Kertai Barbara
A világ urai?
EU vagy USA a XXI. században
A tömegkommunikációs eszközök világában, az új globális berendezkedésben a nemzetállamok alakot váltanak, s eleddig elképzelhetetlen politikai konfigurációk alakulnak ki. Kik lesznek majd a XXI. század domináns politikai szereplői? A különböző elméletek és spekulációk vallási alapú kultúrákban, politikai-gazdasági mega-szövetségekben, esetleg klasszikus birodalmakban látják a hanyatló Nyugat örökösét.
Az alábbi keresztkérdés-sorozatban az angolszász világ két vezető politikai gondolkodója fejti ki véleményét erről a kérdésről. A brit Mark Leonard az Európai Unió rendíthetetlen híve és prófétája, aki szerint az európai rend mérvadó módon szabja majd meg a nemzetközi politika játékszabályait a jövőben. Timothy Garton Ash ezzel szemben Európa és az Egyesült Államok együttműködésében látja a globális mértékű problémák megoldásának egyetlen lehetőségét. A szerzők az Edinburghi Könyvfesztivál „Nemzetek határok nélkül” elnevezésű sorozatának meghívásában jelentek meg és adtak interjút a Dunatükörnek. Garton Ash előadása a könyvbemutatón hangzott el.
A Nyugat válsága, avagy egy szabad világ születése
Timothy Garton Ash oxfordi
professzor és saját szavaival a jelenkor történésze. Kezdő újságíróként
Berlinbe és Varsóba kihelyezve tudósított a kommunizmus bukásáról. Erről az
időszakról szóló könyvei a varsói, budapesti és prágai forradalmakról szerzett
személyes tapasztalataiból állnak össze. Legújabb elmélete szerint a berlini
fal leomlásakor kezdetét vette a Nyugat hanyatlása, amely egy Európa és
Észak-Amerika közti válságba torkollott. Mára Amerika gyanakvással és
bosszankodva kezeli a felőle mellőzhető Európát, Európa pedig Amerika ellenében
képes csak meghatározni önmagát, állítja Garton Ash. Mi történt a szabad
világgal?
Garton Ash legújabb könyvét, a Szabad világot
(Free World. Penguin, 2005) egyfajta manifesztumnak szánja, melyben
körvonalazza egy új, valóban szabad világért küzdő mozgalom alapjait. A szerző
erről a kötetről és a benne rejlő ideákról beszélt az egybegyűlt publikum,
köztük a
[Honnan jött a könyv megírásának az ötlete?]
2001 májusát írtuk, épp oxfordi irodámban ültem, amikor csörgött a telefon. „Itt a Fehér Ház beszél”, hallom. „El tudna látogatni Washingtonba jövő hét csütörtökén délután háromnegyed kettőkor, hogy meséljen az Elnöknek Európáról?” Adott napon ki is repítettek, majd két és fél órán keresztül a leghihetetlenebb beszélgetésben volt részem. Összesen öten voltunk meghívottak: két brit és három amerikai, se egy francia, se egy német, se egy olasz. Bush szerette volna, ha tájékoztatjuk Európáról; nagyon keveset tudott a kontinensről. Első kérdése: „Uraim, jó nekünk, ha sikeres az Európai Unió?” Mikor brit kollégámmal együtt hevesen bizonygatni kezdtük, hogy nekünk bizony jó lenne, és igen szeretnénk, ha az Egyesült Államok is ezen a véleményen lenne, azonnal visszakozott, hogy csak provokációnak szánta a kérdést. De persze nagyon is komolyan gondolta. És elegen vannak Bush környezetében, akik hangos nemmel válaszolnának.
Hazafelé jövet azon gondolkodtam, hogy valami igen tragikus törés történt Európa és az Egyesült Államok kapcsolatában. Nem akadt amerikai elnök az ötvenes évek óta, akinek megfordult volna a fejében ez a kérdés. Természetes, hogy Európa sikere Amerika érdekében állt. A Bush-kabinet azonban nemcsak hogy feltette ezt a kérdést, de amint azt Irak esetében láttuk, nemmel válaszolt rá. Ennek a kabinetnek nem állt szándékában együttműködni Európával. Ehelyett úgy viselkedett, ahogy a nagy birodalmak szoktak: az „oszd meg és uralkodj!” elvével élt. Bush válogatott társasággal volt csak hajlandó tárgyalni: a britekkel, a spanyolokkal (amíg a régi spanyol kormány meg nem bukott a választásokon), az olaszokkal, élükön a nagy demokrata Silvio Berlusconival – egy új Európával. Teljesen új hangot ütött meg, egyoldalú, nacionalista hangot. Az euro-amerikai kapcsolatok mára alapjaiban megváltoztak.
[Erre vajon mi a magyarázat?]
Az én nemzedékem, akik a hidegháború alatt nőttek fel, még jól emlékeznek a Nyugatra. Számunkra ez volt a legnagyobb politikai közösség – Nyugat-Európa Észak-Amerikával –, melynek tagjai voltunk. A Nyugat kétségtelenül létezett a Vasfüggönyön túlról nézve is, sőt, a világ leghatalmasabb politikai egysége volt.
Ennek a Nyugatnak a válsága, Amerika és Európa válsága, ami az iraki háború óta olyannyira kikristályosodott, már jó ideje elkezdődött. Az iraki konfliktus feletti válság nem az amerikai 9/11-el kezdődött, hanem korábban, az angol módon írt 9/11-el: 1989. november 9-ével, amikor ledőlt a berlini fal. A hidegháborús Nyugat győzelmének pillanatában megkezdődött a hanyatlása. Hogy miért? Európát és Észak-Amerikát a közös ellenség fogta össze: a szovjet blokk, a Vörös Hadsereg. S ez ma a múlté.
Ez az egyszerű igazság. S ezért van az, hogy a Nyugat, ahogy mi ismertük, nincs többé. Végérvényesen megszűnt. Amennyiben új összefogás születik a jövőben Európa és Észak-Amerika között, annak már nem sok köze lesz a NATO-val és az antikommunizmussal értelmezett hidegháborús Nyugathoz.
[Mi lenne tehát az új összefogás lényege? Szükségünk van-e rá, vagy még lényegesebben, lehetséges-e egy effajta szövetség?]
Utazásaim során rá kellett ébrednem, hogy egyetlen dolog köti össze az európaiakat: Amerika. Amiről minden egyes európai tájékozott, az Amerika, Bush, Cheney és Rumsfeld. Mindenki jól ismeri Amerikát. Európa egyetlen hatalmas vita Amerikáról.
Sokan mondják, hogy Európa és Amerika két külön világ. Az amerikaiak a Marsról jöttek, az európaiak a Vénuszról. Ők fegyvert tartanak, vallásosak, szeretik a nagy autókat, hisznek a halálbüntetésben, a nemzetközi jogban viszont nem, nem fogadják el a globális államot, szabadkapitalisták, s a többi. Európa Amerika ellenében határozza meg magát.
Ugyanakkor ebben a könyvben pont azt hangsúlyozom, hogy ezek a különbségek mind felszínesek. A törésvonal nem a kontinensek között húzódik, hanem átszeli azokat. Amerika, mint tudjuk, megosztott ország. Láthattuk a legutóbbi választásokkor: egyrészről ott van a piros Amerika, konzervatív, nemzeti, liberális, másrészről meg a kék Amerika, liberális internaconalista.
A mi oldalunk hasonlóképp néz ki. A sok választóvonal közül ott van az Amerikáról alkotott nézőpont. Az euro-gaullisták erős Európát akarnak, ami riválisa lenne az amerikai szuperhatalomnak, míg az euro-atlantisták erős Európát látnának Amerika oldalán. Tehát mindkét kontinens erősen megosztott.
Én azzal érvelek, hogy ha együttműködést szeretnénk látni a két kontinens között, akkor mindenekelőtt szembe kell néznünk azzal, hogy miben is akarunk együttműködni. Nézzünk szét a minket körülvevő világban: lássuk meg, hogy mik azok a világméretű problémák – vagy ahogy azt néhány írótársam fellengzősen elnevezte, a XXI. század globális kihívásai –, amik meg fogják határozni, hogy gyermekeink a miénknél jobb vagy rosszabb életet örökölnek-e.
[Mégis, mik a XXI. század globális kihívásai?]
Itt van először is a Közel-Kelet modernizációja, liberalizációja, sőt demokratizálódása. Ez egy hatalmas előttünk álló kihívás, mely minket, európaiakat még az amerikaiaknál is jobban érint. Ugyanis ha nem teremtjük meg annak lehetőségét, hogy a muzulmán fiatalok rendes életet élhessenek hazájukban, ha ennek még a reményét sem tudjuk biztosítani, akkor a mi országainkba fognak áttelepülni egyre nagyobb létszámban. Jelenleg körülbelül húszmillió muzulmán él Európában, és ez a szám csak növekedni fog, ahogy elöregednek társadalmaink. Az áttelepülők reménnyel és keserűséggel a szívükben érkeznek majd, és lesz köztük egy olyan kisebbség, akik a keserűséget a modern szekuláris európai társadalommal szembeni csalódással azonosítják majd, és néhányan annyira elidegenítődnek, hogy bombát tömnek a kabátjuk bélésébe és robbantanak a londoni metróban. És az efféle incidensek száma emelkedni fog mindaddig, míg ki nem találjuk, hogy mit tegyünk, hogy az iszlám vallásúak is otthon érezzék magukat társadalmunkban. Sőt, s ez még fontosabb, mindaddig, míg lehetővé nem tesszük, hogy saját hazájukban leljenek értelmes életre.
[Miképp lehet ezt biztosítani?]
Elsősorban meg kell nyitni piacunkat a közel-keleti országok előtt. Nekünk ez nem kerülne sokba, nekik viszont létfontosságú lenne. Igaz, mi ebből főként hosszú távon profitálnánk, hiszen rövid távon munkahelyek vesznének el. Hosszú távon viszont sikerre vinnénk a globális szabad és igazságos kereskedelmet.
[Milyen más kihívás áll előttünk?]
Egy másik nagy kihívás a Távol-Kelet elképesztő újjászületése. Az utóbbi öt évszázadban a Nyugat volt a vezető világhatalom, ahol a technológia, a legtöbb hadászati és gazdasági erő összpontosult. Ennek immár vége. A Távol-Kelet dinamikus óriásai: Japán, India, s legfőképp Kína, teljesen átformálják a világot. Még néhány év, és a Nyugat – értsük ez alatt akár Amerikát, akár Európát – elveszíti vezető pozícióját a nemzetközi politikában. Mit szólunk mi ehhez? Más szóval, miként fogjuk biztosítani, hogy az új hatalmak megleljék helyüket a nemzetközi rendszeren belül? A nagy hatalmak feltörése általában háborúval jár, lásd Poroszország példáját a XIX. század végén.
Harmadik nagy problémaként a gazdag Észak és az éhező Dél közti szakadékot idézném. Az emberiség fele kevesebb, mint napi két dolláron él. Mit tehetünk ez ellen? Segélyekben, az államadósság elengedésével, piacaink megnyitásával.
Negyedik helyen ott a veszély, amit az emberi tevékenység okoz a Föld ökológiai egyensúlyában. Számtalan természeti problémára gondolhatunk itt, de ne feledkezzünk meg a globális felmelegedésről, ami, ha nem teszünk ellene, 20-30 éven belül pokollá teszi az életünk.
[Hogyan tudna ebben Európa együttműködni Amerikával, amikor az Egyesült Államok nem fogadja el a kyotói egyezményt?]
Igen, a globális felmelegedés egy olyan terület, ahol Európa határozottan előrébb tart az Egyesült Államoknál. Az amerikaiak melegházhatást okozó gázkibocsátása botrányos mértékű. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a széndioxid-kibocsátás mérete legnagyobb mértékben India és Kína fejlődő gazdaságaiban nő. A lényeg azonban az, hogy nem írhatjuk elő fejlődő társadalmaknak, hogy olyan megfogó intézkedéseket, szabványokat tartsanak be, amiket a világ leggazdagabb országa figyelmen kívül hagy.
Mindezek terén elengedhetetlen, hogy az Egyesült Államokkal együttműködve keressük a megoldást.
Hangsúlyozom, Amerika és Európa hosszú távú érdeke egyforma, de legalábbis nem egymással ellentétes. Más a megközelítés, más a felfogás, más a nyelvezet, de az érdek közös. Ezt Amerika is kezdi megérteni. Az első ifjabb Bush-kormány Amerika legnépszerűtlenebb kormánya volt a vietnami háború óta. Az újraválasztott kormány farkasszemet nézett ennek realitásával, és változtatásokat hozott. Az első kormány például úgy gondolt a terror elleni háborúra, mintha az a második világháború lett volna: szálljunk partra és intézzük el a kurafikat. Condoleeza Rice azonban már nem beszél terror elleni háborúról, hanem erőszakos szélsőségesség elleni küzdelmet emleget. Sokkal barátságosabb, Európa-barát így. Rice már úgy látja ezt a háborút, mint annak idején a hidegháborút: hosszas küzdelemről van szó, politikát és gazdaságot érintő diplomáciáról. Az Egyesült Nemzeteket is komolyabban veszik. Lám, még a leginkább unilateralista kormány is hajlik a nemzetközi megoldás felé.
[Könyvét a szabad világ manifesztumának nevezi. Miért manifesztum?]
Elérkezett az ideje, hogy a nemzetközi közösség végre tegyen is valamit. Az első szabadság, ami most feladatként előttünk áll, ha egy szabad világban akarunk élni, az Roosevelt elnök „szükségtől való szabadsága”. Ennek érdekében ki kell harcolnunk a szabad, korlátok nélküli kereskedelmet. Ugyanez vonatkozik az amerikai külpolitikára, a melegházhatást okozó gázokra, a konszumerizmusra meg minden másra: csak rajtunk múlik, mi történik. Mindennek nyomon követésére weboldalt állítottunk fel. Ha valaki bővebben szeretne informálódni ebben a témában, az látogasson el a www.freeworldweb.net oldalra.
Európa a világ élén
Az európai uniós csatlakozás Magyarország
számára az egyértelmű gazdasági és politikai előnyökön kívül egyfajta
szimbolikus igazságtétellel is szolgált: a nem is olyan rég még elérhetetlennek
tűnő Nyugat szerves részévé váltunk. De beszélhetünk-e egyáltalán Nyugatról
azután, hogy a hidegháborús Kelet összeomlott? Mark Leonard, az Európai
Reformközpont (Centre for European Reform) külpolitikai igazgatója szerint a
kommunizmus által meghatározott Nyugat új nagyhatalomnak adott helyet: a radikális
felépítésű közös Európának.
Könyvének azt a provokatív címet adta, hogy Miért lesz Európa a 21. század vezető hatalma. Ez a kérdés sokakban feltételes módban, kétkedve merül fel: az Egyesült Államok vagy éppen a nagy lendülettel fejlődő Kína árnyékában miért lenne pont a túlságosan bürokratikus, óvatos és sokszor döntésképtelen Európa a következő világhatalom?
Az Európai Unió nem egy a soron következő nagyhatalmak közül, hanem egy példátlanul újszerű felépítésű politikai jelenség. Az európai projekt gyökereiben változtatja meg a hatalom fogalmát. A hatalmi politika erőközpontúságával ellentétben az Európai Unió egyfajta puha, átformáló erőt képvisel. A hatalmi egyensúlyt itt ugyanis nem a katonai erő politikája tartja fenn, mint mondjuk a hidegháború alatt szembenálló országok esetében. Az Európai Unió működési elve három pilléren nyugszik: a béke, a kölcsönös beavatkozás és a jogállam princípiumán. (Lényegében önmaga háborús múltjának rémképei hajtják előre, sikeresen.) Ilyen mértékű önkéntes alapokon nyugvó államközi egyetértésre és együttműködésre még nem volt példa a világtörténelemben. Az eljövendő száz év Európa százada lesz; nem egy világot leigázó pán-európai birodalomé, hanem ellenkezőleg, az európai módszeré, melyet az egész világ követendő példának tart majd.
Mi az, ami az Európai Unióban sikeressé teszi ezt a
módszert?
Öt jellemzője van az európai struktúrának, ami ezt lehetővé teszi. Az európai politikai hatalom egyrészt láthatatlan: nincs feje, nincs egy azonosítható kormánya, s ezáltal a világra gyakorolt befolyása is közvetett, kevésbé megragadható. Másrészt az EU nem egyetlen állam, hanem államok hálózata, mely tiszteletben tartja a nemzeti szuverenitást. Az unió alapja a jog, mely permanens struktúrát biztosít mindaddig, míg annak mindegyik tagállam aláveti magát. Ezen felül külpolitikai céljait pozitív eszközökkel éri el, nem hadi fenyegetéssel. Végül azáltal, hogy a tagságot, illetve a kereskedelmi partneri kapcsolatot összeköti a demokratikus reformmal, az Európai Unió új utat szab a globális politikának. Az eddigi sikeres együttműködés, valamint az Európai Unió gazdasági stabilitása hatalmas vonzerőt fejt ki az eurószférán túl is.
Kétségtelen, hogy az Unió hatáskörén belül az
együttműködés kecsegtette remények átformálhatják az érintett államok
politikáját. Az eurószférán túlról tekintve azonban az EU ugyanolyan
nagyhatalom, mint bármely más. Miért gondolja, hogy az Európai Unió
külpolitikája kevésbé fenyegető egy Argentína vagy egy Kuwait számára?
Az emberek nem érzik úgy, hogy fenyegető lenne, mert nem centralizált. Az Európai Unió egy klub. Valóban, ha lenne egy európai elnök, aki Bush elnök módjára hozná döntéseit, akkor más lenne a helyzet. De jól tudjuk, hogy milyen nehezen születnek a döntések az Európai Unióban. A határozatok a végén meghozatnak, de mivel egy klubbal állunk szemben, itt mindenki szigorú szabályok szerint játszik. Másrészt azonban maga a lehetőség, hogy egy kívülálló fél is beszállhat a játékba, amennyiben elfogadja a játékszabályokat, melyek meghatározzák a tagok működését, pozitív hatással bír. Mindez radikálisan különbözik a „nagy ország megfélemlíti a kisebbet” jelenségétől. Az Európai Unió a birodalmi hatalom ellentettje. A birodalom egy olyan politikai rendszer, amely leigázás útján terjeszkedik, vagyis akaratuk ellenére foglal el más országokat. Az Európai Unió lényege azonban, hogy soha nem akart terjeszkedni. A magyarok jól tudják, milyen nehéz dolog volt bekerülni az Unióba. A tagságot kemény munka árán lehet csak elnyerni; ezt nem a tagországok erőltetik rá egy kívülállóra. Ahogy a vicc szól, egy dolog rosszabb csak annál, amikor brüsszeli diplomaták hada szállja meg az országot: az, ha nem jönnek.
Mégis, a tagság keltette vonzerő földrajzilag korlátolt.
Az Európai Unió az európai régió klubja, egy bizonyos ponton túl nem bővülhet.
Könyvemben azt hangsúlyozom, hogy nincs az a kor, ami definitíve meghatározta volna Európa határait. Ha Jean Monnet a hatvanas években meghúzta volna az Európai Unió területét, Magyarország Európán kívülre szorult volna. Ezért úgy gondolom, hogy egyértelművé kell tennünk, mik a klubtagság feltételei, és ehhez szigorúan ragaszkodnunk is kell – talán még szigorúbban, mint a legutóbbi tíz ország esetében. Ugyanakkor a lehető legrugalmasabban kell gondolnunk Európa végső határvonalára. Hiszen ami egy bizonyos történelmi helyzetben helyesnek és lehetségesnek tűnik, az máskor elképzelhetetlen lenne. Ha, mondjuk 1987-ben lezártuk volna a határokat, mindössze két-három évvel később újra kellett volna gondolnunk az egészet. Ugyanígy, ha ma próbálnánk ezt meghatározni, ha ma kellene szavaznunk Törökország azonnali tagságáról, nem lenne állam, amely ezt támogatná. És igazuk lenne, mert Törökország egyelőre nem készült fel a tagságra. Amennyiben azonban Törökország a jelenlegi léptékkel fejlődik tovább, akkor tíz, tizenöt év múlva, amint az Európai Unió megemésztette a legutóbbi tíz országot és huszonötökként gondol önmagára, már más lenne a helyzet.
De továbbmegyek. Könyvem egyik fejezetében, melynek címe Az 50 éves Európa, azt fejtegetem, hogy míg a területi kontinuitás kétségtelenül szem előtt tartandó, elméletileg nem tartom lehetetlennek, hogy bevegyük, mondjuk Grúziát. Grúzia álma az európai álom, s mint azt személyesen tapasztaltam a közelmúltban, az Európai Uniótól vár ehhez segítséget. Igazán nem kerülne nekünk sokba, hogy ezt biztosítsuk a számukra. Ugyanez a helyzet Ukrajnával, a Balkánnal, sőt, talán még Moldovával, Fehér-Oroszországgal is. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy ötven, hatvan év múlva szorosabb, intézményesített kapcsolatunk legyen a déli országokkal: Tunéziával, esetleg Egyiptommal. Azért nem tudom ezt a kérdést egyértelműen megválaszolni, mert addigra maga az Európai Unió is más szervezet lesz.
Minél nagyobbra nő az Unió, annál nehezebb lesz egyben
tartani, határozatokat hozni. Már most lehet hallani többlépéses Európáról,
külön euró-övezetről. Gondolja, hogy a klubtagság alapszabályzata megvédi majd
ezt az egyre hatalmasabb, sokszínűbb, egyre több kultúrájú politikai
szövetséget az összeomlástól? Elég, ha az Osztrák–Magyar Monarchiára
gondolunk.
A birodalmak hajlanak arra, hogy túlnőjék önmagukat. Van egy híres verssor William Butler Yeats, ír költő tollából, hogy „Széthull minden; a közép nem tart már.” Egy birodalom széteshet, mert van központja. Az Európai Uniónak mint klubnak több hatalmi központja van, amelyeket közös törvények, szokások tartanak egybe. Igaz ugyan, hogy egyre komplikáltabb lesz a kormányzás, ahogy nő az Unió, de az egészben az az érdekes, hogy amikor hat államból állt, az Európai Uniónak nem volt közös piaca, közös pénzneme, de egyöntetű külpolitikája sem. Minden egyes bővítés elmélyüléssel járt. És a huszonötök az együttműködésben is példát mutatnak. Görögország, például, az egyik legnagyobb támogatója Törökország tagságának. Íme, az európai csoda.
Ami a különböző övezeteket illeti, a megnövekedett Uniót valóban nehezebb kormányozni, így várható jelenség a további tagolódás. Hiszen már most sincs egyetemesség: vannak országok, melyek bevezették a közös pénznemet, s vannak, amelyek nem. Ugyanez vonatkozik a schengeni egyezményre és a NATO tagságra is. A változatosság, mely a példák alapján fokozatosan intézményesített különbségekké válik, természetes jelenség. Vegyük Ausztriát. Őszintén mondva, Ausztria nem ajánl sokat a külpolitika terén, míg Nagy-Britannia vagy Franciaország sokkal érdekeltebb, és többet is költ segélyprogramokra. Véleményem szerint ebben rejlik a további bővítés lényege: van egy alapszerződés, amelyet minden tag aláír, és vannak különböző élenjáró csoportok, melyek más-más területeken működnek szorosan együtt.
A jövőbeli bővítéstől sokan tartanak ma Magyarországon. A
csatlakozás előtt mindenkinek az ír példa lebegett a szeme előtt, és hasonló
eredményeket vártak az EU-s támogatásoktól. Ehhez képest, egy további bővítés esetén
Magyarország nettó haszonélvezőből azonnal nettó befizetővé válik. Az
általános aggodalom pedig az, hogy az uniós támogatások Magyarországot
megkerülve a legújabban csatlakozott országokat célozzák majd meg.
Erre van egy ideillő példabeszéd: volt egyszer egy ember, akinek volt egy szőlője és három fia. Az ember és asszonya kemény munkával gondozták a szőlőst egész életükben, de a fiaik közül még csak meg sem emelte a kapát egyikük sem. Mikor az ember a halálos ágyán feküdt, behívta a három fiát, és elárulta nekik, hogy nagy kincset ásott el a szőlőskertben. A fiúk nyomban ásót ragadtak, és pirkadattól napnyugtáig csak a kincset keresték, de mindhiába. Egy álló éven át ástak, de kincset nem találtak. A sok ásástól azonban termékenyebb lett a föld, és kemény munkájuk eredményeképp hamar meggazdagodtak. Én úgy gondolom, bizonyos szinten erről szól a csatlakozási folyamat is. Igen, valóban hatalmas uniós pénzforrás állt Spanyolország és Írország rendelkezésére amikor csatlakoztak, de ugyanannyi jutott Görögországnak, Portugáliának is. Írország egymás után hozta a reformokat, fejlesztette az oktatási rendszerét, bővelkedő és megbízható gazdaságot teremtett. Ma az Európai Unió egyik leggazdagabb országa. Görögország azonban felélte az európai forrásokat anélkül, hogy megújította volna a gazdaságát, és ma alig tehetősebb az újonnan csatlakozott államoknál. A kincs nem az európai strukturális alap, sem bármely más anyagi forrás. A kincs a belföldi reformokban rejlik, amelyek elősegítik, hogy egy állam a lehető legtöbb hasznot húzza magának abból, hogy részese lett a világ legnagyobb közös piacának. A valódi kihívás az, hogy miképp váljon vagy maradjon egy állam versenyképes a közös piacon belül. Mire Törökország tag lesz, Magyarország már remélhetőleg felsorakozott az európai átlaghoz. S ahogy ma Írország elfogadja, hogy nettó befizető, mivel egykor maga is sokat kapott az Európai Uniótól, Magyarország is, miután hasonló gazdasági szintet ér el, belátja majd, hogy fizetnie kell.
Reméljük, hogy mire Törökország csatlakozik, a magyar
gazdaság tényleg Írország szintjén lesz. A román és a bolgár csatlakozás
azonban a küszöbön áll. Miért támogasson a magyar kormány egy közeli bővítést,
ha gazdasági fejlődéséből ítélve még nem áll készen rá?
Ugyanazon okokból, amiért Magyarország szomszédai támogatták a tízek csatlakozását. Ők is érdekeltek voltak abban, hogy stabil és tehetős szomszédaik legyenek. A bővítéssel nő a piac, több a gazdasági lehetőség, de emellett eredményesebben kezeljük a környezetet, védjük határainkat, harcolunk a szervezett bűnözés és a környezetszennyezés ellen. Ezek mind a megnövekedett Európai Unió előnyei. S ahogy az osztrákok és a németek felelősséget éreztek a körülöttük élő népekért, úgy most mi is felelősek vagyunk Bulgáriáért és Romániáért – feltéve, amennyiben eleget tesznek az alku rájuk nehezedő végének, vagyis megfelelnek a koppenhágai kritériumoknak.
Az vitathatatlan, hogy az uniós tagság sok előnnyel jár
Magyarország számára. De mit tud nyújtani Magyarország az Európai Uniónak?
Az új tagok egyrészt emlékeztetik a régieket, hogy miről is szól az Európai Unió. A nyugat-európai államokban sokan készpénznek veszik az EU által nyújtott előnyöket. Több mint ötven éve demokráciában élünk, és a fiatalabbak nem értékelik, hogy milyen nehéz volt ezt előteremteni. Terjed a nemtörődömség, a közöny. Minket nem érdekel, mi folyik a határainkon túl, ha mi jól élünk, mondják. Magyarország mintegy az Európai Unió lelkiismeretévé lehetne. Úgy vélem, hogy a grúz és az ukrán színes forradalmak más hatással voltak a nyugati népekre, mint azokra, akik nemrégiben éltek át hasonló politikai változást. A magyarok talán jobban értik, hogy igenis Európára tartozik az, ha Ukrajna szabadság után kiált, vagy ha a grúzok az utcára tódulnak a rózsás forradalomban. Emellett Magyarország értékes tanáccsal szolgálhat a soron következő, Európán kívül álló országoknak abban, hogy miként vigyék végbe a demokratikus átalakulást, hogyan alakítsák át autokratikus, központi gazdaságaikat liberális demokráciává.
A fejlődő Magyarország továbbá igen hasznos kihívást jelenthet a nyugat-európai társadalmaknak. Maga a bővítés rákényszeríti a vonakodva változó Franciaországot, Olaszországot a gazdasági megújulásra. Szerintem az olyan államok, mint Magyarország, mely drasztikus gazdasági és politikai átalakuláson esett át a közelmúltban, igen érdekes perspektívával gazdagítják az európai dialógust.
Lényeges, hogy Magyarország ráébredjen az Unión belüli szerepére. A csatlakozási tárgyalások alatt a jelölt államok, amennyire csak lehetett, távol maradtak a nagy európai uniós vitáktól. Érthetően, hiszen nem akartak ellenségeket szerezni maguknak, s ezáltal kockáztatni a tagságukat. De most, hogy Magyarország teljes jogú tag lett, igenis vegye ki részét a vitákban, vállaljon felelősséget az Unió jövőjéért. Mert Európa jövője még nincs eldöntve. Még folyik a harc Európa szívéért, lelkéért, és Magyarországnak szerepe van a harcban.
Ha már az európai csatákról beszélünk, az Európai Unió a
fejlődés hírnökének vallja magát globális szinten, és támogatja a legkevésbé
fejlett országokat. Többek között például az Európai Unió minden egyes
tagországa aláírta a Millenniumi Fejlesztési Célokat, melyek a globális
szegénységet hivatottak csökkenteni, illetve megszüntetni. Ennek értelmében
elkötelezték magukat a nemzetközi kereskedelem liberalizálása mellett – mégis
érvényben van még a közös agrárpolitika (KAP), mely magas vámjaival, a
kereskedelmet eltorzító agrártámogatásaival akadályozza a szabad agrárpiac
kialakulását. Magyarország, miután az új tagállamokkal egyetemben negyedannyi
támogatásban sem részesül, mint nyugati szomszédai, egyelőre nagyobb
részesedésért küzd. Hogyan látja ennek a konfliktusnak a kimenetelét?
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a közös agrárpolitika hosszú távon megsegíti Magyarországot, azután sem, hogy lejár az átmeneti szigorítás. Egyre több európai ország – Nagy-Britannia, Svédország – ellenzi a közös agrárpolitika jelenleg érvényben lévő szabályait.
Az embereknek rá kell ébredniük, hogy amennyiben a közös agrárpolitika nem változik meg, nyomorba döntjük nemcsak a fejlődő világ túlnyomó részét, de az európai gazdákat is. A jelenlegi politika senkinek sem jó: a fogyasztó mesterségesen magas árakat fizet, a gazda létminimumon tengődik, és a támogatás a legkevésbé rászorulóknak megy. Nagy-Britanniában, például, az ország legvagyonosabb embere, Westminster hercege kapja a legtöbb támogatást. Ugyanakkor a fejlődő világ is szenved, hiszen képtelen versenyezni a magas vámokkal. Egyszóval ez tarthatatlan egy rendszer, megrontja az Európai Unió hírnevét, konfliktust teremt az unión belül, és feléli az európai költségvetés majd’ felét.
Magyarország annyit tehet, hogy nem hagyja magát, küzd a jelenlegi rendszer ellen. Személy szerint nem javaslom Magyarországnak a francia utat, ahol a versenyképtelen gazdák a KAP-ra vannak utalva. A magyar gazdáknak inkább azt kellene meghatározni, miképp alakíthatnák át a gazdaságukat úgy, hogy az profitot termeljen. A biotermékeknek például nagy a kereslete az európai piacon. Az uniós pénzforrások segítségével szélesebb palettát lehetne kialakítani a szektoron belül.
Samuel Huntington amerikai politológus népszerű elmélete
szerint a kommunizmus összeomlásával átalakult a világ rendje. A jövőben
szerinte nem politikai ideológiák, hanem civilizációk fognak egymással
összecsapni. Ennek értelmében a következő világméretű konfliktust Huntington a
keresztény Nyugat és az iszlám harcában látja. Szeptember 11-e óta az iszlám
fundamentalista terrorizmus Európát is elérte, mely leginkább a madridi és a
londoni támadásaival rázta meg a kontinenst. Másrészt az Európai Unió
tárgyalásokat kezdett Törökország uniós tagságáról, mely az első muzulmán
többségű tagállam lenne. A 21. század Európájában milyen szerepet játszik majd
a vallás?
Huntington tézise azért figyelemre méltó, mert alapjaiban hibás. Ha az ember elmegy Londonba, nem csatázó civilizációkat lát, hanem hihetetlen mértékű hibriditást, különböző kultúrák egyvelegét. Azt is helytelenül sugallja Huntington, hogy az iszlám homogén társulás. Igen nagy viták folytak mindig is muzulmán berkeken belül, ami szeptember 11-e óta néhol polgárháborús mértékeket ölt. Nem annyira a Nyugat és az iszlám, hanem inkább az iszlám különböző értelmezései ütköznek.
A környezet pedig, a többkultúrájú Európa távol áll attól, hogy elfojtsa, inkább táplálja a különbséget. Az Európai Unió ebben a tekintetben az amerikai olvasztótégely modell ellentettje. Az olvasztótégely modell fogja az eltérő hátterű embereket, és egy azonos identitású néppé formálja őket. Nemzetet teremt, lásd a zászló tiszteletét, a himnuszt és az igen erős nemzeti öntudatot. Az Európai Unió ellenben fenntartja a különbséget, s inkább arra törekszik, hogy békés módon kezelje a diverzitást: mintegy kiveszi a puskát a szembenállók kezéből, és tárgyalásra kényszeríti őket. Több európai ország is rendelkezik gyarmati múlttal, s így a maguk bőrén tanulták meg, hogy az soha nem vezet jóra, ha egy ország úgy próbál érvényesülni, hogy rákényszeríti akaratát egy másik népre.
Nem véletlen, hogy Törökországban, ahol Atatürk egykor erőszakkal szekularizálta népét, éppen az iszlám pártok EU-pártiak. A vallásos szervezetek az Európai Unió szerkezetén belül látják a vallásszabadságot, mert az Unió jogi és politikai hátteret biztosít a vallásos, faji és nemzeti különbözőségnek. Amiről mostanában szó esik, az a szélsőségek problematikája: mindig lesznek emberek, akik ellenszegülnek a törvényes rendnek, és hiszem, hogy helyes egy liberális demokráciában megakadályozni a mások szabadságát aláaknázó egyének tevékenységét.
Törökország tagsága mérföldkő lenne az Európai Unió történelmében. Megtörne a közös kulturális alap tabuja, ami jelenleg kívül tartja azokat az államokat, melyek nem rendelkeznek judeo-keresztény hagyományokkal. A lehető legnagyobb hiba, amit az Európai Unió elkövethet, az az, ha kulturális alapokra helyezkedve tagadná meg Törökországtól a tagságot, mert ez nyílt vallásos elkülönítés lenne.
Az interjút készítette Kertai Barbara