Nyírfalvi Károly

Erdei jegyzetek

Mert ha gondolok rá, az olyan, mintha megtettem volna, a szándék összecsúszik a cselekvéssel egyetlen pillanatra, mikor nehezen, de emlékezem. Így keletkeznek apró hazugságaim. Ma nem kelt fel, és nem vetett árnyékot, hogy tudhatnám, mennyi az idő, én, a városi fiú az erdőben egy tisztáson, bokor tövében kutatva a természetben létezés örök bölcsességét. Órám eldobtam, mielőtt idevetődtem. Szerintem hol vagyok? Jó, hogy nincs itt más. Nem vág a csendembe senki más. Mily más a tisztás arca, mint legutóbb is a téré; ha máshonnan érkezem, más színben tűnik elém, más arcát mutatja, pedig ugyanaz. Tehát, jártam már itt egy másik múltban, más évszakban, más ruhában, s legfőképp nem gyalog. A változó körülményekkel újraépül, és talán benne én is. Most még, mintha elvesztem volna, nem tudnak rólam, csak én, hogy vadak csapását követem a kúpos fényű csillagok mentén, a fák között a folyó felé, s lapulva is érzem a felhők nedvét, az ég könnyeit, a táj giccsesen szétterpesztett ujjait a fák fegyelmezett soraiban. De mert tudom, a hely neve ismeretlen, hát megvagyok itt a jótékony rengetegben, épülő ladikok mélyén fekve a sorsomat fürkészem odafenn. Ne keressetek, ha elvesztem, most az akarok lenni. Elég, ha én tudom, hol vagyok. Majd előlépek, s valamiből, egy kőből, egy vonalból, egyetlen szóból a nyelvem hegyén rám ismertek. Sehol egy tükör, hogy felismerném elveszett arcom. Rozsdamarta és parti fecskékkel teli a táj. Mint a fa kérge, durva erre a beszéd. Elkezdődik, azonmód véget ér. Nincs is. Egy sort leírok, cukros vízbe mártom. Miért jönnél ide, ha nem tudod, miért a cukor, a víz, az egész ittlét? – írtam régebben. Kivonulni az életből, megízlelni egy másikat. Így tévedtem el. Ide. Vagyis a tapasztalathoz mindegy a hely, hisz mindenütt ugyanott vagy. Felélem javaim, szavaim mögött mély csendek után kutatok. Erdőben élek, kunyhót tákoltam sárból, fából. A látszat nem látszik, a szenvedély sem fokozható tovább. Többé. A hallgatásban elhallgatott szavak sejlenek, vagy a meg sem szólalás szándéka. Hallgatok. Eloltom a tüzet. Hazaindulok. Ha van még kihez, ha van még miért.

Lektűr

Most, hogy fehér falak között bolyong a csend kertjében, szavakat hall, lágy esti suttogást, mintha más nyelven szólna hozzá a belső világ: Te leszel a következő. Arca görcsbe rándul, másik neszre rendezi vonásait, mikor már késő, vékony rétegben pereg a festék, kitetszik a látszat sekély hatalma, kezén az apró sebek cikázni kezdenek.

„Ezek a hétköznapok cserepei, a másik polcon az ünnepieket találja. Naponta pucoljuk, hátha betéved egy kósza vendég.”

Amikor kimondja, érzem, afféle albérlő vagyok az otthonomban, mit csak napokra kaptam kölcsön, hogy vigyázzak rá. Csak vigyázzak.

Az ágy is kényelmetlen, mintha mély kátyúba zuhantam volna a felnőttkor küszöbén. A zuhanyból hideg veríték csorog a hátamra, s a víz barna csíkokat hagy a csempén. Vonulása dermesztő, akár kislányok kezén a meztelen csiga.

Szavak nélkül beszélgetünk, két csend között mélyen hallgatunk, folyóparton heverve nézzük a kövek táncát.

Egy bizonyos mintát követek napról napra, magam után kutatva mélyen, bár a szabályokat rendre átírom titokban, két tenyerem a mérleg serpenyője.

Ami megérint, fedje sűrű homály, valaki a mélyből folyton rám talál, felszáll a köd, s a ritka levegőből mélyet szippanthatsz bokraid alján.