba, Gonzalo (1453. szeptember 1. Montilla, Córdoba mellett – 1515. december 2. Granada): spanyol hadvezér. A Katolikus Királyok szolgálatában a portugálok és a mórok ellen harcolt. 1495-ben megvédte a franciák által megtámadott Nápolyi Királyságot, ezért a Nagy Kapitány (El Gran Capitán) nevet kapta. Utóbb elfoglalta Nápolyt (1502), újra legyőzve a franciákat, s alkirály lett. Élete végén visszavonultan élt Granadában, ahol a hagyomány szerint tényleges hőstetteit megtoldva a spanyol Háry Jánosként kérkedett.

gazpacho: kenyérbélből, uborkából és más zöldségekből készített, olajos, fokhagymás, ecetes spanyol leves. Eredeti, vörös (paradicsomos) andalúziai változata mellett népszerű még extremadurai fehér és málagai mandulás típusa is. Hidegen szokás fogyasztani, gyakran citrommal, hagymával. A gazpacho nyilvánvalóan középkori előzményekre visszavezethető későbbi fejlemény, mely a kenyér és olaj fejadaggal rendelkező napszámos parasztok (jornalerók) köréből terjedt el.

Granada: az azonos nevű tartomány fővárosa Spanyolország déli részén. A rómaiak idejében Baetica és Hispania Carthaginensis tartományok része volt. A népvándorlás korában a vandálok, alánok és a nyugati gótok, 756-tól a córdobai Omajjádok birtoka, majd önálló mór királyság, végül a Naszridák dinasztiája alatt (1238–1492). Granada az utolsó muszlim állam volt Hispániában. A Sevillából, Valenciából és Murciából érkező mór menekültek befogadása révén gazdaságilag is felvirágzott. Granadában épült az iszlám egyik leghíresebb építménye, az Alhambra (Vörös Erőd, XIII–XIV. század). 1481–1492 között háborút folytatott Kasztília és Aragónia királyaival. Boabdilnak, az utolsó mór királynak a legyőzése után Granadát elfoglalták a spanyolok, és megsemmisítették a mórok spanyolországi uralmát (1492). Granada mór negyede az Alhambrával szemben fekvő Albayzín.

hammám: gőzfürdő, törökfürdő. Az iszlám világ tipikus építménye. Az első fürdők az omajjád korban (700 körül) épültek, s egészen napjainkig fontos helyet foglalnak el a muszlim város életében. Rituális célokra, az úgynevezett nagy tisztálkodás (guszl) céljaira használják, ezért is volt mindig az egyik legfontosabb építmény, mintegy a mecset járulékos épülete. Córdobában több száz, más városokban is több tucat hammám működött, s ezek némelyike még napjainkra is fennmaradt. A fürdőknek csak egy része volt közös használatban, a többi magánpalotákhoz tartozott. Granadában máig több arab fürdő működik, jelentős Albayzínban az El Bańuelo, továbbá az Hammam. A helyi Alhambra fürdője a Bańo de Comares. A sivatagból érkezett mórok szinte kultikus tisztelettel övezték a vizet, minden élet alapját. A hammámokat vörösréz és ólomcsövek bonyolult rendszerével látták el. Az arab fürdő bizánci eredetű, az ókori thermák utódja, de alapvető átalakításokkal, melyek közül a legfontosabb, hogy megszűnt a hideg terem központi szerepe. A hét különböző napjai voltak kijelölve a férfi-, illetve női használatra. A fürdéssel járó meztelenség erkölcstelen volt a keresztények szemében, akik a tisztálkodást egyébként is a járványos betegségek elterjedés okának tartották. A buzgóbb keresztények Spanyolországban egész évben ugyanazt a gyapjúruhát hordták, s érződött rajtuk a patinás Olor de Santidad (szentség szaga). A reconquista győzelmével a moriscók számára időnként és helyenként változóan tilos volt a hammámok látogatása. – Magyarországon is számos úgynevezett törökfürdő maradt fenn. A török kori hammám gyakran két szimmetrikus, egymással kapcsolatban nem álló épületcsoport a férfiaknak, illetve a nőknek.

hamsza <arab>; jamsa <arab–spanyol>; Fátima keze: kézfejet formáló muszlim amulett, amely öt ujjával a muszlim hit öt pillérét jelképezi (hitvallás, napi öt imádság, adakozás, böjt, Mekkába való zarándoklat). Granadában 1526-ban tiltották be a hamszát: az ezüstművesek nem készíthettek több ilyen amulettet, a moriscók pedig nem hordhatták a hamszákat. A muzulmán építészetnek is gyakori motívuma. Reprezentatív példány az az öt ujját széttárva tartó kéz, amelyet Granadában 1348-ban az Alhambrába vezető Igazság Kapujának (Puerta de la Justicia) első boltívébe véstek. A hamsza újabban a zsidóságnál Mirjam keze néven népszerű amulett és embléma.

Ibn Báddzsa, Abu-Bakr Muhammad; Avempace (latinos névalak) (1080 körül, Zaragoza – 1138/39, Fez): arab muszlim filozófus, matematikus és természettudós. Évtizedeken át miniszter volt a zaragozai és a sevillai udvarban. A neoplatonizmus szellemében kommentálta Arisztotelész műveit. Politikai és társadalomfilozófiája is Platón nyomdokain haladt, de egyben Ibn Tufail úgynevezett „filozófiai robinzonádjának” gondolatát is előlegezte. Tadbir al-mtahavvid (A magányosan élőnek szóló szabály) című munkájában az emberi szellem fokozatos tökéletesedésének, az „aktív intellektushoz” való eljutásának lehetőségét vetette fel. Zeneelméletéről is nevezetes.

Ibn Ezra, Mose (1055 Granada – 1139): héber költő. Sokat tanult arab költőtársaitól, egy ideig – Abu Hárún Músza néven – maga is próbálkozott arab versekkel. Liturgiai költemények mellett világi verseket is írt: a borról, a szerelemről és a barátságról dalolt. Tarsis című versciklusa nagy nyelvművészről tanúskodik. Arugat habószem (Fűszeres virágágy) című filozófiai műve kevésbé jelentős. – Unokaöccse, Ábrahám Ibn Ezra (1089, Toledo – 1164. január 28., Róma) héber költő, bibliamagyarázó, nyelvész, matematikus, utazó. Egyike kora legtökéletesebb héber stílus- és formaművészeinek. Bibliamagyarázata kritikai szellemben fogant. Világi verseket, szatirikus költeményeket is írt. Asztronómiai, matematikai és természetfilozófiai megfigyelései is jelentősek. Közel-keleti útja során Indiáig eljutott.

Ibn Firnász, Abbász (?–887): berber származású andalúziai tudós, költő. Haláláig három spanyolországi omajjád uralkodó (I. Hakam, II. Abdar-Rahmán, I. Muhammad) udvari költője, valamint matematikus, csillagász és fizikus volt. Ő ismertette meg országa tudósait az arab számok rendszerével, melyet ő maga iraki útja során tanult meg. Az uralkodó számára szerkesztett mechanikus órát, valamint egy úgynevezett armilláris gömböt, amely fémgyűrűk segítségével modellálta az eget és az égitestek mozgását. Készített egy repülő szerkezetet is, amelynek segítségével pár pillanatig a levegőben tudott maradni.

Ibn Gabirol, Slomo; Avicebrol; Avicebron (latinos névalakok) (1020, Málaga – 1057, Valencia): héber költő, filozófus. Liturgiai költeményei mellett szerelmi és bordalai is igen népszerűek és eredetiek. Formailag az arab metrum egyik továbbfejlesztője volt. Nagyszabású Keter malkhut (Királyi korona) című költeménye mindmáig a főünnepi istentisztelet része a zsinagógában. Filozófiai és etikai írásai újplatonikus hatást mutatnak. Fő műve, a Mekór hájim (Élet forrása) S. Falakéra latin fordításában (Fons vitae, XIII. század) nagy népszerűségre tett szert a katolikus egyház és a középkori filozófusok körében. A legenda szerint egy arab költő írói féltékenysége miatt ölte meg.

Ibn Hafádzsa, Abu Iszhák Ibráhim al-Hafádzsi (1058, Dzsazírat Sukr, ma Alcira, Valencia tartomány – 1139, Dzsazírat Sukr): arab költő. Gazdag család sarja volt, így nem szorult mecénások támogatására. Vidéken szeretett élni, költészetét az andalúziai táj szépségei iránti rajongás hatja át. Természetleírásai miatt kapta al-Dzsannán „a kertész” nevét. Formailag a klasszikus arab költészetet követő verseinek nagy hatása volt az andalúziai költészetben.

Ibn Hajján, Abu-Marván (988–1076): spanyolországi arab történetíró. Művei közül az Al-muktabasz (A kivonatok) maradt meg, amelyben feldolgozta a korábbi mór történeti irodalmat. Megemlékezik a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásáról. A magyarokat türköknek nevezi, és közli a támadó magyar sereg hét vezetőjének, más vélemény szerint a hét magyar törzs fejének nevét, végezetül Magyarország földrajzi meghatározásáról szól. Ugyanerről a hadjáratról Makdiszi is beszámolt, közölve forrását, Abu-Abdar-Rahmán szóbeli beszámolóját. Mivel Ibn Hajján egyik fő forrása is az ő elveszett műve volt, valószínűleg a magyar kalandozás leírása is tőle származik. A hét vezérnév Györffy György olvasatában: Gyula (ez nem személy-, hanem méltóságnév), Ecser, Vulcsudi (Bulcsú), Basman, Labor (Alpár), Galod (Galád), Harhadi.

Ibn Hazm, Abu-Muhammad Ali (ibn Ahmad) ibn Szaid; Abenhazem (latinos névalak) (994. november 7. Córdoba – 1064. augusztus 16. Manta Lisam, Córdoba): arab költő, teológus, történész. Apja córdobai vezír volt az Omajjádok alatt, így azok bukása után a családnak menekülnie kellett. Ibn Hazmot IV. Abdar-Rahmán vezírré nevezte ki Valenciába, de az uralkodó bukásakor száműzték. 1023-ban V. Abdar-Rahmán alatt rövid ideig ismét vezír volt, majd vidékre száműzték. Ibn Hazm az arab-mohamedán civilizáció nagy gondolkodója, az andalúziai prózairodalom jelentős egyénisége. A hagyomány szerint több száz művet írt. Élénk érdeklődést mutatott pedagógiai kérdések iránt, foglalkozott irodalom- és nyelvelmélettel. Azt vallotta, hogy a nyelv nem emberi alkotás, hanem az isteni inspiráció szülötte. Fiatal korában írta versekkel illusztrált híres esszéjét a lovagi szerelemről: Tang al-hamáma (A galamb örve). Nevelési kérdésekkel foglalkozik a Riszála fi marátib al-ulúm (Értekezés a tudományról). Száműzetése után elsősorban teológiával foglalkozott, a záhirita irányzat híve volt. Kitáb al-fiszal fi’l-milal Va’l-ahvá va’n-nihal (A vallási és filozófiai szekták könyve) című összehasonlító vallástudományi művében záhirita szempontból bírálta kora nem muszlim vallásait és támadta az iszlám más irányzatait.

Ibn Kuzmán, Abu-Bakr (1086 után, Córdoba – 1160. október 2. Córdoba): arab költő, a nyugati arab költészet legnagyobb alakja. Életéről keveset tudunk. 1096 után a berber Almorávidák felszámolták az irodalomkedvelő kis fejedelmi udvarokat, így a költő sokat utazott, az andalúziai arab városi arisztokráciánál keresve pártfogókat. Szabados viselkedése miatt gyakran került összetűzésbe a hatóságokkal. Költeményei jórészt anadalúziai arab nyelvjárásokban írt strófikus versek. Verseit jól ismerték a középkori Európában. Nagy hatással volt a trúbadúrköltészetre is. Csak rövidített dívánja maradt fenn, mely 149 versét tartalmazza.

Ibn Rusd, Abul-Valíd Muhammad; Averroës (latinos névalak) (1126, Córdoba – 1198. december, Marrákes): spanyolországi arab filozófus, a legnagyobb muszlim arisztoteliánus, a középkori Nyugaton ő számított az Arisztotelész-magyarázónak. A skolasztikus formula szerint: „Arisztotelész értelmezte a természetet, Averroës értelmezte Arisztotelészt.” Elkülönítette a tudományt a teológiától (duplex veritas, azaz kettős igazság), utat nyitott a tudományok és a filozófia szabadabb fejlődésének. Az anyag és mozgás örökkévalóságát hirdette; tagadta az individuális lélek halhatatlanságát. Tanításai hívták életre az averroizmust.

Ibn Tufail, Abu-Bakr Muhammad ibn Abdal-Malik; Abubacer (latinos névalak) (1100–1110 körül, Granada közelében – 1186, Marrákes): arab filozófus és orvos. Abu-Jákúb Juszúf granadai szultán udvari orvosaként számos tanítványt gyűjtött maga köré; így lett tanítványává a fiatal Ibn Rusd is. Egyetlen fontos műve maradt fenn, A természetes ember (1961, Hajj ibn jakzán Az élő, az éber fia). Ez a filozófiai regény valójában evolúciós szemléletű filozófiai robinzonád-történet, amelynek hőse egy lakatlan szigeten felnövekvő és önerejéből filozófussá váló ifjú. Ibn Tufail felfogását platonizáló arisztokratizmus vezérli: a „természetes ember” útja csak kevesek, a kiválasztottak számára járható.

Ibn Túmart (?–1130): az Almohádok mozgalmának vezetője (mahdija), aki az eredeti iszlám forrásaihoz (Korán, szunna) való visszatérést hirdette eklektikus rendszerében, s még a négy ortodox rítust (madzhab) is elvetette. Munkája kiadásához Goldziher Ignác írt bevezető tanulmányt: Le Livre de Mohammed ibn Toumert, Mahdi des Almohades (1903).

inkvizíció <latin ‘kutatás, vizsgálat’>: egyházi bírósági intézmény, amelynek feladata a katolikus egyház által megfogalmazott hitigazságokkal össze nem egyeztethető nézetek, vélemények felkutatása, megsemmisítése. Az eretnekség, a boszorkányság, a varázslás és az alkímia ellenében fokozatosan alakult ki s működött a keresztény Európában. A XI. századtól már eretnekégetéseket is redményezett. Az inkvizítorok nem vártak feljelentésre, maguk kutatták fel a bűnösöket. Különösen jelentős főinkvizítor volt a Katolikus Királyok szolgálatában Tomás de Torquemada (1420–1498). Az ítéletek gyakran eredményeztek nyilvános kivégzést, autodafét. Az inkvizíció a XV. századtól egészen a XIX. század elejéig rengeteg emberéletet követelt nemcsak Spanyolországban, hanem az egész keresztény világban, sőt annak határain túl is. A spanyolországi inkvizíció létrehozására 1478-ban IV. Sixtus hatalmazta fel a Katolikus Királyokat. Az első máglyák 1481-ben lobbantak fel, az utolsó kivégzésre 1826-ban került sor, de az inkvizíció intézményét hivatalosan csak 1834-ben szüntették meg. Ahhoz, hogy valaki az inkvizíció bírósága elé kerüljön, elég volt a vád. A vádlottat az inkvizíció által kirendelt védő védte, és ha az illető nem tett beismerő vallomást, kínvallatásnak vetették alá. Az inkvizíció fő célja a csak színleg, formailag áttért muszlimok és zsidók felkutatása és megbüntetése volt, ám Spanyolországban ez az intézmény az állam belső biztonságának a központi hatalom kiépítésében is fontos szerepet játszó eszköze volt.

judería <spanyol>: a zsidó városrész, a későbbi európai gettók előképe. Az első zsidó betelepülők a Kr. u. I. században érkeztek a római Hispania területére. (Valószínűleg már korábban, a föníciai és görög kolóniákon is éltek zsidók, de ezek nyoma nem maradt fenn.) Szefárdoknak nevezték magukat, mert Spanyolország neve héberül Szefarad volt. 1492 után közel 100 ezer zsidó tért keresztény hitre (ők conversók lettek), s 200 ezer szefárd száműzetésbe ment. Nyelvük, a ladino (zsidó-spanyol) még ma is létezik a világ több országában, hiszen kiűzetésük után a Balkánon, Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában telepedtek le, s itt hosszú ideig ez volt az anyanyelvük. Andalúziában is maradtak emlékeik, ilyen például Córdobában a Judería (benne a Sinagoga, az 1315-ben épült kis zsinagóga) a Mezquita szomszédságában.

Jehuda Halévi; Juda Halévi (névváltozat) (1075, Toledo – 1141): héber költő, filozófus, a középkori zsidóság legnagyobb költője. Tehetségét M. Ibn Ezra ismerte fel, aki Granadába hívta. Előbb Toledóban folytatott orvosi gyakorlatot, majd családjával Córdobába költözött. 1140-ben szentföldi zarándoklatra indult. Halálának körülményeit legenda őrzi: amikor végre eljutott álmai földjére, egy beduin lovas megölte. Világi és vallásos költészete egyrészt az arab líra hagyományaira, másrészt a héber népdalra épül. Híresek az úgynevezett Cionidák (nemzeti-vallásos elégiák). Arabul írt filozófiai főműve J. Ibn Tibon héber fordításában vált ismertté (Széfer ha Kuzari, A kazár [király történetének] könyve). Ez egy kerettörténettel ellátott párbeszédes vitairat, amelyen húsz évig dolgozott a szerző. Magyarul Mohácsi Jenő méltatta munkásságát (mellesleg az egykori Juda Halévy Társaság titkára): Jehuda ha-Lévi. Egy nagy költő élete és életműve (1941).

kalifa <arab ‘utód, helyettes’>: az iszlám birodalom vallási és világi vezetője. Mohamed próféta, az iszlám megalapítóják a halála után, 632-ben utódjául Abu-Bakrot választották, aki a közösség vallási vezetőjeként imám, világi vezetőként pedig emír al-múminín (‘az igazhívők parancsnoka’) lett. Elvileg az egész iszlám világnak egy időben csak egy kalifája lehet. A síiták, miután világi hatalomhoz sokáig nem juthattak, imámnak nevezték vallási vezetőjüket, szemben a szerintük bitorló kalifákkal. Az első négy kalifát összefoglalóan az „igaz úton járóknak” (ar-rásidún) nevezték el (Abu-Bakr, Omar, Oszmán és Ali). Utána 660–750 között az Omajjádok voltak a kalifák Damaszkuszban, őket megdöntve az Abbászidák lettek a kalifák 1258-ig. Ők már teokratikus uralkodóként értelmezték a kalifaságot, aki „Isten árnyéka a Földön”, vagyis Isten földi helytartója. Közben 929-ben megváltozott a helyzet: a de facto már 759-ben a keleti kalifátustól elszakadt arab Nyugat vezetője, az omajjád III. Abdar-Rahmán córdobai emír szintén kalifának kiáltotta ki magát, míg 969-ben az Egyiptomban hatalomra került iszmáilita síita Fátimidák szintén kalifának nevezték magukat. Az 1258-as mongol hódítás után megszűnt a bagdadi kalifátus, de az Abbászida család néhány tagja Kairóba menekült, és az ott ténylegesen uralkodó mamlúk szultánok mellett kalifákként funkcionáltak, ezzel legalizálva a szultánok hatalmát. Később, a XVII. század közepéig az Oszmán Birodalom szultánjai is maguk mellé vettek egy-egy Abbászida kalifát címzetes vallási vezetőként, később azonban saját magukat nevezték az iszlám világ kalifájának. A kalifátus így véglegesen az első világháború után szűnt meg, amikor a szultánság.

Katolikus Királyok; Reyes Católicos <spanyol>: tágabb értelemben Spanyolország uralkodói, szűkebb értelemben, prototipikusan II. (Aragóniai) Ferdinánd (1452–1516) és I. (Kasztíliai) Izabella (1451–1504). Az ő házasságuk (1469) Hispánia két legjelentősebb keresztény királyságának egyesítését jelentette. Megszervezték a Santa Hermandadot (1476), felállították az inkvizíciót (1481), meghódították Granadát (1492), Ferdinánd annektálta Navarrát (1512). Uralkodásuk alatt jutott el Kolumbusz Amerikába.

kirántott hús: panírozottan ropogósra sütött hús, amelyet a világ bécsi szelet (Wiener Schnitzel) néven ismer. Valójában nem bécsi találmány. Valószínűleg csak spanyol zsoldosok révén jutott el Ausztriába. Spanyolországban andalúz szelet néven fogyasztották, s ide a hódító arabok révén jutott a Közel-Keletről. A közkeletű eredetlegenda szerint végső soron bizánci találmány, s ezért van bizánci–török–(magyar–)osztrák származtatási útvonala is.

Magreb <arab ‘nyugat’>: Észak-Afrika Egyiptomtól nyugatra elterülő régiójának arab elnevezése. Az arab hódítás kezdetétől a középkoron át egy-egy városállamot (Kairuan, Fez stb.), tartományt (Ifrikíja – a mai Tunézia) vagy egy birodalmat (Almohádok, Almorávidák) jelölt. Tehát a muszlim kézen levő hispániai területek is a Magrebhez tartoztak. Az újkorban a gyarmatosítás kezdetén Líbiát, Tunéziát, Algériát és Marokkót jelentette, majd a XX. században az utóbbi három frankofon országot fogta át.

marrano <spanyol ‘disznó’>: a megkeresztelt zsidók, conversók közül olyan, aki titkon a zsidó vallást követi. Kiterjesztett értelemben és pejoratívan minden áttért zsidóra használták az elnevezést. A spanyolban a ‘disznó’ jelentés elfoglalója rendesen cerdo, s főbb szinonimái cochino, guarro, gorrino, puerco, mint a magyarban a disznó szóé sertés, hízó.

medina <arab–spanyol>: város. A spanyol ciudad megfelelője. Az arábiai Medina eredetileg madína an-nabí, azaz ‘a próféta (Mohamed) városa’, s talán máshonnan eredeztetve van Medina helység Tolna megyében is.

mezquita <arab–spanyol>: mecset. A mór Andalúziában minden városban több mecset állt, de a főmecset, az úgynevezett pénteki mecset, a nagymecset, a dzsámi (arabul ‘összegyűjtő, a gyülekezetnapi’) az iszlám világban a város szíve volt. Pénteken az igazhitű mohamedán elmegy a mecsetbe, hiszen a muszlimoknál minden szellemi képességei birtokában levő felnőtt férfi számára kötelező a péntek déli ima látogatása. A mecset eredeti értelme szerint a „földre borulás helye”, s az ima alatti földre borulás az Allahnak való alávetettség szimbóluma, az iszlám egyik alapja. Andalúziában a legtipikusabb, legjelentősebb mezquita, a Mezquita a córdobai nagymecset. A főmecset a központi hatalom jelképe is volt, s közvetlenül mellette állt az uralkodó, így a córdobai kalifa palotája.

mihrab <arab>: a muszlim mecsetnek vagy dzsáminak falba mélyített, Mekka irányába tekintő imafülkéje.

monfí <arab–spanyol>: száműzött mór. A muszlim hitüket gyakorló monfík a reconquista után, a XV–XVII. században Andalúziában, az egykori Granadai Királyság hegyvidékein pásztorként és – disszidensként saját országukban – főleg útonállóként tevékenykedtek. Alpujarrasban a morisco Abén Humeya felkelésében (1568–1571) vezető szerepet játszottak.

morisco <spanyol>: kikeresztelkedett, converso mór. A keresztény moriscók jelentős részben igyekeztek megtartani a muszlim vallásgyakorlat egyes elemeit, ragaszkodtak egyes szokásaikhoz, így például az aljamiado írásmódot használták. Sikertelen felkelést vezettek Abén Humeya vezetésével a hozzájuk csatlakozott monfíkkal szövetségben (1568–1571). Kapcsolatot kerestek az oszmán törökökkel és a francia hugenottákkal. A XVI. században Spanyolországban kb. 400 ezer morisco élt, a legtöbb Granadában (kb. 160 ezer) és Valencia tartományban (kb. 140 ezer). Abén Humeya felkelése után a granadai moriscókat Spanyolország különböző tartományaiba szórták szét. 1609-ben III. Fülöp spanyol király (uralkodott 1598–1621) száműzte a moriscókat, akiknek többsége Észak-Afrikába került, kisebbségük Franciaországba, s egy további kisebbségük maradt Spanyolországban. Az 1609–1614 között száműzetésbe került moriscók becsült száma 275 ezer.

moro <spanyol>: mór, azaz muszlim, muzulmán, mohamedán, az iszlám követője. Eredetileg mórnak (latin maurus) az ókori Mauritania (Észak-Afrika) lakóit nevezték. Spanyolországban a mórok arabok és berberek voltak. A kikeresztelkedett, converso mór a morisco.

mozarab; mozárabe <spanyol, az arab musztaarib ‘arabosított’ szóból>: muszlim uralom alatt élő keresztény a középkori Hispániában, Andalúziában. Az úgynevezett mozarab nyelv a spanyol egy korai változata, amelyet Andalúziában beszéltek, szemben az északi nyelvjárásokkal, így az irodalmi spanyol alapjául szolgáló kasztíliaival. A mozarab irodalmat képviselte a XI–XII. században a jarcha műfaj. A mozarab folytatása az aljamía. A mozarabokat alkalmanként a mohamedánok üldözték. A mozarab kultúra virágzásának végét az jelentette, hogy 1126-ban az Almorávidák egy részüket Észak-Afrikába száműzték, más részük a félsziget északi, keresztény uralom alatt levő részére menekült. – A mozarabok végső soron az úgynevezett dzimmík, arabul teljesebben az ahl adz-dzimma (‘a védelem népe’) közé tartoztak, azaz olyan nem muszlim nép voltak, akiknek a védelméért a muszlim uralkodó felelősséget vállalt. Az ide tartozók a földadó (harádzs, harács) mellett fejadót (dzsizja) is fizettek, viszont vallásuk miatt fel voltak mentve a muszlim seregben való katonai szolgálat alól. A muszlim törvények helyett saját vallási bíróságuk szolgáltatott számukra igazságot, ha muszlimok a perben nem voltak érintve.

mudéjar <arab–spanyol>: keresztény uralom alatt élő muszlim a középkori Hispániában. A művészettörténet a keresztény és arab, a gót és morisco stílust ötvöző, a XII–XV. század közötti mudéjar építészet egyik legjelentősebb alkotásának a sevillai Alcázart tartja.

muladí <spanyol, az arab muwallad szóból>: iszlám hitre tért keresztény a középkori Hispániában.

Naszridák: Hispánia utolsó muzulmán dinasztiája. I. Mohammed (meghalt 1272-ben) szultán idején kerültek uralomra, s a Granadai Királyságban uralkodtak 1238-tól, Granada keresztények által történt elfoglalásáig (1492). Utolsó uralkodójuk Boabdil volt.

reconquista <spanyol ‘visszahódítás, visszafoglalás’>: az Ibériai-félsziget felszabadítása a mór uralom alól. Kezdetének a covadongai (ma Oviedo tartomány) ütközet számít (718), amelyben Pelayo, Asztúria első vizigót királya aratott győzelmet a veszedelmesen terjeszkedő muszlim hódítók ellen. Sikere a belső fegyelem megszilárdításának, a közterületek rendjét felügyelő hermandadok (testvériségek) és az inkvizíció elődeinek felállításában rejlett. Az Almohádok uralmát követően, a XIII. század közepétől Granada és környéke kivételével az egész muszlim Spanyolországot visszahódították a keresztények. A reconquista akkor zárult le, amikor a Katolikus Királyok elfoglalták Granadát (1492).

Santa Hermandad <spanyol ‘szent testvériség’>: a Katolikus Királyok által 1476-ban felállított rendőri, csendőri intézmény elsősorban a falusi lakosság védelmére, a banditák fenyegetése ellen. Ekkor egyesítették a már a XI. századtól létező, különböző, ám hasonló funkciójú testvériségeket. A Santa Hermandadot 1834-ben szüntették meg, amikor az inkvizíciót is.

sarraceno <arab–spanyol>: szerecsen, szaracén; a mohamedánok avagy muszlimok egyik elnevezése a középkori Hispániában.

spanyol királyságok: a nyugati gótok (vizigótok) uralmát követő, a mór hódítással és az arra válasz reconquistával egy időben létező, elsősorban keresztény államok Hispániában. 800 körül a Córdobai Emirátustól északra Asztúria, Navarra és a Spanyol Őrgrófság létezett. 929–1031 között a Córdobai Kalifátus északi szomszédai León és Kasztília (mindkettő Asztúria helyén), Navarra, Aragónia és Katalónia voltak. Délen 1010-től az Almorávidák hatalmáig muszlim részkirályságok léteztek (például az Abbádidáké). A XII. században Portugália ékelődött León és az Almorávidák uralta Andalúzia közé, Kasztília észak felől erőteljesen terjeszkedett a félsziget közepén, s Aragónia egyesült Katalóniával. A XIV–XV. században a félsziget államai Portugália, Kasztília, Navarra, Aragónia és Granada voltak. Spanyolország egyesítői a Katolikus Királyok lettek.

taifa <arab–spanyol ‘részrehajlás; népség, banda’>: kiskirályság, részkirályság a muszlim uralom idején Spanyolországban. Taifák három nagy hullámban jöttek létre: először az omajjád Córdobai Kalifátus széthullásakor (1009–1106), másodszor az Almorávidák uralma után (1140–1203), harmadszor az Almohádok uralmát követően (1232–1287). A legismertebb, legjelentősebb taifa a XI. századi sevillai Abbádidáké volt.

zoco <arab–spanyol>; szúk <arab>: a muszlim országok városaiban lévő szabadtéri piac, perzsa néven bazár, a spanyol plaza, mercado megfelelője. Általában a mecsethez kapcsolódik, szinte ráépülve annak falaira, igen gyakran azonban szinte az egész belvárost magában foglalja. Eredetileg általában egy városnak csak egy piaca volt, az idők során azonban, amikor a régi városrészek mellé újak települtek, új piacot is létrehoztak. Az egy szakmába tartozó üzletek és műhelyek mindig egy helyen csoportosulnak (rézművesek piaca, aranyművesek piaca, illatszerészek piaca stb.). Szokás szerint a piac egy része fedett, s itt a drága kelméket és az ékszereket árulják. A mecsethez közelebb az értékesebb áruk találhatók, míg a nagy bűzzel vagy zajjal járó munkákat, mint bőrcserzés, fonálfestés vagy a rézművesség, mindig minél távolabb, forráshoz vagy folyóhoz közel végezték.