KOPPÁNY ZSOLT

Koppány Zsolt

A szürkület telített üressége

_{Szűts és Vojnich}

Ha az ember televíziót néz, bármelyik csatorna híradóját, ahol férfi és nő vezeti a műsort, megfigyelheti: mindig a férfi szólal meg először. És nem érti igazán. Mert, ugye, és ez még csak nem is Európa, a nőké az elsőbbség. Illemszabály. Oka van, hogy így van, de hogy micsoda, azt nem tudni. Talán a hangsúlyosság. Így van ez a várva várt új albummal, amely két kortárs, immáron megkerülhetetlen festőt mutat be, itt is a férfi után jön a nő, idősebb nyolc évvel, de az illemtanban ez sem számít.

Szakítva evvel, jöjjön a nő! Az 1953-ban született Vojnich Erzsébet a kortárs magyar piktúra immár nagyasszonyává magasodott művésze. Mesélünk róla, történetünkben ő Tosca, azzal a különbséggel, hogy ő maga is festő, nemcsak szerelme, Cavaradossi. Rejtélyes, magának való. Gondolhatnánk. Pedig dehogy. A Szeifert Judit alkotta fogalom, a lírai archaizmus művésze ő; Vojnich Erzsébetre is gondolt a kortárs művészeti kritika egyik legérzékletesebben író műkritikusa, és beletalált abba a bizonyos tízesbe. Pedig nem célzott hosszan, csak ráemelte tollfegyverét és lőtt. Akárhonnan. Akármilyen távolságból.

A művész lehetne akár a monofónia muzsikusa, de nem az. Egyik képe, mint a másik, csak éppen a feszültségük, a színkezelésük – hihetnénk, hogy valamennyi monokróm – más és más. Ami azonos, az az ürességük. Egy olyan fájdalom üressége, amikor már minden mindegy. Érthetőbben, olyan, mint az élsportolónál, aki nem hagyhatja abba futását, úszását, rúgását és ütését, belefut a holtpontba. Nos, itt áll meg Vojnich ecsetvezető keze. Vagy a Pilinszky-féle kedvelt hasonlat, a diszkoszvetőé, aki forog, forog a dobókörben, de keze görcsösen fogja a diszkoszt és el nem engedi soha. Eredménye megmérhetetlen. Ilyesmi ennek a sajátos minimalizmusnak üresen ragyogó, fojtogató telítettsége.

A nemrég elhunyt El Kazovszkij is kedvencei közt említette Giorgio Morandit. Vojnich Erzsébet szintén. Kazovszkijnál nehéz az olasz mester nyomaira bukkanni; annál inkább, ha nagyon távolról is, de beszűrődik a vojnichi műbe Morandi, akárcsak másik elődje, a „Nabis” festője, Edouard Vuillard, akinek a Kék ruha című képén a rá oly jellemző szobasarok-kivágás előrevetíti Vojnich Erzsébet monokromizmusát. Itt világosbarnába hajló, világos-sötétebb háttér előtt ül – egyesek szerint a varrónőként dolgozó édesanyja – a maga nemében szép, tiszta arcú, kék ruhás nő. Vojnichnál meg ott ül, ha nem ugyanaz a nő is, görbülten, jobb oldalát mutatva, kékben, az 1980-ban festett Jane Morris. Itt meg az örökösen háttereket festő Vojnich épp azt hagyja el, ami Vuillard-nál a folytonos lényeg. Bár erre a „cserére” a későbbiekben alig találunk példát. A művész meg is magyarázza vele készített interjújában – Váradi Júlia – arra a kérdésre, hogy képeiről hiányoznak az élőlények. „Pontosan nem fogok tudni válaszolni a kérdésre, mert ez sem tudatos döntés következménye. Azt gondolom, hogy az ember hiánya a képeimen talán többet jelenthet, mintha ott lenne. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy azokat a tereket és a bennük látható tárgyakat, elemeket emberi kéz alkotta, ily módon tehát jelen van az ember a képeimen.” Ezt nem lehet pontosabban megfogalmazni. De József Attila segítségünkre siet szublimált soraival: „S a szövőgyárak ablakán / kötegbe száll / a holdsugár, / a hold lágy fénye a fonál / a bordás szövőszékeken / s reggelig, míg a munka áll / a gépek mogorván szövik / szövőnők omló álmait.” Itt van hát a válasz. A különbség csak annyi, hogy a festőnél a számos gyár és üzemcsarnok is teljesen üres. Gépek sincsenek. Ahogyan a valamikor világhírű magyar gépipar lassan fölszívódott a rendszerváltás óta.

Morandi visszaköszön. Az olyan képen, mint az 1952-ben festett Still Life egymásra rakott, olykor megnevezhetetlen, lágyan szögletes tárgyai. Itt még csak Csendélet a kép címe, ahogy szinte valamennyi Vojnich-kép is csendélet, csak nem föltétlenül gyümölcsöskosár és virág, ahogy azt unalomig megszokhattuk, rendkívüli kivétel a magyar festészetben a Kádár Béla-i csendéletek sora, ahol különféle alakú-színű-formájú és mintázatú textilek veszik körbe az asztalon hagyott tárgyakat. Amikor azonban Giorgio de Chirico manifesztálja, hogy „…a legmindennapibb dolgok metafizikája” a lényeg, akkor Morandi csendélete 1918-ból még „előnevet” kap, mert a kép címe: Nagy metafizikus csendélet, mely a szürrealizmus előfutára is lehetne, valószínűleg tudattalanul használt rafinált színkezelése – halvány- és sötétbarna monokrómjával – és a tárgyak elhelyezése folytán. De nem ez a Morandi szól át a XX. század végi, XXI. század eleji Vojnichnak, hanem a korábban már említett 1952-es csendélet. Mert a kortárs festő sohasem szürrealizál, sokkal inkább realista, de nem úgy, ahogyan azt az iskolában tanították, hanem úgy, ahogyan Dosztojevszkij az. A legnagyobb író lépkedése a Mennyország felé, a szentek közösségében, ha kell, hát odaálmodott, festett-megírt angyalok között, a valóság peremén egyensúlyozva, mert a valóság és a realitás antagonisztikus fogalmak. Akár Vojnich Erzsébet, akár Dosztojevszkij, úgy realisták, hogy megpróbálnak eljutni a valóságig. A Karamazov testvérek Nagy Inkvizítor „betétjében” az orosz óriás már kopogtat a valóság ajtaján, mely meg is nyílik, de csak nehezen, nyikorogva, és ott lát valamit. Ezt írja meg. Vojnich telített üressége ijesztően közel van a valósághoz. Ide azonban csak a négy Evangélium jut el, mert megmutatja az Istent. Mert Isten a valóság.

P. Szűcs Julianna juttatja el a nézőt, az érdeklődőt Vojnich deszakralizáló festészetnek hitt-gondolt művészetétől a valójában szakrálisig. A kengsintoni könyvtár 1997-ből. Archaikus tér, mely lehet Athénban éppúgy, mint Róma ókori falai közt. De nem ez a fontos. Hanem P. Szűcs Julianna megjegyzéshalmaza: „Az oltárok végzetesen és reménytelenül üresek. Hogyne lennének azok. A festő festett szobáiban legföljebb egy szellőzőcsatorna, néhány kád (szerintem hullatepsik) vagy valamiféle korlát látszik. Az egyiken lépcsős sámli. Itt imazsámollyá alakul. A másikon – legalábbis a cím szerint – mosdókagyló rémlik. Ebben az összefüggésben – semmi kétség – ez szenteltvíztartó. És akkor a jobb első kápolnából kikacsint a művész. Szentkép kell nektek? Parancsoljatok!” Mindez a Kiscelli Múzeum didergetően szépséges terében. Mert bizony, olykor egy lavór is elég ahhoz, hogy valakit megkereszteljünk. Mindenkinek van lelke, de nem mindenkinek a lelke telik meg a Szentlélek által. Utóbbiak bármikor megkeresztelhetnek bárkit. Krisztus szegénysége, merő profanizmusa úgyis márványból faragott barokk szenteltvíztartót varázsol a mosdó, a mosogató, a lavór helyére a kereszteléskor vizionált virtuális pillanatban. Vojnich Erzsébetnél számtalanszor fölbukkan a magányosan derengő mosdó. Kelenhegyi út 2000. március. A mosdó itt fekete vonalakkal épphogy csak jelzi jelenlétét. A csapra slaugot húztak, talán locsolnak valahol odakint. Hogy áldott legyen a természet is. A festőt körülvevő. 2002-ből a Szoba falikúttal dermesztően halálos. Ilyen helyet képzelünk el, ahol a hullakozmetikus megmossa kezét, visszanéz még egy pillanatra, hogy a szemöldök szépen van-e kihúzva, rúzsozva a száj, s hogy elég piros-e az arc, amely már csak álarc, s mi, a túlélők valahogy mégsem tudjuk tudomásul venni, hogy ő, ott, már nem ő. A Frigyláda 2003-ban visszaröpít az Ószövetség varázslatos tájaira. Pedig a falhoz támasztott, apró lábakon álló fehér ládában legföljebb szennyest gyűjtenek. Körben csak falak. Mintha díszletek volnának. Halvány rózsaszín üresség. És elhisszük, hogy az, ott, a Frigyláda. Olyan természetesen van ott. És nem kezdünk el kutakodni. Erich Fromm sejlik föl, aki így írt erről: „A miszticizmusban, amely a következetes monoteizmus szükségszerű következménye, felhagynak a kísérlettel, hogy Istent gondolkodás révén ismerjék meg, és helyette az Istennel való egyesülés élményét választják, amelyben sem hely, sem szükség nincsen az Istenről való ismeretre.” Ez lehetne akár Vojnich Erzsébet ars poeticája is. De akkor hol is van az Isten? Megint jön József Attila és átható derűvel megrajzolja nekünk, hogy „Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, / akár az égben laksz, akár a tejben, / a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.” Az Imádság megfáradtaknak ugyanúgy fölmutatja az Istent, mint a pap az oltáriszentséget. De mi van a látható Krisztussal, az emberré vált Istennel? Vattay Elemér fotóművészt Papírvarázs című beszélgetésesszémben (A gondolat birodalma, Jel Kiadó, 1994) arról faggattam, vajon mit tenne, ha egyik negatívján egyszer csak megjelenne Jézus Krisztus. „– Ha tényleg megjelenne valamelyik negatívomon Jézus, azt hiszem, belehalnék az örömbe. Mert azt nem lehetne túlélni. Túltisztelve érezném magamat, mert az nem lehet, hogy nekem szólna. Pontosan ettől tartok az üdvösség esetében is. Nem hiszem, hogy érhet akkora tisztesség, hogy üdvözülhetek.” Vajon mit tenne Vojnich Erzsébet? Mivel ő is fotózik. Vagy akár a vásznán derengene föl Krisztus? Mondjuk Szentély című, 1998-as képén? Utólag? Elhinné? Vagy csak legyintene, hogy ilyen nincs, ilyen nem történhet meg vele? Vagy nem hinne az egészben. Mert tudja, hogy Krisztust csak az Atya tudná ábrázolni, ha művész lenne. Meg a Szentlélekkel megáldott művész, az e világi, de nem az emberré lényegült Istent, mert az Mennybe ment. De a nyomát a hiátusában – igen. Így aztán Van Gogh gyűrött bakancsában is inkarnálódhat az Isten. És Vojnich üres Szentélyében is. Raffaello stanzái közt sem leli a szájtáti ámuló a festőt, pedig ott van az Athéni iskola jobb sarkában. Istent se. De láb- és ujjnyomukat kitapinthatja a levegőben, de csak egyedül, magára maradtan, mély csöndben és áhítatban Mert Isten ujjnyoma ott van úgyis a homlokán, Raffaello lába nyomát már régen kihurcolta a sok látogató a cipője talpán, de ezekben a „szobák”-ban, még ha elpusztulnának is, örökké ott fog lebegni a harminchét évesen elhunyt hatalmas mester, noha földi maradványai, a bizonyítékok, hogy egyáltalán itt élt a Földön, szintén Rómában nyugszanak, ha tudnak nyugodni, az ókori Pantheonban. Mely időközben kereszténnyé magasztosult.

Bán Zsófia 2007-ből Az én Angkorom címmel mutatja a festő új képeit. A kambodzsai Angkor szent helyét járja körül, jelzi a festő Távol-Keletre vetődő pillantását, a Tibeti belső udvar, Tibeti utca, talán még a Tejfürdő is idetartozik. De például a Szögletes kőkád 2007-ből, vagy az ennél is archaikusabb formájú Kőkád 2004-ből Itáliát is eszünkbe juttathatja. Pompeji és Herculaneum ókori pusztulását is megidézheti. A Vezúv Kr. u. 79. augusztus 24-én hangsebességgel tört ki, hamuja, izzó szemcséi kb. tizennyolc kilométer magasba lövelltek. És pontosan ilyen kőkádat látni ott, a romok között, melyben az előkelőbbek fürödtek. Mintha Vojnich Erzsébet elhordta volna a már kihűlt, többméteres hamut, és alaposan kitakarított volna utána. Archaizál a Tornaterem is 2000-ből, de közelebb jön napjainkhoz. Ilyen lehetett Robert Musil Törless iskolaévei című könyvében a torna-kínzóterem, mely csöppet sem a test épülését szolgálta, inkább nevelt a katonás, tornasoros egyenviselkedésre. Valami hasonlót fogalmazott meg a német újhullám nagy „festője” vásznán immár mozgóképeken Volker Schlöndorff, a regény adaptációjában.

Vojnich Erzsébet Munkácsy Mihály-díjas festőművész. Rejtélyes. Mondják. Pedig nyílt lapokkal játszik. Csak éppen nem könnyű fölfedni titkait. Ha vannak ilyenek. Nem rejt el ő semmit. Minden, amit mondani akar, ott van festményein. És sok mindent nem ért. A Váradi Júliának adott interjújában például azt, vajon miért van, hogy őt, Szűts Miklóst és Váli Dezsőt hagyják ki minduntalan a nagy külföldi megmérettetésekből? Szerinte azért, mert besorolhatatlanok. Az ilyen festők pedig kimaradnak. A reklámszlogennel élve: aki kimarad, az lemarad. Pedig az ok nem biztos, hogy ez. Talán sokkal egyszerűbb. Nincsenek benne a „családban”! Egy tévéinterjúban azt merészelte mondani, nem kis felháborodással, hogyan lehetséges az, hogy Szűts Miklósnak még Munkácsy-díja sincs? Sokan úgy érezhették, hogy ez amolyan felhívás keringőre című játék. Pedig ő nem erre gondolt. Múlt időben értette. Mert Szűts Miklós 2008-ban hatvanhárom éves. Ilyen korban állami középdíj? Egyébként: igen! Ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott egy nyolcvanegy éves költő! Sajnos, elfogadta. Nagy zűrzavar van a díjak környékén. Ahogyan az egész országban.

A kötetben kiállításmegnyitók, kritikák. A bevezető Esterházy legújabb Esti Kornélja. Szerepel a szerkesztő, és egyben vízióit plasztikusan elénk táró Parti Nagy Lajos. Darvasi László és Csepeli György; az írásaival megosztó, éles gondolkodású György Péter esztéta, a kortárs magyar irodalomtörténet-írás egyik doyenje, Radnóti Sándor, és a legjelesebb prózaíróink közül Spiró György, illetve Závada Pál. Rakovszky Zsuzsa, akinek az AEGON művészeti társdíjasa maga Vojnich Erzsébet volt. Ennyi celebritás állt és áll festőink mellé. Furamód pont a képzőművészeti „szakma” nem veszi észre azt, amit szinte mindenki lát. Hogy Vojnich most már igazán elérte azt a szintet, hogy érdemes művész lehessen, Szűts Miklós pedig ezt a kitüntetést is átugorva, a Magyar Köztársaság kiváló művésze lehetne. Amely egy későbbi Kossuth-díj előszobájaként szolgálna.

Szívet melengetők Szabó T. Anna mindkét festőhöz írott költeményei, melyek közül lehetetlen kvalitásbéli sorrendet megállapítani. Zenei analógiákat súgnak a művek, leginkább Mendelssohn e-moll hegedűversenyének (ismertebb nevén Olasz szimfónia) nyitó szólamát indítja be a muzsikára érzékeny fülekben, amennyiben pataktiszta csobogású, halk, tovasurranó. A Scolar Kiadó is kitett magáért. Azt nem tudni, hogy a képeket ki válogatta be, nyilván beleszóltak a művészek is, abba viszont nem valószínű, hogy a kötet gerincmagassága túlságosan kicsi. Minimum 26-28 cm-nek kellene lennie egy valódi festészeti albumnak. Így azonban csak – nem mintha ez kevés volna – egy könyv lett belőle, s ennek okán néha kisebbek a reprodukciók, mint egy-két korábbi katalógusban. Néhol olyan, mintha a kép a szövegek illusztrációja lenne, holott ennek éppen fordítva kellene működnie. De lesz még alkalom. Két önálló albumban megmutatkozni.

A Váradi Júlia-féle interjúban Vojnich elmesél egy történetet, olyat, amilyent a mesékben szoktunk olvasni gyerekfejjel és azonnal el is hisszük. A művész még főiskolás volt, mikor is „…történt egy vicces dolog, amikor a Fiatal Művészek Stúdiójába jelentkező főiskolások állították ki az egész Gerzson osztály munkáit”. Itt csak annyit közbevetésül, hogy Vojnich Erzsébet mestere Gerzson Pál volt, aki a nagy költő, Rákos Sándor legtöbb könyvborítóját tervezte, fölváltva Papp Oszkárral. Vojnich így folytatja: „Amikor bejött a bizottság a mi műtermünkbe, az egyik bíráló az én képeimet tartotta a legméltóbbnak a felvételhez. A többiek húzódoztak, hogy »de hiszen még csak harmadéves«. Ő pedig azt kérdezte tőlük, hogy nem az-e a cél, hogy a legjobbakat válogassuk be, hanem hogy a legidősebbeket? De a bizottság hajthatatlan maradt. – Jó, ha ilyen gyáva alakok vagytok, és benneteket nem a minőség érdekel, akkor én nem veszek részt a bizottságban a továbbiakban – mondta, majd kiment és bevágta az ajtót.” Zárójelben csak annyit, hogy ennél az afférnál Vojnich nem volt jelen!

„Ő ma a férjem, úgy hívják, hogy Szűts Miklós.” Művész házaspár, bólint tíz emberből kilenc. És jönnek a sztereotípiák: remélhetőleg nem féltékenyek egymásra! Biztosan oda-vissza hatnak a művek. Két, hétköznapinak aligha nevezhető ember együttélése nem lehet könnyű! Hát gyereket vállalnak-e? Ki fogja nevelni? Nyilván a nő nyakába szakad minden. Az ilyeneknek nem is szabadna gyereket csinálni. Sokszor hallottunk már ilyen kérdészuhatagokat és igyekeztünk hárítani, magyarázkodni, de mindhiába. Londonban továbbra is csak és kifejezetten köd honol, Bécs az egy drága ország (sic!), na jó, nem kell föltétlenül elpusztítani, de ki kell vetni magunk közül mindenkit, aki más, mint mi. A művész pedig – más. A Vojnich–Szűts házaspárnak születtek gyermekei. Hatottak egymásra, ez a monokrómban azonnal tesztelhető. Mégis, mindkettejük piktúrája nagyon más. De lám, Morandi Szűtsöt is megérinti, hiszen csendéletei, a Romantikus, a Csendélet fekete képpel, 1993-ból, de ide sorolhatjuk a monokróm jegyében festett, szinte áttetszően halvány Csendélet kék csuporral, illetve a kicsit sötétebb Csendélet sötét pohárral című műveit. Aztán jön egy sorozat, mindennapi étkezésünk színtere. Vacsorafüzérnek is nevezhetnénk, variációk az étkezésre, ahol minden nagyon vékonyan dereng, a megszegetlen kenyér ott domborodik, ám a tányérok üresek, a távolból érezhető a készülődés feszültsége, valami szegényesség, mintha Jézust várnák, hogy üljön le közéjük, mert megkínálják, pedig ő rongyaiba burkolózva nem árulja el, hogy ha kerül bor is, akkor az ő testét fogják szeletelni és az ő vérét isszák, mert minden vacsora bármikor lehet az utolsó is, de sohasem Jézus nélkül, mert ő ott van, vigyáz, és megköszöni, hogy ajtót nyittattak neki.

Másik nagy vonulata, a lakótelep, a szürkeség eszkalációja. Sorozatát nézve József Attila Téli éjszaka című verséből föltolulnak a sorok, és gombócot formálnak a torokban. A Szűts-lakótelepek, a házak szürkésfehér kockái olyanok, mintha ott sohasem volna nyár, de még tavasz vagy ősz sem. Tél van mindörökre. „Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra. // A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák. // Milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák?” Szűts Miklós vitrinében. A Pilinszky-féle „a jelenidő vitrinében égek!” dermedésében. A Kieselbach-evangélium című esszémben megvillan Szűts Miklós jelentős elődjének műve (Morbusz és hungarikum, 2007m Napkút Kiadó). „Vaszkó Ödön Este című képe mintha ma készült volna valamelyik hetvenes években épült kockaházunkról. Pedig a kép 1912-ben született. Belengi valamelyest az esti lámpafényektől meleg derű. Késői utódja, kortárs festőnk, Szűts Miklós hasonlókat fest, csupa sivár szürkeséget visz hatalmas vásznaira. Az elidegenedés képei ezek. Vaszkó korában a Bauhaus-szerű házak nettsége, lakhatósága, még maga volt a mennyország. Hát ennyit változott a világ; ezekből a házakból, egyenlakásokból manapság inkább menekülnének az emberek. Ha kell, hát komfort nélküli házakba …” Az idei őszi képaukción ismét föltűnt egy Vaszkó Ödön a Kieselbach-féle katalógusban. A címe: Lámpafény. 1931-ből. Lehetne rideg ez a fény, hiába néznénk hosszan, hátha fölmelegít. De nem. Barna faoszlopon a régi lámpa. Az út véget ér, keresztbe rakott deszkák állítják meg az utazót. Két apró, piros fény is jelzi, hogy az utat teljes szélességében földhányások borítják. Ezzel ellentétben Szűts Miklós utcái borzongatóan – akár a lakótelepi házai – téliek, kietlenek, élet legföljebb a házakban dereng, de ott sem emberi melegség árad, hanem a megbúvó csótányok elpusztíthatatlan seregei nyújtogatják csápjaikat. Mintha végletes szegénységet látnánk. Godot-ra várva, az egy szál vékonyka, halott fába kapaszkodva. Reménykedve, ha megjön az Isten, beindul valami kozmikus keringés, ember embernek nem lesz többé farkasa. Szűts képei még innen lehelik a fagyot, az álmos-ónos szürkeséget, aki nézi, reménykedik.

Aztán a Karinthy utca. Ez is amolyan sorozatféle. A 8-as számú ház már-már mitizálódik Szűts keze alatt. Karinthy 8., nappal, 2002-ből. Ennél nem is lehetne tipikusabb a budapesti bérház. A festő alulról fölfelé ábrázolja a belső teret, az utólag beépített, csúfító egyenliftet ezüstös üveghasábjában. Sehol egy lélek. Test se. Csak a néma, csukott ablakok. A Karinthy 8., éjszaka, szintén ugyanabból az évből, váratlanul kiszínesedik. Néhol piros csíkok futnak a gangokon, fölszaladnak a korlátokra. Csak a darabka égbolt feketül a ház fölé, fenyegetőleg. Semmi mozgás. Minden kihalt itt is, talán tiszteletből hallgat a ház, mert Szűts Miklós fényképez, aztán megfesti, de a képen minden és mindenki odaképzelhető a körfolyosóra, csönd és béke, ordibálás és részegek dülöngélése, hányásfoltok a föltakarítatlan, kopott járólap-köveken. Harmadszor is Karinthy 8. De mégsem ez a címe. Fennköltebb. De profundis, 2005-ből. Gangok, korlátok vad pirosai, ahogy fölhorgadnak, mintha Isten ezt a fohászt meghallotta volna a mélyből. És kiszínezte az éjszaka titkos csöndjében a Karinthy 8.-at, a monokrómra hajló festő minden tiltakozása ellenére, és a javára: hogy a művész el tudja engedni ennek a számára varázsos háznak virtuális kezét. Szűts Miklós akár suttoghatja is magában József Attila Ódájának végéről a zárójeles sorokat. „Bántja szemem a nagy fényesség.” De elveszve nincs, mint a költő.

Szűts Miklós Kőbányája, belvárosi Klotild-palotái, párizsi utcái, mint a Rue Berbette vagy a Rue du Prévôt, köhögésre ingerelnek. Szmog? Köd? Mindkettő és egyik sem. Valami megnevezhetetlen légvatta. És nem mi köhögünk, hanem Tóth Árpád, a gümőkóros nagy költő, aki így sóhajt föl Hajnali szerenádjában: „Virrad. Szürkül a város renyhe piszka, / De túl, az enyhe, tiszta messzeségben / Új rajzlapját kifeszíti az égen / A hajnal, a nagy impresszionista. / Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol, / És álmodozva pingál enyhekéket, / S ragyogva tűzi az isteni képet / Az űrbe a hold, nagy rajzszög aranyból.” Mintha Szűts képei ihlették volna ezt a legszomorúbb költőt. És akkor ki kell mondanunk, Szűts Miklós úgy fest, ahogy a költő ír. Neoimpresszionista? Benyomásait festi, azonnali döntéseit, bár ő is fotóz, ahogyan Vojnich, de a pillanat zsibong a kész képeken. És ha Szűts Tóth Árpád korában élt volna, akkor ez a versszak is az övé: „De itt, a szűk utcák közé bezárva / A szürke hajnal szennyes és sivár, / Nagy, sárga szirmát elhullatta már / A lenge gázláng, az éj bús virága. / Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen / Lobog a kétes és nehéz homályba / Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, / Mely vakon leng a siket tereken.” Igen. Szűts Miklós valamennyi homálya kétes és nehéz. Legdermesztőbb képe a 2004-ben jegyzett Vészkijárat. A szürke monokróm, a keskeny zsákutcát gyér fény világítja meg. Balra a falon bejárat, fölötte ugyanolyan széles ablak látszik, félig kapaszkodva a falba. Jobbra négy lépcsőfok korláttal. Maga a vészkijárat a falban érzékelhető. És mégis, ha hosszan nézzük a képet, a vesztőhely ködlik a múltból, mely lehet éppen a Kisfogház udvara is, mely ott lapulhat a fal mögött. Ötvenhatos mártírok akasztása zajlik. Ha akarom. Ha nem, akkor bármit ideképzelhetek. Ha menekülnék, ezt a vészkijáratot biztosan nem választanám, mert ahová kiérek, reményvesztetten elhagyatott. Ennél a képnél a tél mínuszos leheletét érezzük. Pedig lehet, hogy épp tavasz van. Mintha Auschwitzban is mindig tél lett volna, súlyos havazás, fagy, még a kemencékben az „égő áldozatok” mai, hűlt helye is minden évszakban reszket és fagyos. Végül is Pilinszky János kell hogy beugorjon. Aki a holokausztról is a legérvényesebbet mondta el világnagyságú költészetében. A katolikus Pilinszky. Négysoros című versének második két sora lép ki óvatosan azon a bizonyos vészkijáraton. Nem fél, mert tud mindent. „Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.” A kép, sok más nagyméretű festménnyel 2005. március 4-től április 6-ig volt látható a Millenáris Park C kiállítócsarnokában, a Kerengő Galéria hengerének megcsavart terében. A katalógusban van három kép, ami fájó hiátusként nem szerepel ebben az albumban. Talán azért, mert embereket láthatunk a festményeken? Mert fölütötte a fejét Szűtsnél is a figuralitás? Arcok itt sincsenek, de gesztusok igen. Ketten, esőben. Nyakkendős, öltönyös férfiak, esernyővel. Mintha magasföldszintről, vagy legalább a félemeletről lesték volna el lomha, szinte ráérős mozdulataikat. Londoni zápor című festménye – olaj, vászon – Szűtstől szokatlanul színes, de összetéveszthetetlenül szerzőjére vall. Esernyős férfi aktatáskával szembejön, háttal szintén esernyője alá bújt nő, szoknyában, hogy csinos-e a lába, nem láthatjuk, mert dereng az egész kép, szűtsi homálya most is jelen van. A harmadik, a Párizs, kilátás a busz ablakából olyan, mintha a látvány teljesen szétfolyna a szemünk előtt. Utazás közben olykor kifotóz az ember. De nem ilyen időben. Szűts megteszi. Így válik az egész megfejthetetlenül rejtélyessé. Mintha egy szembetegség kínozná a nézőt. Olyan ez, mint amikor víz alatt nyitjuk ki a szemünket, s próbálunk látni. A neve: astigmatismus. Sokáig kísérti a látogatót, míg újra ki nem lép a fényre. Mert mégsem a szeme beteg, hanem a műalkotás varázslata tévesztette meg a tekintetét, mely ebben a páratlan látványban végleg elmerült. A Négysoros Pilinszkyje a vers első két sorával vetíti előre, mintha ismerte volna Szűts szándékát: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek.” Így ér össze tér és idő láthatatlan összművészeti koordináta-rendszerében a horizontálist a vertikalitással, mely függőleges, önmagában vonal. Bármily vékony is, kiterjedése van, ami önmagában is horizontalitás.

Ha nem fauvesos is, de Szűts Miklóstól szokatlanul erős kolorittal bíró kép az Augusztus, Toszkána című, 2005-ből. A festmény persze bármilyen tájat ábrázolhat, ha nem lenne ott a cím, beugorhatna a Tolnai-dombság is, de így, nézve a hajlatokat, a színek egymásba olvadását, akár Itáliáig is röpülhet a szemlélődő. Egy másik híres előd teljesen egyedi két tájképe villan át, ha becsukjuk a szemünket. Batthyány Gyula 1937-es Vörös tájképe applikálva a Táj című, kékes árnyalatokkal dúsított, a harmincas évek második felére datált művével a metafizika láthatatlan és kiszámíthatatlan útjain előrevetíti Szűts Miklósnak a monokrómból kilépő toszkán táját, színes halmait.

Szívszorítóan valóságos a festő Winterreise, vagyis Téli utazás című sorozata. Itt minden az elmúlást súgja, ígéri, fölmutatja, hogy nincs visszaút, csak utak vannak, jegesek, dermedők, az utakra fölhordott locspocsban a sávok is elgörbülnek, sírnak a máskor nyílegyenes és fehér sávok, a szembefények olyan erősek, hogy hatalmas fehér körben fut az autó, és csak ha elhalad a szemben jövő, akkor tudja meg a sofőr, hogy életben maradt, igen, mehet tovább, ködbe, szélbe csavarodva, de mindenképpen a halál, a végső megsemmisülés felé, ami talán nem éppen ott és akkor fog bekövetkezni, de jelez: vigyázz! A Szent Ágostont idéző Samuel Beckett emeli mutatóujját: „Ne aggódjatok, a jobb lator üdvözült. És ne bízzátok el magatokat: a bal lator elkárhozott.” Olajképei és akvarelljei valami ilyesfélét sugallnak, de egyik kép sem holmi figyelmeztető tábla, hanem fölmutatása a mindannyiunkban olykor fogvacogtató, jeges rémületnek. El Kazovszkij Téli utazás-sora mennyivel élénkebben derűs, mint a Schubert nyomán született, Szűts-féle Winterreise! Szélfútta, hócsatakos, ólmos világa. Mennyiféle léleknyomat, léleklitográfia – a kőnyomat igazi kő-súlya –, csak két festő összevetésénél! Szűts Miklós alkatilag ilyen, Kazovszkij harsogó koloritja ettől még nem vidámabb, legföljebb képi derűjében oldottabb. Ha zenei analógiát keresünk, a mindentudó Kocsis Zoltánhoz kell forduljunk, aki azt mondta, hogy Schubert muzsikája fölmelegít, míg Rachmaninové olyan, mint egy távoli, hidegen izzó csillag. Hogy is van ez? Akkor El Kazovszkij festészete Schubertéval rokon, míg Szűts Miklósé Rachmaninovéval? Schubert Winterreise-ciklusa valóban melegít egy kicsit, bár fájdalmas szomorúsággal, míg mondjuk Rachmaninov négy zongoraversenye közül a legismertebb, a II., azaz a c-moll, valósággal kirúg a hámból. Ezek az analógiák megállják a helyüket, de úgy, hogy Szűts dideregtető művei beáramlanak Schubert kottái közé, és fölmelegszenek. A csillag olyan égitest, amely hőt bocsát ki magából és így fényt is, ezáltal aztán El Kazovszkij egészen közel merészkedik a most már irtózatosan forró égitesthez, amely ettől a pillanattól fogva többé már nem távoli, hidegen izzó csillag.

Pilinszky összevetett két verssort. József Attila Kései siratójának első sorát: „Harminchatfokos lázban égek mindig”, illetve Vörösmarty Előszójának kezdő mondatát: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.” És hozzáfűzte: a József Attila-i sor telitalálat, de még analizálható. Míg Vörösmartyé elemezhetetlen, s így olyan erővel történik a vers fölütése, hogy átlyuggatja a papírt.

Vojnich Erzsébet és Szűts Miklós Vörösmarty első sorát „írják” a vászonra, szakadatlanul. De még Mallarmé mély homálya is megcsillan a „tükrös jég alatt”. Ikercsillagok ők, akik az univerzumban összeérnek. Tosca és Cavaradossi. Halkan megszólal Puccini egyedülálló klarinétszólama Cavaradossi levéláriája előtt, s mivel Tosca mégiscsak énekesnő, hát ő maga a klarinét, majd megszólal a tenor is, és a szólamok lassan összeérnek. Ebben a kitalált operában semmi sem úgy van, mint a Toscában. A nő és a férfi kisétál az Angyalvárból, nyugodt léptekkel átballagják fél Rómát és nekivágnak a Via Appia Anticának, végig, akár az Adriához, Brindisi kikötővárosáig, miközben fényképeznek mindent, a karcsú píniák tetején lebegő óriás tányérokat, az „utak királynőjét” szegélyező ókori csodákat; Szűts Miklós éppen Caecilia Matella síremlékét, miközben Vojnich Erzsébet alászáll a többemeletnyi mélységben meghúzódó kazamaták évezredeket lehelő, iszonyatos, élőember-mentes, mély monokrómjába, hol megvakul a vakuvillanásnyi fény is; és mindezt azért, hogy művészeink idegrendszerükben, szívükben, lelkükben és pórusaik mélyén hazacipeljék az archaizmus ilyetén telített lírai ürességét. Haza, a gellérthegyi műterem világosába.