Kicsi Sándor András

Cicero háromféleképpen

A lexikon a C betűnél tartott, s a szerkesztőség felkérte a szaktudományok művelőit, hogy írják meg, ki-ki a maga szempontjából az ókor eme nagy alakját. Előbb az irodalomtudós, majd a történész, végül a filozófus szócikke érkezett be. (Rövidítések: ~ tilde, a címszónak a szócikkben való megismétlése, c. című.)

*

Cicero, Marcus Tullius (Arpinum, ma Arpino, Kr. e. 106. január 3.–Forniae, ma Mola di Gaeta, Kr. e. 43. december 7.): római szónok, író, költő, államférfi. Lovagrendi családból származott; öccsével, Quintusszal együtt korán Rómába költözött. Retorikai tanulmányait L. Licinius Crassus és M. Antonius, jogi tanulmányait a két Mucius Scaevola irányította. (Az egyik augur, állhatatos jellemű politikus, a másik pontifex, igazságkereső szónok volt.) Phaidrosz révén az epikureista, a larisszai Philón közvetítésével az Új Akadémia, Diodotosz révén pedig a sztoikus filozófia tanításaival ismerkedett meg. Kr. e. 79 és 77 között Athénban Antiokhoszt, Zénónt és Démétrioszt, Rhodoszon Poszeidónioszt és Molónt hallgatta. A költészetben Accius és Arkhiasz volt a mestere.

Politikai pályája a nyolcvanas években kezdődött. Első nyilvános fellépésén, 80-ban az apagyilkossággal vádolt Sextus Roscius Ameninust védelmezte, s merészen támadta a mindenható Sulla befolyásos szabadosát, Chrysogonust. 75-ben Szicíliában quaestor, Rómában előbb (70) aedilis plebis, majd (66) praetor, 63-ban consul volt. Catilina összeesküvésének felszámolásáért a szenátustól a pater patriae (’a haza atyja’) címet kapta, amit később csak a császárok viseltek. Ezután politikailag egyre inkább elszigetelődött. Ellenfele – a néptribun Clodius Pulcher – kierőszakolta ~ száműzetését; 57-ben visszatérhetett Rómába, s Pompeius legátusa lett. 51-ben a kisázsiai Cilicia kormányzója. A Caesar és Pompeius közötti polgárháború során (49–48) Pompeius táborába tartozott; a pharszaloszi csata után közéleti tevékenységre már alig nyílt alkalma. Elszigeteltségét még súlyosbította leányának, Tulliának halála; tusculumi birtokára visszavonulva az elméleti munkásságban keresett vígaszt. Caesar halála után ismét az események forgatagába került; a szenátusi párt vezérszónokaként mondta el beszédeit a caesari örökségre pályázó Antonius ellen. 43-ban a második triumvirátus proskripcióinak áldozata lett.

Írói pályájának első szakasza a nyolcvanas évek közepétől 67-ig tart. Politikailag ekkor a lovagrend érdekeinek képviselője volt. Művészileg e szakasz az egyéni hang kialakításának időszaka. Verseiben részben átváltozási témákat dolgoz fel, részben az új komédiából merít; lefordította ekkor Aratosz Phainomena (’Égi jelenségek’) c. alkotását. Első jelentősebb műve a De inventione (’A feltárásról’) c. retorikai értekezés; főleg Hermagorásztól merít benne; itt fejti ki először azt a nézetét, hogy az eloquentia (’ékesszólás’) keretében a beszéd technikai kérdései összefonódnak jogi, erkölcsi és társadalmi kérdésekkel. Ezzel a szónoki felelősség mellett tett hitet. Sulla uralmának törvénytelenségeit leplezi le Pro Quinctio (’Quinctius védelmében’, 81) és Pro Roscio Amerino (’Roscius Amerinus ügyében’, 80) c. beszédeiben; ezeknek stílusa még kiforratlan, néhol dagályos. A Szicíliában harácsoló Verres ellen mondott két beszédével (In Verres – ’Verres ellen’, 70) perdöntő hatást ért el: Verres önkéntes száműzetésbe vonult; további öt beszédének szövegét röpirat formájában publikálta. E fiktív beszédekből kiemelkedik a De signis (’A műtárgyakról’) című, melyben Verres rablásait ismerteti, s egyúttal a szépről kialakított elképzeléseit tárja fel.

Pályájának második szakasza 66-tól 58-ig terjed; politikai és művészi tekintetben egyaránt ellentmondásos időszak. Eleinte még a lovagrend képvelője, de 63 után megbomlott e renddel való kapcsolata; nagy beszédek mellett főleg önigazolás végett írt művek is találhatók ekkor. Szónoki tehetségének egyik kiemelkedő megnyilvánulása a Pompeius keleti fővezérsége mellett elmondott beszéd – Pro lege Manilia (’Manilius törvényjavaslata mellett’, 63); In Catilinam (’Catilina ellen mondott beszédek’, 63); Pro C. Rabirio (’Rabirius védelmében’, 63); Pro Murena (’Murena védelmében’, 63). Humanista gondolat és önző öndicséret egyaránt megtalálható Pro Archia poeta (62, Trencsényi-Waldapfel I., Beszéd Archias, a költő védelmében, 1958) c. beszédében. Ekkori leveleiben is gyakori az önigazoló szándékú, önhitt részlet.

Pályája harmadik szakasza 57-től 48-ig terjed. Az ellentmondások ekkor még jobban kiéleződtek: teljesen felbomlik a lovagrenddel való szövetség, s a köztársaság melletti kiállás az ellenfél előtti meghódolással párosul. A lovagrenddel való felemás kapcsolatra utal Pro Plancio (’Plancius védelmében’, 54) és a Pro C. Rabirio Postumo (’C. Rabirius Postumus védelmében’, 54) c. beszéd. A köztársaság mellett tesz hitet több írásában: De haruspicum responso (’A haruspexek válaszáról’, 56); Pro Sestio (’Sestius védelmében’, 56); Pro Milone (52, Boronkai I., Milo védelmében, 1974). Csak töredékesen maradt ránk első nagy államelméleti dialógusa, a De re publica (54–51, Hamza G., Az államról, 1995), melyben Polübiosz és Panaitiosz nyomán foglalja össze a köztársaság történeti hivatásáról vallott nézeteit; a dialógus költői záró része – Somnium Scipionis (Havas L., Scipio álma, 1974) – annak a túlvilági boldogságnak képét festi meg, mely a „derék férfiakat”, a köztársaság fenntartóit jutalmazza. Másfelől a Caesar előtti hódolat hangja is megszólal a Mariusban (57) és a De provinciis consularibus (’A consuli provinciákról’, 56) c. műben. A szenátushoz intézett Oratio, cum senatui gratias egit (’Beszéde, amikor a szenátusnak köszönetet mondott’, 57) önmaga dicsőítését önti szóba. Ekkor született első nagy retorikai műve, a De oratore (’A szónokról’, 55), melyben a szónoklás művészetét filozófiai szintre emelte.

Munkásságának utolsó szakasza 47-től haláláig tart. A zsarnoksággal szemben a köztársaság eszméjét őrizte utolsó éveiben, s filozófiai elképzeléseinek rendszerezésére törekedett. Nem önálló gondolkodó; a görög filozófia latin nyelvű követítését tekintette feladatának. A platóni eszmékre épülő Új Akadémia s a sztoicizmus alapján állította össze eklektikus rendszerét. Academia (45) c. munkájában az ismeretszerzés végső bizonytalanságáról szóló elméletét foglalta össze; ugyanitt vázolta a görög filozófia történetét is, Szókratésztől kezdve. Bár a szkeptikus felvilágosodással rokonszenvezett, s elutasította a sors vagy az isteni rendelés babonás értelmezését, az államvallást azonban szükségesnek tartotta: De natura deorum (’Az istenek természetéről’, 45), De divinatione (44, Hoffmann Zs., A jóslásról, 2001). Az emberi cselekvés szabadságát védelmezi a végzet hatalmáról elmélkedve: De fato (’A végzetről’, 44). Az erkölcs alapkérdéseit tárgyalja De finibus bonorum et malorum (45, Némethy G., A legfőbb jóról és rosszról, 1901). A leánya halálán érzett fájdalom késztette a Tusculanae disputationes (’Tusculumi beszélgetések’, 45) megírására: „a boldog élet legfontosabb mozzanatait” tárta fel bennük, arra tanítva, hogy a legfőbb erény az önmagunkkal való elégedettség. Az öregségről szóló költői dialógusa a Cato Maior sive de senectute (44, Némethy G., Az idősebb Cato vagy az öregségről, 1916); a barátság természetét kutatja Laelius sive de amicitia (44, Némethy G., Laelius vagy a barátságról, 1886) c. értekezésében. A sztoikusok szigorúbb tanításait közvetíti fiának a De officiis (’A kötelességekről’, magyarul Havas L., A kötelességek. Első könyv, 1974) c. művében. Jogfilozófiai dialógusa: De legibus (’A törvényekről’, 52 és 46 között).

Kr. e. 46-ban két jelentős retorikai művet írt. Brutus c. párbeszédében a római ékesszólás addigi történetét dolgozta fel, s az atticistákkal szemben a stílusnak – tárgytól és alkalomtól függő – változatosságára való törekvés szükségességét hangsúlyozza. Orator (Kárpáty Cs., A szónok, 1974) c. értekezésében saját munkásságának tapasztalatai alapján rajzolta meg az eszményi szónok alakját; a stílusválasztás fő lehetőségeit elemezve.

Zsarnokságellenesség tükröződik azokban a beszédeiben, melyekkel Caesar életében Pompeius hívei mellett foglalt állást: Pro Marcello (46, Boronkai I., Marcellus érdekében, 1974), Pro Ligario (’Ligarius védelmében’, 46), Pro rege Deiotaro (’Déiotarosz király védelmében’, 45). A szabadság dicsőítése szólal meg Antonius ellen írt 14 beszédében: Philippicae (’Filippikák’, magyarul Maróti E., Második Philippica, 1974).

Jelentős alkotása még Leveleinek hatalmas gyűjteménye: ismerőseihez, legkedvesebb barátjához (Atticushoz), fivéréhez és Brutushoz írt – mintegy 800 – levele. Ezek egy részét nem szánta közlésre, s meghitt őszinteséggel tárul fel bennük minden küzdelme, csalódása, vívódása.

Egyéb művei még Pro Tullio (’Tullius védelmében’, 71?), Pro Ponteio (’Ponteius védelmében’, 70), Pro Caecina (’Caecina védelmében’, 69 vagy 68), Pro Roscio comoedo (’A színész Roscius védelmében’, 67 vagy 66), Pro Cluentio (’Cluentius védelmében’, 66), Pro Rabirio perduellionis reo (’A hazaárulással vádolt Rabirius védelmében’, 53), Pro Flacco (’Flaccus védelmében’, 59), De domo sua ad pontifices (’Házáról a pontifexek előtt’, 57), In Vatinium (’Vatinius ellen’, 56), Pro Caelio (’Caelius védelmében’, 56), In Pisonem (’Piso ellen’, 55), Pro Aemilio Scauro (’Aemilus Scaurus védelmében’, 54), Partitiones oratoriae (’Felosztások a szónoki mesterségben’, 54?), De optimo genere oratorum (’A szónokok legjobb neméről’, 46?), Paradoxa Stoicorum (’A sztoikusok paradoxonai’, 46), Timaeus (45), De gloria (’A dicsőségről’, 44). Több munkája elveszett.

~ emberi gyengeségei, következetlenségei, történelmi tévedései, eklekticizmusa ellenére a latin irodalom egyik legnagyobb alakja. Műveiből „az emberhez méltó emberi magatartás” igényének humanizmusa árad; Róma számára meghódította a görög kultúra számos értékét, s a görög és római kultúra egyik legnagyobb hatású közvetítője későbbi korok számára. Az ékesszólás mestere: egyesíteni tudta az asianismus és atticizmus értékes vonásait. A császárkorban már őt tartották a latin próza és ékesszólás legnagyobb mesterének. Stílusművészete hatott a középkorban is; a reneszánsz idején szinte csodálat tárgya volt (Petrarca). Eszmei-filozófiai hatása különösen az angol és francia felvilágosodás gondolkodóira és íróira volt mély hatással (Locke, Hume, Voltaire, Diderot). Köztársaságpárti szenvedélye és szónoki nagysága a francia polgári forradalom, majd a dekabrista mozgalom nagy alakjainak vált példájává.

Nálunk már a XI. században ismerik; a humanizmus korában népszerűsége növekedett. Bornemisza P. az ő példáját említve buzdított a magyar nyelv művelésére. Református és jezsuita kollégiumokban egyaránt kötelező olvasmány volt. Hatott Rákóczira és Kölcseyre.

Retorikai és filozófiai munkásságának hatásáról tanúskodik a ciceronianizmus irányzata, mely különböző korokban különböző mozzanatokat emelt ki ~ életművéből: hol az „ékesszólás” példájának tekintették (stílusművésznek és szónoknak), hol filozófiai nézeteiért lelkesedtek; egyszer az ízlés és kifejezés terén tanultak tőle, máskor pusztán iskolai nyelvi stúdiumok tárgya volt.

Magyarul: Trencsényi-Waldapfel I., szerk.: Cicero válogatott művei (1958); Havas L., szerk.: Marcus Tullius Cicero válogatott művei (1974).

Irodalom: Ponori-Thewrewk E.–Incze J.: Cicero élete és művei (1890); Prohászka L.: A platonista Cicero (1942); Trencsényi-Waldapfel I.: Cicero (Klasszikus arcképek, 8. kötet, 1964).

*

Cicero, Marcus Tullius (Kr. e. 106–43): jelentős római politikus, a latin próza egyik legnagyobb mestere, kiemelkedő szónok; filozófiai és retorikai író. Művelt és gazdag, a helyi arisztokráciához tartozó földbirtokos, lovagrendi arpinumi családból származott, amelynek figyelme a Róma városi politikára is kiterjedt, rokonságban és kapcsolatban állva olyan személyiségekkel, mint a szónok Antonius, az augur Quintus Mucius Scaevola, s főleg Publius Crassus, aki tanította is ~t. Ugyanakkor vidéki származása miatt ~ gyakran szembetalálta magát a régi szenátusi arisztokrácia gőgös lenézésével.

Alapos tanulmányok után 81-ben kezdte meg politikai jellegű pályafutását, amikor a bíróságon fellépett Sulla egyik befolyásos libertusa, Chrysogonus ellen. Mivel megtorlástól kellett félnie, keletre távozott, ahol folytatta filozófiai és szónoklattani tanulmányait. Visszatérte után 77-ben megnősült, elvette Terentiát. Tulajdonképpeni karrierje 75-ben indult, amikor Szicíliában volt quaestor. 70-ben ő képviselte a provincia lakóinak érdekeit az őket három éven át kiszipolyozó propraetor, Verres ellen. 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban consul lett, kihasználva szónoki tehetségét, s ügyesen lavírozva a különféle politikai csoportosulások (Crassus, Pompeius stb.) közt. Consulként energikusan föllépett Catilina főtisztségviselővé való megválasztása ellen, s december 5-én a népgyűlés jóváhagyása nélkül kivégeztette az összeesküvés öt vezetőjét. Ennek alapján politikai ellenfelei, főleg Publius Clodius 58-ban keresztülvitték száműzetését. Caesar távollétében azonban Pompeiust sikerült megnyerni ~ ügyének, aki így 57-ben visszatérhetett. Politikai befolyása egyre jobban megcsappant, a köztársaság végi harcok mindinkább fölébe nőttek. 51–50-ben Cilicia helytartója volt. Hazatérve, a polgárháborúban Pompeius oldalára állt. Pharszalosz után visszatért Itáliába, látszólag kibékült Caesarral, de valójában titkos ellenzékben volt, ekkor írva számos filozófiai művét. Caesar megölése után nagy energiával vetette bele magát a politikába, a szenátus és Octavianus érdekeit védve Antoniusszal szemben, aki ellen írta híres Philippicáit. Ezért a II. triumvirátus létrejöttekor Antonius proskribáltatta, s menekülése közben katonák végeztek vele.

57 ránk maradt beszédét igen különböző személyek érdekében vagy ellen mondta el. Ezekből és filozófiai műveiből, főleg Az államról, A törvényekről és A kötelességekről c. dialógusaiból a következő politikai, történelmi koncepció rajzolódik ki. Az isteni akaratot kifejező természeti törvényeken nyugszik az állam, amely az élő szervezetnek megfelelően az egység jegyében jött létre. ~ ezen a városállam két kiváltságos rendjének, a szenátusnak és a lovagoknak az összhangját (concordia ordinum), illetve az ezt védelmező vagyonosok összhangját érti. E célnak a harmonikus kiegyensúlyozottságot biztosító „kevert alkotmány” felel meg leginkább, de ennek kialakításához átmenetileg szükség lehet egy rector rei publicaera (latin: az állam irányítója). Mindezért síkra kell szállnia a sokoldalú szónoknak, akinek eszményét ~ retorikai értekezéseiben fogalmazza meg (pl. A szónokról”, A szónok). Stílusa barokkosan gazdag, de ugyanakkor világos. Filozófiája a sztoikus, platóni, arisztotelészi, püthagoraszi, epikuroszi stb. nézeteket ötvöző egyéni veretű eklekticizmus (Tusculumi értekezések, Az Academia tanításai stb.). Levelezésének történeti forrásértéke van.

*

Cicero, Marcus Tullius (Kr. e. 106–43): római szónok, politikus, filozófus. Arpinumi lovagcsaládból származik. Római és görögországi tanulóévei után politikai szerepet vállal. Célja a polgárháborúban meggyengült köztársaság megerősítése: az arisztokraták és a lovagok (pénzemberek) egységes politikai platformjának megteremtése. Leghíresebb beszédei: a Verres elleni, a Cn. Pompeius fővezérsége érdekében tartott, a Catilinát leleplező szónoklatok ennek a programnak állomásai. Kr. e. 63-ban consullá választják, és a Catilina-féle összeesküvés meghiúsításáért megkapja a „haza atyja” címet. Jó szándékú, ám merev politikai koncepciója a későbbiekben nem képes alkalmazkodni az új körülményekhez. Ezért Pompeius számára Caesarral való versengésében nem jelent nagy segítséget a határozatlan, bölcselkedő szónok rokonszenve. A hatalmi harcból győztesen kikerülő Caesar meggyilkolása után ~ Octavianus mellett, Antonius ellen beszél a senatusban. Ám a két politikus csakhamar szövetséget köt és ~ újból kegyvesztetté válik. Rómából menekülőben üldözői meggyilkolják.

Beszédeiben és szónoklattani műveiben a rhodoszi rétoriskola stíluseszményét fejleszti tovább: a hallgatóság értelmére és érzelmeire egyaránt ható, hatalmas, ám arányos körmondatokat hömpölyögtető „cicerói stílus” évszázadokra a szónoki műfaj kánonjává lett. Grammatikája – elsősorban mondattana – rendkívül erősen hatott a klasszikus latin nyelvi norma kialakulására.

Filozófiai műveit részint polgártársai okulására írja, részint filozófiai tárgyú saját politikai eszméit kívánja megalapozni velük. 16 ránk maradt iratából látható, hogy főképp a társadalom- és erkölcsfilozófiai kérdésekre irányulnak. Ő teremti meg a latin nyelvű filozófiai terminológia legkorábbi rétegét. A meglehetősen absztrakt görög fogalmakat néha túlságosan közvetlen, árnyalatlan módon értelmezi, interpretációinak értéke ezért változó. Erősen hatott rá a középső sztoa nagy képviselője, Poszeidóniosz, akit Kr. e. 78/77-ben Rhodosz szigetén hallgatott. Valószínűleg az ő tanításával rokon ~ polgáreszménye: a közjón munkálkodó polgár, aki nem száll szembe a Világrend és a hatalom törvényeivel, hanem megismeri és tevékenységével szolgálja őket. Ez a nagyszabású, ám túlságosan lojális koncepció végül nem nyújtott segítséget a triumvirek harcaiban eligazodni kívánó idős politikusnak.

~ számára a filozófia gyakorlati-etikai célok szolgálatában álló tudomány: az emberi és isteni természet megismerése, a bölcsesség tanulmányozása. Az igazságra nem lát biztos kritériumot, de úgy gondolja, hogy az istenek létét, az erkölcsi normákat minden nép egyöntetű véleménye (consensus gentium), a közös és a velünk született fogalmak (notiones comunes, notiones innatae) garantálják. Szembeszállt az epikúreusok ateizmusával és atomelméletével, elvetette a vak véletlenről vallott nézeteket. Az emberi lélek szerinte szellemi természetű és halhatatlan. A példakép az erkölcsös (honestum), ez egyben a társadalmilag hasznos is. Ha követjük a természet törvényét, akkor a velünk született isteni törvényt, a helyes elvet követjük. Az erény a perfecta ratio, a tökéletes irányelv és a tökéletes természet. Ezek biztosítják a boldogságot. A szenvedélyeket kordában kell tartani és törekedni kell a szigorú kötelességteljesítésre.

Az utókorra 57 beszéde maradt. Ezeknek nagy része jelenlegi formájában inkább olvasásra, mint meghallgatásra való.

~ értékelésében évszázadok óta küzd a kétféle felfogás: tragikus sorsú, vagy csupán rövidlátó gyermeke volt-e korának a szónok-politikus? A magyar irodalomban az előbbi nézetet Trencsényi-Waldapfel Imre képviseli (~ válogatott művei, 1959), az utóbbi mellett Horváth István Károly hoz fel érveket (Maróti Egon–Horváth István K.–Castiglione László: A régi Róma aranykora, 1967).

Asztalos

Deák László

(1946. október 9.–2009. december 30.)

emlékére

Eleanor Rosch az 1970-es években közel egy tucat tanulmányban alternatív nézetet terjesztett elő azzal a „hagyományos” nézettel szemben, mely szerint a fogalmak megkülönböztető jegyek olyan halmazaiból állnak, melyek szükségesek és elégségesek egy fogalom előfordulásainak meghatározására. Rosch szerint a fogalmaknak „belső struktúrájuk” van: a fogalmak „magjelentésekből” épülnek fel, ezek a „legtisztább esetek”, „legjobb példák”, „prototípusok”, s ezeket veszik körül csökkenő mértékben a kategória további tagjai. A fogalmakat tehát Rosch szerint a legjobb prototípusoknak tekinteni: például a „madár” fogalmát nem egy sor megkülönböztető jeggyel (melegvérű, tojásrakó, szárnyas, tollas stb.) érdemes meghatározni, hanem úgy, hogy tipikus példákra hivatkozunk. A madár prototípusa inkább egy vörösbegy vagy egy veréb, mint egy sas, egy csirke, egy pingvin vagy egy strucc.

Rosch például Kaliforniában végzett tesztekkel a következő, felülről lefelé csökkenő mértékű fokozatokat találta egy-egy kategóriába (gyümölcs, madár, jármű, zöldség) tartozás eldöntésekor (1973: 133):

fruit bird vehicle vegetable

’gyümölcs’ ’madár’ ’jármű’ ’zöldség’

apple robin car carrot

’alma’ ’vörösbegy’ ’autó’ ’sárgarépa’

plum eagle boat asparagus

’szilva’ ’sas’ ’csónak’ ’spárga’

pineapple wren scooter celery

’ananász’ ’ökörszem’ ’robogó’ ’zeller’

strawberry chicken tricycle onion

’szamóca’ ’csirke’ ’tricikli’ ’vöröshagyma’

fig ostrich horse parsley

’füge’ ’strucc’ ’ló’ ’petrezselyem’

olive bat skis pickle

’olajbogyó’ ’denevér’ ’sí’ ’savanyúság’

Ami például az angol furniture ’bútor’ kategóriát illeti, Rosch Kaliforniában végzett tesztjei szerint legtipikusabb tagok a chair ’szék’, sofa és couch ’dívány’, table ’asztal’, kevéssé tipikus a lamp ’lámpa’ és a piano ’zongora’, még kevésbé a mirror ’tükör’, television ’tévé’, clock ’óra’ és a refrigerator ’hűtőszekrény’, legkevésbé az ashtray ’hamutartó’, fan ’legyező, ventillátor’ és a telephone ’telefon’ (Rosch 1975b, idézi Taylor 1989: 44). Ellenőrzésképpen hasonló tesztet végzett hasonló eredménnyel a német Möbel ’bútor’ kategóriával René Dirven (idézi Taylor 1989: 57; a bútorokról Kiefer Ferenc is megemlékezett, 2007: 106). Nyilvánvaló, hogy a „madár” kategóriába tartozást erőteljesen meghatározza a természeti környezet, a „bútor” kategóriába valót a kulturális környezet. Ugyanakkor az etnobiológiai osztályozások körében is előfordulnak kulturális különbségek, például a denevérek gyakran, de nem mindig a madarak közé sorolódnak. Mindenesetre a Rosch által tesztelt példák közül a „madár” és a „bútor” bizonyult a leghálásabb mintafeladatnak, néhány tanulmányban azt is hangsúlyozva, hogy a prototípus-elemzés és a megkülönböztető jegyes elemzés kiegészítik egymást.

Rosch tehát idézett, tesztekkel igazolt példáival arra igyekezett rámutatni, hogy a kategóriáknak vannak „legjobb példányai”, azaz „prototípusai”, az egyes kategóriák prototipikus és periferikus tagjai között pedig fokozatok vannak, a kategóriák határai elmosódottak. Rosch tesztjeinek ellenőrzésekor, a módszer ad absurdum vitelekor egészen váratlan eredményeket is kaptak egyes kísérleti pszichológusok. Például kiderült, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy egy veréb „madarabb” egy sasnál, a sas pedig még mindig „madarabb” egy pingvinnél, a páratlan számok körében a 3 „páratlanabb”, mint a 23, a 23 pedig még mindig „páratlanabb”, mint az 57 vagy a 447 (Taylor 1989: 68).

Rosch maga önéletrajzi elemekkel átszőtt írásban összegezte vizsgálatai fejleményeit (1988), s tucatszám készültek és készülnek a prototípus-szemantikáról összefoglalások (például Mangasser-Wahl 1996). Mindenesetre az elmélet a modern jelentéstanokban előszeretettel tárgyalt téma (például Kiefer 2007: 91–120). Megemlíthető az is, hogy a „legjobb példány” értelmében vett prototípus nagyjából megfelel Max Weber ideáltípusának (például Weber 1998).

*

Deák László utolsó verseskötetének egyik darabjában (Az asztal körül, 2009: 26) azon búsult, hogy nem lett asztalos.

„És mindenki tudja, mi az asztalos. Hogy semmiképp se ács,

Se fafeldolgozó, de nem is egy kedélyes, ügyes fafaragó.

Asztalos. Lehetett volna ágyas, ládás, szekrényes, székes,

De valamiért az lett a neve, amihez az emberek leülnek,

Amin az ételt, italt, kártyát tartják, amire sírva borul a leány,

S a csalódott, részeg férfi.”

Az asztalos szó esetében a képzés jelentése általánosan „az alapszóban megnevezett tárggyal rendszeresen tevékenykedő”, pontosabban, specifikálva „az alapszóban megnevezett és hasonló tárgyakat gyártó és esetleg javító”. A magyarban azonban foglalkozásnév közvetlenül nem képezhető, ilyen főnévi jelentés az eseti végrehajtót jelentő főnévből intézményesülés révén jön létre. A magyar -s termékeny főnévképzőt, amely a tipikusan „valamivel ellátott, valamivel rendelkező” jelentésű melléknévképző variánsa, leginkább foglalkozásnevekben (például órás, butikos, halas) találjuk. Termékenységét olyan viszonylag új szavak bizonyítják, mint az űrhajós, a hamburgeres és talán a szoftveres. Másféle képzést képvisel például az író és a költő szó, de a szabó is. A foglalkozásnevek képzése azonban a szóban forgó tevékenység intézményesülésétől függ (Kiefer 2000: 49, 2006: 61, Kiefer & Gyuris 2006: 187).

Az intézményesüléssel párhuzamosan nyelvi változások is lezajlanak. A foglalkozásnevek jelentős részének kialakulása során Gombocz Zoltán terminológiájával „a nevek szintagmatikus kapcsolata alapján való jelentésátvitel” zajlott le, amire példák a lakatos (mester) és a költő (< versköltő). A lakatos esetében a jelző vette föl a vele gyakran kapcsolt jelzett szó képzettartalmát, s a jelzett szó, mint felesleges, elmaradt. A költő esetében a jelzett szó vette föl leggyakoribb jelzője jelentését is, s a jelző elmaradt (Gombocz 1997: 191). Ami Deák László foglalkozásainak neveit illeti (festő, szerkesztő, költő, kiadó), az először 1395 körülről adatolható költő szó -ő melléknéviigenév-képzővel alakult, majd később főnévvé vált (1643).

A magyarban az átlátható (például az ablak, asztal, bádog, lakat, szab szavakból a naiv beszélő által is levezethető) foglalkozásnevek jelentős része szláv és német tükörszó (például ablakos, asztalos, bádogos, lakatos, szabó; Kiss 1976).

A magyar asztalos szóval Kiss Lajos foglalkozott behatóan (1976: 20–23). A magyarban eredetileg azt a mesterembert, aki bármiféle famunkát végzett, összefoglalóan a törökből jövevényszó ács (eredeti jelentése ’famunkás, famegmunkáló’) jelölte. Az enyvvel készült bútorok, valamint az épületek finomabb fa alkatrészei (ajtók, abalakok stb.) már egy új, magyarul csak a XV. századtól asztalos néven nevezett mesterember kezébe kerültek. A mai magyarban az ács az építkezések famunkáit végzi, tipikusan fedélszerkezetet készít, az asztalos fából tipikusan bútort, de még ajtót, ablakot stb. készít. (Utóbbiakat az újabban épületasztalos néven emlegetett mester, s már a bútorasztalos is önálló foglalkozásnak tekinthető.) A ács–asztalos kettős megfelelői többnyire megvannak az európai nyelvekben (például német Zimmermann–Tischler, holland timmerman–schrijnwerker, angol carpenter–joiner), de a két mesterség elkülönülése évszázadokig tartott.

Az új foglalkozás intézményesülésekor, a foglalkozásnév rögzülésekor többé-kevésbé önkényesen dőlt el, hogy melyik tipikus bútort jelentő szóból képeztek foglalkozásnevet. (A Rosch tesztjeiben szereplő átfogó kategóriákat kifejező szavak gyakran viszonylag kései fejlemények, például a magyarban a zöldség és különösen a jármű. A mai köznyelvi bútor szó mai, szokásos, átfogó jelentését csak a nyelvújítás korában kapta, s más nyelvekből is hiányzott az összefoglaló elnevezés, továbbá nem volt szokás az ’asztalos’ megnevezésére a ’bútoros’ jelentésű képzés.) Például a középfelnémetben a mai német Tischler (eredetileg északon és keleten volt általános, Tisch ’asztal’, az ógörög – magyarba is később átvett – diszkosz szóból) és Schreiner (inkább délen és nyugaton, a latin – scrinium – eredetű Schrein ’szekrény, láda’ szóból) előzményei versengtek. Olyan közeli nyelvekben, mint a cseh és a szlovák, szintén különböznek az elnevezések, az előbbiben truhlá ≈ ’asztalos’ (truhlik ’láda’), az utóbbiban stolár ’asztalos’ (stol ’asztal’) rögzült.

Kiss Lajos rámutatott, hogy a magyar asztalos és szláv nyelvi ekvivalensei (felsőszorb blidar, szlovén mizár, szerbhorvát stolar, szlovák stolár, morvaországi cseh stolá≈, lengyel stolarz, a lengyelből átvett orosz stol’ar, az oroszból átvett bolgár stolár) közvetlenül vagy közvetve a legrégebbről adatolható és tárgytörténetileg is legrégibbnek minősíthető német Tischler tükörfordításai.

Az asztalos (első előfordulása 1454) mellett a magyarból ismeretesek hasonló jelentéssel, rivalizálva (felbukkanásuk időrendje szerint, egy kivétellel Kiss nyomán, 1976: 20): asztalgyártó (1457), ládacsináló (1544), tislér (1544), szekrénygyártó (1570), szekrényműves (1578), szekrénycsináló (1590), szekrényes (1685), gyalus (1833, Kassai József szókönyve nyomán Somogy vármegyéből, Szinnyei 1893: 745). Ami a tislér német jövevényszót illeti, ez máig él a Nyugat-Dunántúlon, s elterjedése korábban valamivel nagyobb lehetett (Szinnyei 1901: 737).

Mint szinte minden foglalkozásnévből, az asztalos szóból is előbb megkülönböztető nevek jöttek létre, amelyek nagy része később öröklődött, és így családnévvé vált (hasonlóan családnevek: Szekrényes ~ Szökrönyös ~ Szekrénygyártó, Pados, Polcos, Ládás, Hambáros; Hajdú 2010: 39). Érdekesség, hogy a Deák által inkriminált szavak közül a szekrényes mint foglalkozásnév megvolt, mint családnév megvan a magyarban, sőt a 2008. évi budapesti telefonkönyv egy Székes vezetéknevűt is ismer. (Ugyanebben a forrásban Tisler és Tislér nevűek is szerepelnek.)

Deák Lászlóról írta méltatóinak egyike, hogy „költészetében a folytonos, hangoskodó, sokat-mindent akaró artikuláció helyett a takarékosság dominanciája érvényesül” (Sütő 2007: 15). Mindenesetre az asztalos szó kitüntetettségét, szószemantikai érdekességét idézett versében találóan megvilágította: bizonyos kritériumoknak teljesülniük kell, hogy egy egyszerű melléknévképző a foglalkozás intézményesülésével főnévképzővé minősüljön át.

Irodalom

Deák László: A felejtés angyala, Bp., Nap, 2009

Gombocz Zoltán: Jelentéstan és nyelvtörténet. Válogatott tanulmányok, Szerk. Kicsi Sándor András, Bp., Akadémiai, 1997

Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája. Leggyakoribb mai családneveink, Bp., Tinta, 2010

Kiefer Ferenc: „A morfológia.”, In: Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia, Bp., Akadémiai, 2000: 23–73.

– : Jelentéselmélet. Bp., Corvina, 2007²

– : „Alaktan”, In: Kiefer, szerk., 2006: 54–79.

Kiefer Ferenc, szerk: Magyar nyelv, Bp., Akadémiai, 2006

Kiefer Ferenc & Gyuris Beáta: „Szemantika”, In: Kiefer, szerk., 2006: 175–221.

Kiss Lajos: Szláv tükörszók és tükörjelentések a magyarban, Bp., Akadémiai, 1976 (Nyelvtudományi Értekezések 92.)

Mangasser-Wahl, Martina: „Eine Chronologie der Entstehung und Entwicklung der Prototypentheorie.” Jahrbuch der ungarischen Germanistik 1996: 83–100.

Rosch, Eleanor: „On the internal structure of perceptual and semantic categories.” In: Timothy E. Moore, ed.: Cognitive Development and the Acquisition of Language. New York & London: Academic Press 1973: 111–144.

– : „Universals and cultural specifics in human categorization.” In: Richard Brislin, Stephen Bochner & Walter Lonner, eds.: Cross-cultural Perspectives on Learning. New York: Wiley 1975: 177–206. „Egyetemes és kulturálisan specifikus jegyek az emberi kategorizációban.” Fordította Pléh Csaba, In: Pléh Csaba, szerk.: Gondolkodáslélektan I. Szöveggyűjtemény, Bp., Tankönyvkiadó, 1989: 64–94. (a)

– : „Cognitive representations of semantic categories.” Journal of Experimental Psychology: General 104(1975)192–233. (b)

– : „Coherences and categorization: A historical view.” In: Frank Kessel, ed.: The Development of Language and Language Researchers. Hillsdale, N. J.: Lawrence Erlbaum 1988: 373–392.

Sütő Csaba András: „Deák László”, Szépirodalmi Figyelő 6(2007)4: 14–22.

Szinnyei József: Magyar tájszótár, Bp., Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.

Taylor, John R.: Linguistic Categorization. Prototypes in Linguistic Theory. Oxford: Clarendon, 1989.

Weber, Max: Tanulmányok, Fordította Erdélyi Ágnes et al., Bp., Osiris 1998.