Kertai
Barbara
1.
Fesztiválnapló
(Edinburgh 2004)
augusztus 10. kedd
Ma különösen rossz napja lehetett az élő szobroknak: mintha az időjárás csak azért tartott volna órás szüneteket egy-egy zápor között, hogy előcsalogassa ezt a fura emberfajt a fedél alól. Valahol, valamelyik közönséges épület belsejében a Farkasasszony újraigazította szőrös pofázmányát és felcsatolta lompos farkát, a szivárványszínre pingált Óriásegér pamacsolt még egy kis piros festéket hatalmas ragasztott füleire, az Aranyember pedig kitűzte arany rózsáját és előtolta arany biciklijét, hogy aztán mozdulatlanságba dermedve lessék szemük sarkából a köréjük gyűlt bámulókat. Aztán minden előjel nélkül eleredt az eső, és életre riasztotta az elmélkedőket. Szaladhatott a Bronzlady a szomszédos katedrális menedékébe, ha meg akarta menteni papírmasé remekművét.
Szegény élőszobrok. Az edinburghi fesztivál hónapos utcabáljának költöző madarai. Szinte hallom, ahogy megy a skót reggel munkába, elhalad az első, orrát maszkírozó bohóc mellett, és dörmögve megjegyzi magában: „Úgy látszik, beköszöntött a fesztivál-szezon.”
Mert tényleg: a múlt hét végén elkezdődött a Fringe, minden skót fesztiválok legnagyobbika. Azt hallottam, idén vagy 1600 előadást: színdarabot, kabarét, koncertet, cirkuszi és táncos darabot mutatnak be több mint 305 helyszínen. Háromszázöt! És a Fringe csak egy fesztivál a sok közül: ezzel egy időben tombol a filmfesztivál, a könyvfesztivál, a jazzfesztivál is – és majd megfeledkeztem a hivatalos, az eredeti nemzetközi fesztiválról!
Tessék elképzelni egy Debrecen méretű várost ekkora teher alatt.
Ahogy láttam, minden terem, iskola, templom, kocsma és rakodótér improvizált színházzá vált az óváros környékén. Elegáns belvárosi szállodák adják ki szolid viktoriánus szalonjaikat dél-afrikai néptáncosoknak vagy lengyel harmonikásoknak, háztulajdonosok kísérleti színházat varázsolnak pincéikből, az önkormányzat sátrat feszít a sikátorok fölé.
Akik pedig kiszorultak a négy fal közül, azok improvizálnak a szabad ég alatt. Edinburgh 700-800 éves makadámköves utcácskái roskadoznak az akrobaták, a gólyalábasok, a lufifújó mesterek és a szórólapot osztogató nagy reményű társulatok léptei alatt.
Vagyis általában roskadoznak. Amikor épp nem esik az eső. Csak valahogy idén nyáron nem jött be a skót mondás, miszerint ha nem tetszik az idő, várj tíz percet, és megváltozik. Amióta elkezdődött a múlt hét végén a fesztivál, azóta annyi időre sem állt el, hogy megszáradt volna az emberen az esőkabát. Tízezredmagammal az eresz alól fürkészem a szürke eget.
Beszereztem egy telefonkönyvnek is beillő programfüzetet. Reggel kilenctől éjfél utánig váltják egymást az előadások. Valami újra vágytam: váltottam egy jegyet egy Shakespeare for breakfast (S. reggelire) nevű komédiára. Rántotta helyett ez is megteszi.
Persze nem kellett a programfüzetet bogarásznom, hogy megtaláljam az idei szezon legbeharangozottabb előadását: napok óta azt találgatja mindenki, hogy feljön-e Christian Slater a Londonban begyakorolt Száll a kakukk fészkére c. darabbal. A rendező az utolsó pillanatban felmondott, és otthagyott csapot-papot. Állítólag eltérő elképzelésük volt a hollywoodi sztárral. Nemigen lep meg.
augusztus 11. szerda
Ma is esődobolásra ébredtem. A reggeli Shakespeare nem is volt olyan rossz: már a kapuban a kezünkbe nyomtak egy kiflit és egy bögre kávét. Hiába, itt a tíz óra hajnalnak számít, úton a színházba papírszemetet kergetett a sétálóutcán a magányos szellő. Az előadás egy Shakespeare-alapú, péksütemény-motívumokra átírt vegyes felvágott volt, ahol a Capuletek pékek, a gyilkos tőrök kiflik, és a hősszerelmes inkább vágyik egy jó erős feketére, mint Júliájára. Meglepően szellemes volt, bár lehet, hogy csak közvetlen ébredés után tűnik annak.
Promóciós ingyenkólát és chipset ebédeltem a sétálóutcán, és eltűnődtem azon, vajon miképp történt, hogy a hivatalos fesztivál visszahúzódott a hangversenytermekbe, operaszínházakba, a Fringe – az egykori ellenfesztivál – meg így elfoglalta az egész belvárost. Az első nyári fesztivált 1947-ben szervezték Edinburghban, hogy fellendítse a háború sújtotta város forgalmát. Az Edinburghi Nemzetközi Fesztivál azóta is nagy hírnévvel rendelkezik, de a látogatók milliói mégsem erre kíváncsiak, hanem az eredetileg Mellékfesztiválnak nevezett, azóta a Fringe névre keresztelt nem hivatalos rendezvénysorozatra. A Fringe (jelentése: valaminek a széle, pereme) eredetileg a „lázadók”, a fesztiválról kiszorultak partizánakciója volt, akik túl amatőrnek, s ezért nemkívánatosnak bizonyultak a nagy fesztiválhoz. Bosszúból megszervezték hát a maguk alternatív fesztiválját, ahová mindenki azt hozza és úgy boldogul, ahogy tud. Kritériumok viszont nem léteznek a Fringe-en, így a skót főváros azóta táncosok, zenészek, bohócok, komikusok, tragikusok és egyéb, behatárolhatatlan egyedek Mekkájává vált. Egymás mellett megfér itt a thaiföldi transzvesztita tánckar, a dél-afrikai nyomornegyedben verbuválódott gospel-kórus és a helyi katolikus gimnázium színjátszó köre.
Christian Slaternek nyoma sincsen. Már meg kellett volna nyitnia a darabnak – nem mintha meg tudnám nézni: a jegyeket előrendelésben elkapkodták. Mindenesetre folyik a találgatás: lesz-e olyan jó, mint Jack Nicholson a filmben?
Állítólag rekordot döntöttünk: az idei hivatalosan a legnedvesebb fesztivál.
augusztus 12. csütörtök
Úgy tűnik, a Fringe a rendhagyó Shakespeare-darabok fesztiválja: ma láttam az Olasz melónak egy Shakespeare-re átírt színpadi verzióját (Bill Shakespeare’s Italian Job – Bill Shakespeare olasz melója). Az alapkoncepció elég merész volt: a színészek a Julius Caesarból, a Rómeó és Júliából, a Hamletből, a Macbethből, a Velencei kalmárból, illetve az V. Henrikből idézgetve adták elő az itáliai bankrablás történetét. Mindennek tetejébe a díszlet nem volt más, mint három életnagyságú Mini Cooper. A három autó a színpadon meglehetős meglepetéssel bírt. Az egyik Mini mint krematórium nyelte el Caesar koporsóját, a másiknak bormérés nyílt csomagtartójából, a harmadik pedig egy ponton a magasba srófolódott, hogy méltó erkélyévé válhasson Júliának. Összességében egy olyan tipikus Shakespeare-egyveleg volt, ami leggyakrabban másodéves gimnazisták fejéből pattan ki, akik görcsösen próbálnak valami eredetit kiagyalni az iskolai drámaversenyre. A stratégikusan elhelyezett poénok – mint amikor a mobiltelefonon egyezkedő maffiózó meglepetten konstatálja: „A többi néma csend”, vagy a Júliához szalajtott küldönc szájából elhangzó to be or not to be (lenni vagy nem lenni) szóvicc, mikor mindössze csak a borítékra írt címet próbálja kisilabizálni (2/b or not 2/b) – ugyanerre a korosztályra vallottak.
Egész nap esett. Cornwallban elmosott egy falut az ár.
augusztus 13. péntek
Végre kisütött a nap: az óvárost ellepte az emberáradat. Az utca művészeit számban felülmúlja az előadásukra közönséget toborozni vágyók hada. Ennyi szórólapot még életemben nem kellett visszautasítanom, szerencsére felkészített a pesti aluljárókban szerzett gyakorlatom. Vannak, akik ingyenjegyeket osztogatnak éppen kezdődő előadásaikra – gondolom, úgy vélekednek, hogy még a potyavendég is jobb a semmilyennél, és ha tetszik az illetőnek, legközelebb talán hoz még egy embert. Hiába, ekkora kínálatnál ádáz csata folyik a nézőkért – azt olvastam valahol, hogy az előadásokra lebontott átlaglétszám nem üti meg a tizenegyet.
A főutcán tolongó tömegből könnyen ki lehet szúrni azokat, akik először járnak Skóciában. Lankadatlan lelkesedéssel vetik magukat minden egyes utcai skótdudás után, és diadalmas oroszlánvadász testtartásban fényképeztetik le magukat velük. Mindez annak ellenére, hogy skótdudásból tizenkettő egy tucat: van itt piros szoknyás, rőt szakállú, kockás dudás, lilakockás, nőnemű, de akad ferde szemű dudás is. Az újonc skótlátogatók emellett még két dologról ismerszenek meg: minden Loch Ness-i szörnyes szuvenírt jópofának találnak (még a dinoszaurusz jellegű fűzöld tökfödőt is), valamint kettesével veszik a skót szoknyát. És ez komoly szociológiai megfigyelésen alapszik, amit a szuvenírboltra néző lakóhelyemnek köszönhetek.
Ma jött a hír: Christian Slater bárányhimlős.
augusztus 14. szombat
Tapasztalt Fringe-járók két jó tanáccsal szolgáltak jöttemkor: Légy merész!, vagyis végy jegyet bizarr hangzású előadásokra is, és Kerüld a diákdarabokat! Valóban, van egy határ, aminél meg kell húzni az előre megelőlegezett bizalmat, és úgy tűnik, ez a határ a gimnazisták által előadott Pirandello-daraboknál húzódik. Az első tanácsot apadó pénztárcámra való tekintettel nehezebb volt megfogadnom. Bár a Fringe eredetileg amatőr, nagyrészt kísérleti színházból állt, a mai, 10-12 fontos beugrók mellett kevésbé van kedve az embernek kísérletezni. A Fringe filléres múltjában sokkal elfogadottabb volt az egész fesztivál zsákbamacskajellege – ha nem tetszett, továbbálltál, tízből egy csak bejött.
Ha már a lutri-előadásoknál tartunk: az idei évad legelvontabb darabja vitathatatlanul az az egyszemélyes vígjáték (?), ahol egy férfi, vödörrel a fején, negyven percen át monologizál, majd megköszöni azoknak, akik nincsenek ott, hogy nem jöttek el.
Hétvége lévén csak kemény könyökmunkával tudom átszelni a főutcát. Az Óváros szíve, a hegygerincen a Vártól a királyi palotáig végigfutó Royal Mile (a Királyi Mérföld) az események epicentruma: turista, mutatványos, szórólap-osztogató előadóművész, tűznyelő, zenebohóc, zsebtolvaj mind itt konvergál. Egyetlen embertípus hiányzik csupán, a helyi lakos. A helyi lakos imádja a fesztivált, alig várja, hogy jöjjön a sok nép a világ minden tájáról, és hiltoni árakon kiadhassa nekik szerény szoba-konyháját. Helyi lakos mindeközben ozmózissal átáramlik az elhagyatott vidékekre: Mallorca és a Kanári-szigetek előnyben.
augusztus 15. vasárnap
Zseniális megoldást olvastam az újságban a hatalmas konkurencia lenyomására: íme, a maratoni kabaré! Az egyik ígéretes előadóművész arra szánta el magát, hogy kerek huszonnégy órán keresztül nemcsak ébren marad, de szórakoztatja is várhatóan el-elbóbiskoló közönségét. Így is lett. Nézők jöttek-mentek, elugrottak ebédelni, dolgozni, gyereket hazavinni az iskolából; míg mások – kulaccsal és hálózsákkal felszerelkezve – makacsul kitartottak. Legtöbben visszatértek a nagy fináléra a nap végén, ami egy igazi csattanóval zárult: egy valós leánykéréssel. A kísérlet bekerült a rekordok könyvébe, a művész mindössze egy részletben számolta el magát: olyan szűkre szabott gyűrűt adott menyasszonyának, hogy az újságcikk szerint a mentőknek kellett azt levágni a már liluló ujjról.
Délelőtt elmentem várost nézni. A Várhegyen végignyúló Óváros tele van föld alatti járatokkal, sötét zugokkal, nagyrészt még a középkorból. Edinburgh lakossága több százezerre rúgott már akkor is, így az emberek tíz-tizenkét emeletes düledező toronyházakban éltek összezsúfolódva. A szegényebbje a föld alatt, épületek, hidak belsejében húzta meg magát. Ilyen körülmények között igencsak pusztítottak a járványok s egyéb fertőző betegségek. Van egy egykori sikátor, a Mary King’s Close, ami ma egy eltemetett utcarész a városi tanács épülete alatt. Mint mondják, itt tanyázik a város legtöbb kísértete. Valamikor a késő középkorban felütötte itt a fejét a kolera, s hogy ne terjedjen át az egész városra, karanténba helyezték a nyomortanya összes lakóját. Egyszerűen befalazták mindet. Akit nem a kolera vitt el, az éhen halt vagy elegánsan végzett magával. A járvány végeztével aztán lebontották a falat, de annyi holttestet találtak, hogy egyszerűbb volt felégetni az egészet, mintsem az elhordással bajlódni. Helyszűke lévén aztán egyszerűen az egykori sikátor tetejére építkeztek, így épült oda a 18. században a városháza. Nemrégiben fedezték fel, hogy a pincét megbontva át lehet sétálni a középkori sikátorba, ami a föld alatt vagy tíz méter magasságban (mélységben?) épen áll. Kivehetők az ajtók, ablakok vonalai, léteznek még az épületek közti támasztók, a macskaköves utca, de mind a hegy gyomrának teljes sötétjében. Hátborzongató érzés az elhagyatott lakásokban ki-be járni.
A felszínre visszatérvén pazar látvány fogadott: egy akrobata lány felállított magának egy három emelet magas trapézt, amiről lelógatott két hosszú függönyt, és a függöny szárait ügyesen maga köré tekergetve bucskázgatott lefelé, minden biztosítókötél nélkül. Ahogy bomlott ki a függöny, úgy pörgött ő is, de valahogy mindig sikerült egy-egy maroknyi tekervénnyel a bokája körül megfékeznie zuhanását alig valamivel a becsapódás előtt. Gyönyörű látványt nyújtottak a szél duzzasztotta függöny-vitorlák.
Az Óváros zsúfolt klausztrofóbiájából átsétáltam délután az éppen megnyíló könyvfesztiválra. Arra gondoltam, vajon tudatosan választották-e az őrült, lármás Fringe antitéziseként ezt a nyugodt, rendezett városrészt a könyvfesztivál előadásaihoz. A tizennyolcadik századi szabályos elrendezésű Újváros központi tere impozáns, egyben a hangulathoz illő díszletet biztosított a megannyi magasröptű gondolathoz, értekezéshez. S mintha a látogatók is idomultak volna a környezethez, a könyvfesztivál sátrai közt sétálópálcás, csokornyakkendős öregurak és ideges tekintetű, szemüveges irodalmárok lépkedtek, beszélgettek. Elképzelhetetlen lett volna itt egy gólyalábas, narancsszínű szörny vagy egy magát vécéülőkével a fején reklámozó komédiás. Még a Belváros zaja is mintha letompult volna, hogy érthetőbbé váljon egy-egy szófoszlány, egy-egy hangtalanul elmorzsolt könyvbekezdés. A lapozgató, szemelgető sürgés-forgásba azonban belekeveredett az izgatott várakozás is: nem kisebb hírű vendégeket vártak ide az érdeklődők, mint Toni Morrisont, az idősödő Nobel-díjas írónőt, vagy mint Robin Cook ex-külügyminisztert, aki frissen megjelent, az iraki háborút támogató brit kabinetet leleplező könyvét jött bemutatni. Minden tizenöt év alatti csellengőn látszott, hogy J. K. Rowlingot kívánják, ha csak egy percre is, megpillantani, míg szüleiket inkább az Amnesty International bebörtönzött írókról tartott előadásai vonzották. A kortárs brit irodalom nagyjai fesztelenül keveredtek a kávézgató tömeggel.
Annyi nap lázas várakozása után végre megnyitott ma a Kakukk. Persze áradtak a darabot dicsérő kritikák, melyek közül a leggyakoribb az volt, hogy de mennyire hasonlít Christian Slater egy fiatal Jack Nicholsonra! Nem tudom, de ha én lennék Slater, nem biztos, hogy repesnék a színészi képességeimet imigyen értékelőktől, főleg, hogy a film egykor olyan utánozhatatlanul jóra sikeredett. McMurphy szerepében most már mindig Nicholsont látják? A történetből, mint megtudtam, előbb készült színdarab, mint filmforgatókönyv. 1963-ban mutatták be a Broadwayn klasszis szereposztásban: Kirk Douglasé volt a főszerep, míg Gene Wilder játszotta a szerencsétlen Billyt. A mostani verziót állítólag sokkal jobban „fűti a visszafojtott szexuális energia”. Feltételezem, Slater és a főnővér közt. Hát, ha ez nekik jó!
augusztus 16. hétfő
Egyéni csúcsot döntöttem a mai öt előadással. Láttam egy svéd bűvészt, aki előbb lenyeli, s csak aztán játszik szájharmonikáján; egy ausztrál színésznő elképesztően klassz egyszemélyes jelenetét (ő játszotta a rosszindulatú örömlányt Baz Luhrmann Moulin Rouge-ában, vagyis már csak abból a tényből adódóan, hogy egy képkereten osztozott Ewan McGregorral, ő is híresség); egy városszerte beharangozott ír családi drámát (a Kövek a zsebében írónőjétől, amit Pesten is játszottak); valamint két politikai kabarét. Ha már a politikai műsoroknál tartok: az idei szezon legtöbb poénja kétségtelenül Bushra és az iraki háborúra irányult. Ahogy azt az egyik humorista mondta, a demokrácia olyan, mint egy hatalmas közös pizza; minél többen rendelnek rá feltétet, annál ehetetlenebb lesz az egész. Amerika azonban szentül hiszi, hogy neki kell pizzával ellátnia az éhező világot. Lásd Pizzát Iraknak! hadművelet. S hogy sok demokráciának híg a leve, bizonyította egy amerikai humoristatrió, akik közül – és ez nem vicc! – az egyik egy palesztin arab mormon ősökkel, a másik pedig egy muzulmán-zsidó egyiptomi, akit Ahmed Ahmednak hívnak, s így druszája öt másik, nemzetközileg körözött terroristának. Elég ahhoz, hogy mint mondja, két nappal korábban kelljen kiérnie a reptérre becsekkoláshoz. Ha szerencséje van, harmadszori próbálkozásra fel is engedik a gépre.
Az Óvárost kelta törzsi dobosok szállták meg. A kávéházból kifordulván majdnem a torkomon akadt a szívószál, amikor közvetlen mellettem feldördültek a tamtamdobok. Három hatalmas szőke kelta verte a sárkánymotívumokkal díszített hangszerszámokat, lengedező szoknyájuk alól kilátszott tetovált lábszáruk. Negyedik társuk maxira vett, földig érő skót szoknyában fújta a dudát, kórust vonyított vele egy unatkozó német juhász. Két órával és egy záporral később a Belváros egy teljesen másik pontjáról hangzott fel a vad ritmus. Átfúrtam magam az összeverődött tömegen, s akkor láttam, hogy ez egy másik klán: nevüket kifeszített transzparens hirdette – Clanne Macbhennhanne, vagy valami ehhez hasonlóan egyszerű név. És tényleg úgy tűnt, ott volt az egész család: a férfiak teljes erővel püfölték a dobokat, míg a tamburinos lányok-asszonyok pörögtek, mint dervisek. A dudások meg olyan vérpezsdítően fújták a magukét, mintha csatába készültek volna ott, a Marks&Spencer előtt.
Meglehet, a Canongate környéki klánt hívta ki a harci dobszó, mert alig ment le a nap, azon a sarkon is megjelent egy hasonszőrű banda. Ez alkalommal hosszú rőt szakállt viselt mindegyik bőrbe és kockás szoknyába öltözött barbár zenész. Ketten dudáltak, ketten doboltak, egy meg a CD-ket árulta. Vettem egyet: ezután merjen csak az otthoni szomszéd hajnalban húst klopfolni!
augusztus 17. kedd
Van egy magyar tárgyú színdarab a Fringe repertoárján. Toma András, az utolsó hadifogoly szürreálisba hajló, tragikus életét dolgozta föl. Nem is magyar a társulat, az újságban olvasták a hihetetlen történetet, hogy egy szibériai elmegyógyintézetbe látogató európai orvos felfedezett egy ápoltat, akiről ötven évig hitték orvosai, hogy bolond, pedig csak magyarul próbált velük – mindhiába – szót érteni. My Long Journey Home (Hosszú utam hazafelé) a címe, és érdekes módon nem a tévériportokból ismert megtört, idős embert jelenítik meg benne, hanem a szerelmétől elszakított, világok háborújába taszajtott egyszerű, szinte együgyű fiatalembert. A kelet-európai hangulatot biztosító tangóharmonikás-hegedűs vándorzenészeivel, minimalista díszletével és abszurd humorával a My Long Journey Home leginkább egy Samuel Beckett rendezte Hegedűs a háztetőn-hangulatot árasztott.
Hírét vettem, hogy játsszák a Kontrollt a szomszédos filmfesztiválon. Gondoltam, megnézem, angol felirattal még úgysem láttam, de kellemes meglepetés ért: mindkét előadásra napokkal korábban elkapkodták a jegyeket.
Este, egy kupa Guinness fölött megismerkedtem egy skóttal. Ritka erre az őslakos, meg kell hát becsülni őket. Jelen példány aberdeeni volt, két órán keresztül együtt jártuk a kocsmákat, és büszkén mondhatom, egyetlen szavát sem értettem.
augusztus 18. szerda
Még indulás előtt elhatároztam, hogy amennyire lehet, megismerem az igazi Skóciát – s nem azt a romantikus regényekből ismert, kék festékes arcú Mel Gibson-félét. Ennek fényében már egy hete ettem a zsíros sült halat sült krumplival, mikor feltűnt, hogy szinte csak a külföldiek, illetve a nincstelen diákok veszik a jó skót konyha remekeit: az ecetes főtt tojást, a haggist, a rántott kolbászt. Korábban el sem tudtam volna képzelni, mi mindent lehet rántva elkészíteni: a halat, a kolbászt, a hamburgert, de még a pizzaszeletet is! Sőt, edinburghi specialitás a rántott csoki. Fognak egy Mars szeletet, beforgatják lisztbe-tojásba, és kisütik olajban, mint a halat. Pontosabban, abban az olajban, mint a halat. A haggis amúgy mindenféle aprólékkal töltött birkagyomor. Csoda ezután, hogy a legnépszerűbb fogás az indiai tikka masala csirke?
Ha már a kulináris beszámolónál tartok, meg kell jegyeznem, hogy az iszogatós skótról alkotott kép abszolút helyét álló. Itt négy-öt kupa sör csak a bemelegítés, arról nem is beszélve, hogy minden skót whisky-szakértő.
Ma még egyszer nyomatékosan tudatosult bennem: a Mérföld zajos egy korzó. Az első utcasarkon piros kockás szoknyájú fiatalember az Amazing grace-t fújja rendületlenül, mint egy elakadt gramofon, ami láthatólag miszlikre cincálja a szemközti lufiárus idegeit. Két lépésre egy csapat akrobata Madonna-ritmusra dobálja egymást a magasba, a szobor mögött pedig régi ismerőseim, az ősi kelta klán veri a tamtamdobot. Versenyt zajongva a dobokkal egy csapat piros orrú bohóc próbálja magára vonni a figyelmet: nagy lendülettel bömbölik a Boldog születésnapot! dalt. Látszik, nem zenebohócok. A kocsma előtt két skótdudás sztereóban zenél – az egyik rőt szakállú, a másik sötét. Kis japán nő furakodik közéjük, sugárzik az arca a boldogságtól. Az utca másik oldalán, kellő távolságra egy nagybőgőző fejetlen alaktól, egy cowboykalapos és -csizmás nő akusztikus gitáron pengeti Simon és Garfunkel dallamait. Bár erre csak a stílusból következtettem: hangját kegyesen elfújta a szél. S mindez, dudástul-kalapostul, tíz méteren belül.
Ma sem volt jó napja az emberszobroknak. Itt minden előjel nélkül el tud eredni az eső. Délután is, figyeltem, még egy bárányfelhő sem volt felettünk, mégis potyogtak a kövér esőcseppek a napsütésben. Aranyszínű csíkot húzott a macskakövön a hazafelé tartó, olvadó járművét maga előtt toló biciklista.
2.
Hosszú utam hazafelé
(My Long Journey Home)
Egy ember kuporog az apró, mázas kádban a koromfekete színpad közepén. Körötte tangóharmonikával, hegedűvel és tamburinnal felszerelt három narrátor legyeskedik, ógörög kórus mintájára ki-be lépve a történetből. A fiatalember apja kölnivizét locsolja magára; leánykéréshez készülődik. Majd elsötétül a zene, az idill átvált az értetlenség tragédiájába, és egy hatalmas fehér lepel fedi be a világot – a mély orosz hó? a szibériai bolondokháza steril falai? A kuporgó férfi fekete feje úgy mered bele az ismeretlenbe a lepel közepén, mint az igazságtalanul lefejezett testetlen zavarodottság. Hátulról felrí a hegedű, és a bizarr mesét önmarcangoló kacagás és harmonika hangja kíséri.
Az abszurd karakterek igaz történetet mesélnek: az utolsó világháborús hadifogoly tragédiáját. 2000 nyarán a magyar sajtó hangos volt Toma András történetétől, akit akkor hoztak haza egy szibériai elmegyógyintézetből. Az egykori hadifogoly 53 évet töltött ott, mert papírok és nyelvtudás nélkül az orvosok azt hitték, halandzsázik, pedig csak magyarul beszélt. Toma csupán a véletlennek köszönhette, hogy egy, a környékre kihelyezett felvidéki orvos felismerte, mit mond. Az orvos jelentéséből fakadó nemzetközi vizsgálat kiderítette, hogy a szerencsétlen férfit még a második világháborúban felejtették ott.
A New International Encounters (NIE) nemzetközi társulata is a sajtóból értesült a hihetetlen történetről. Azon nyomban megragadta őket a történet abszurditása.
–Nem állt szándékunkban dokudrámát készíteni az életéről – mondta Alex Byrne, a társulat alapítója és a darab társírója, rendezője. – Inkább a tény, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet; nevetséges, ugyanakkor hátborzongató. Mivel mi általában abszurd, humoros darabokat adunk elő, elhatároztuk, hogy színdarabot írunk a történetből.
A Hosszú utam hazafelé (My Long Journey Home) nem annyira Toma András történetét akarta bemutatni, hanem a több ezer fiatalember tragédiáját, akiket erőszakkal soroztak be katonának a második világháborúban.
– A főszereplő egy egyszerű falusi fiú, akár Toma, akár valaki más – magyarázta Byrne. – Van abban valami, amikor komoly eseményeket az ártatlanok nézőpontjából ábrázolunk. Mindannyian jól tudjuk, mi történt a Don-kanyarban, miért harcoltak a Szövetségesek, mi volt a fasizmus, a feleket harcba hívó ideológia. A háború így komoly történelmi, politikai értelmet nyer. De ha az egyszerű, ártatlan, világpolitikától távol álló ember szemével közelítjük meg a témát, akkor az legtöbbször értelmét veszti. Az egyén másképp éli meg a nagy történelmi eseményeket és a világ összetettségét.
Becslések szerint több mint 200 000 magyar férfit soroztak be erőszakkal, hogy a keleti fronton harcoljon. Nagy részük kis falvakból, vidéki közösségekből lett kiragadva.
– Tegnap még mindenkit ismersz, ma meg ott állsz egy hatalmas káosz közepén, és milliókkal együtt rángatnak jobbra-balra. Parancsokra mozogsz, mintha egy gépezet belsejében élnél – festi le a helyzetet David Pagan, aki a kórus egyik tagját játssza. – Már akkor megfosztották (Tomát) az akaratától. Később, amikor mint hadifoglyot hurcolták át Oroszországon papírok, dokumentumok nélkül, a maradék énét is elvesztette.
Bár a fiatal katona a Hosszú utam hazafelé főhőse, nem annyira cselekvő személyként lép fel, mint inkább a történet passzív áldozataként.
–A fő motívum az elveszettség. Ide-oda söpörtetik, úgymond fuldoklik a történelem árjában – ecseteli Pagan.
Ezért szinte kortalanul ábrázolják Tomát. Míg az igazi történetet nyomon követő nagyközönség szinte kizárólag csak a hetvenöt éves, beteg, már nyomorék Tomát ismerte meg a médiából, a Hosszú utam hazafeléből hiányzik a megtöretett, idős ember alakja. Bár a színdarab végigkíséri Toma életét attól a pillanattól, hogy elragadják a német sorozók, addig, hogy hazaér és elmeséli kalandjait, a főhős mindvégig ugyanaz a hosszú alsós, a világba nagy szemekkel belecsodálkozó tizenhét éves fiú marad.
– Valóban nem változik, nem fejlődik – mondja Byrne. – De ha belegondolunk, miféle karakterfejlődés lett volna lehetséges? Sem parancsoknak engedelmeskedő közkatonaként, sem elmegyógyintézetbeli ápoltként, erre nem volt lehetősége.
– Emlékszem az egyik újságcikkből, hogy idegösszeomlást kapott a fogolytáborban, és évekig csak feküdt a kórházi ágyán a falnak fordulva – tette hozzá a brit Robert Orr, Toma András alakjának megtestesítője. – Mivel soha nem tanult meg oroszul, nem tudott senkivel sem kommunikálni. Így én is azt hiszem, nem nyílt lehetősége értelmi fejlődésre. Nem volt képes összerakni, mi történik vele, mint arra emberek rendes körülmények között idővel rájönnek, ahogy idősödnek, bölcsebbé válnak. Úgy tekintek rá, mint egy sodródó, elveszett emberre.
Az időtlenség, a történet által felölelt népek, országok széles palettája, valamint a központi motívum, az utazás epikus mélységet kölcsönöz a történetnek. A színpadi értelmezés felismeri és kihasználja ezt.
– Sok részletet kihagytunk a feldolgozásból, mert az eposzi jellegre, az utazásra koncentráltunk – mondja Orr. – Itt van ez az egyszerű, sőt együgyű falusi, aki mint a mesebeli vándorlegény, nekivág a világnak. A sztori adja magát, hogy egyfajta mitikus hősként ábrázoljuk. Előbb a németek, majd az oroszok között hányattatódik Lengyelországon, Oroszországon, Szibérián át, majd végleg elveszik. A hétköznapi emberélet hatalmas méreteket ölt.
Az epikus utazás motívuma azért is érdekelte a társulatot, mert így felfedezhették az ebben rejlő nyelvi kalandokat. Útja során a főhős németekkel, oroszokkal, ukránokkal akad össze, minek kaotikus összhatását a több nyelven megszólaló Hosszú utam hazafelé ki is fejti. Toma András története a nyelvi érthetetlenségről is szól. Egyrészt ő nem értette az őt körülvevő világot: a katonai parancsokat, a hadifogolytábor őreit, a bolondokháza lakóit, másrészt, amiben tragédiája rejlett, az ő szavát sem értette senki.
–Igen vonzó volt számunkra a történetnek ez az aspektusa – mondta Byrne. – Magunk is egy nemzetközi társulat vagyunk, csehek, angolok, lengyelek, franciák, még egy norvég is, és sokszor előfordul, hogy nem értjük egymást. Vitázunk a szavak értelméről. Így érdekes volt egy olyan darabbal foglalkozni, amelynek alapja a többnyelvűség és az ebben rejlő érthetetlenség, félreértés.
Toma András története természetesen nem ért véget azon a napon, amikor felült a Moszkvából hazainduló repülőgépre. Anyaggyűjtésük során a társulat rengeteg megrázó, meghökkentő mozzanattal találkozott.
– Számomra meglepő volt, mennyi ember szerette volna magáénak tudni – mondta Byrne. Mivel Toma András személyazonossága sokáig ismeretlen volt, több mint nyolcvan magyar család vélte háborúban eltűnt rokonának Tomát. Végül a férfi emlékmaradványai és egy átfogó DNS-vizsgálat segítette haza az utolsó hadifoglyot. – De nemcsak az volt érdekes, mekkora jelentőséget csatolnak az emberek ehhez az öregemberhez, hanem az is, hogy ő maga mennyire nem érezte azt. Ő alig várta, hogy kikerüljön a figyelem középpontjából és visszatérjen nyugalmas életéhez.
Az egyik ezt alátámasztó eseményt Gabulya Anna, Toma féltestvére mesélte el több sajtóorgánumnak. A napon, mikor Toma Andrást hazavitték újonnan fellelt családjához, a rokkant végig csöndes volt. Mikor asztalhoz ültették, szó nélkül bekanalazta ebédjét, majd csak annyit szólt, „menjünk”. Részéről készen állt, hogy a kirándulást követően visszatérjen kórházi ágyába. Sokáig nem fogta fel, hogy ez az ő új otthona, panaszolta Gabulya.
A színtársulat egy másik tagjának, a cseh Tomas Mechaceknek az tűnt fel, mekkora figyelmet szentelt a magyar hadsereg előkerült katonájának. Ötvenöt év múltán nagy ceremóniával szerelték le, sőt ki is tüntették.
– Néztem, ahogy Toma megkapta a medálját – mesélte Mechacek. – Látszott, hogy fogalma sincs, miért kapta. Nem érezte fontosnak magát. Körötte azonban a magas beosztású tisztek mind meg voltak hatva, sokuknak könny csillogott a szemében.
Az idős férfi nemcsak helyzete különlegességét nem érzékelte, de a közben elmúló időt sem igazán. Veer András, a budapesti neurológiai intézet pszichiátere, Toma András orvosa, beszámolt arról, hogy az intézet munkatársai felkészültek a beteg gyógyulásának legkritikusabb pillanatára: amikor a férfi egyszerre ráébred, hogy megfosztatott az életétől.
– Ugyan feltűnt neki, hogy megváltoztak a gyermekkorából ismert, felismert emberek, de nem tudta megfogalmazni, mitől is lett megfosztva – magyarázta Byrne. – Talán csak olyasmi motoszkált a fejében, hogy valami fontostól. Mi, a nézők azonban jól tudjuk, hogy az, akinek kimaradt az 1942 és 1999 közti időszak, az jó pár dolgot kihagyott az életéből.
A Hosszú utam hazafelé a végkifejletben különbözik leginkább a valóságtól. A dráma főhőse, aki mindvégig csak sodródott, hazaérve szerelme előtt megnyílva, szinte lelkesen meséli kalandjait. Marcella, a férfi gyermekkori szerelmének alakja fiktív adalék. A színdarabban ő az a lány, akit megkérni indul a fiú, mikor elragadják, és ő az, akihez leginkább haza szeretne kerülni.
– Mi színeztük fel a történetet a szerelem-motívummal – mondja Byrne. – Szerettünk volna adni egy nyomós okot arra, miért is fontos, sőt, égetően sürgős ennek a férfinak hazajutnia. Mikor feltuszkolják a Szibériába tartó vonatra, azért akarja, hogy elengedjék, mert várja egy lány a templom oldalában. A valóságban természetesen már nem áll ott a lány, és az sem lehet igaz, hogy amikor ötven év után hazatér, ugyanaz a fiatal nő fogadja. Marcella egy jelkép, a férfi fiatalkori reményeinek és vágyainak szimbóluma.
Mindazonáltal a két szerelmes boldog egymásra találása a történet végén egyfajta pozitív befejezést sugall. Byrne tagadja, hogy happy enddel kívánták volna zárni a színdarabot.
– Ellenkezőleg, ez egy tragédia. Remélem, mindenki számára érezhető, aki látja az előadást, hogy a vége nem egy dicsőséges hazatérés. Az egész jelenet, ahol meglátja a jegyesét, és egyesülnek, irracionális, hiszen a közönség számára egyértelmű, hogy ez lehetetlen. És ez az az elem az amúgy édes viszontlátásban, ami megerősíti, hogy valami szörnyű dolog történt itt.
A színházi kompozíció két sajátos eszközzel teszi teljessé ezt az adaptációt: zenével és humorral. A társulat jól tudta, hogy az élményfeldolgozás leghatásosabb módja a szívből fakadó nevetés. Így tehát végigbohóckodják az előadást: vagy a kórus tagjai marják egymást, vagy az általuk megszemélyesített szovjet hadsereg csetlik-botlik – mint amikor ijedten fordulnak hátra a szívükhöz kapva, mikor őrmesterük azzal próbál bátorságot önteni beléjük, hogy „Sztálin mögöttetek van”. Főhősünk is inkább burleszkszerű komikus, mintsem tragikus módon éli át a háború megpróbáltatásait, az első lövőleckét, a túlméretezett sisakot, a német egység általa történő véletlen lemészárolását.
A hangszerszámok leginkább a kelet-európai hangulatot voltak hivatottak előidézni. Miután a társulat nagy része zenész, muzsikával kísérelték meg összekötni az egyes jeleneteket. A görög stílusú kórus kommentárja és a kívülálló narrátor mondanivalója jobban beleolvadt a történeti síkba a zenei aláfestés hatására.
–A hegedű és a harmonika ehhez a földrajzi területhez kapcsolódik, ezért esett ezekre a választásunk – mondta Orr. – Igaz, tűnhet elcsépelt ötletnek, de beleillenek ebbe a mesemondó stílusba; mitikusabbá, romantikusabbá teszik a történetet.
A Hegedűs a háztetőn-féle barátságos, közvetlen hangulatot nemcsak az életigenlő, optimista mesemondó és a harmonika hangja teremtette meg. A közönséggel való bensőséges kapcsolatot az előadás előtt szervírozott rövidital is elősegítette. A cseh lélekerősítő, a Fernet osztogatásának van magyarázata, mesélte Alex Byrne. A társulat a darabot egy kis csehországi faluban gyakorolta be. Hetekig éltek ott idegenként, és a helyi lakosok számára előadott első performansz egyfajta köszönetmondás is volt kedvességükért, türelmükért. A koccintás, a spontán harmonikázgatás a darab előtt akkor természetesnek tűnt. A színészek aztán megtartották ezt a szokásukat, bárhol is adtak elő, így teremtvén meg azt az intimitást, amit első közönségükkel éreztek.
A Hosszú utam hazafelé bemutatója 2001-ben volt a boszniai Mostarban. A háború sújtotta város különösen szoros ráhangolódással volt képes átérezni Toma András tragédiáját. A társulat, ezt a közvetlenséget megerősítendő, felrúgta a klasszikus színházi regulákat, és a színpad sarkára ülve, a sorok között játszottak.
Az edinburghi Fringe-en is szokatlan környezetben, egy, az egyetemtől bérelt tornateremben játszottak. A legszokatlanabb számukra azonban nem a helyiség, hanem a Fringe volumene volt.
– A világ leghatalmasabb művészeti fesztiválján játszani olyan, mint a világbajnokságon focizni – mondta Byrne. – A mienkkel párhuzamosan 40 másik előadás folyik. Vérre menő verseny folyik a közönség figyelmének mindössze egy töredékéért is.
Valóban, utcán hegedűvel toborozni nézőket vagy a macskakövön felállított díszlettel reklámozni magukat felettébb szokatlan lehet egy profi társulat számára. A NIE azonban sikeresen megállta a helyét. Egy ilyen méretű fesztiválon, bár a napilapok átlag negyvenoldalas mellékletben számolnak be a műsorokról, már az is teljesítmény, ha az ember viszontlátja a nevét nyomtatásban. A Hosszú utam hazafelé azonban a legmagasabb, ötcsillagos elismerést kapta meg a legnagyobb újságoktól.
A New International Encounters Európa-szerte játszotta már ezt a darabot. Nemzetközi társulatuknak köszönhetően törekvésük, hogy ahol csak tudják, a vendéglátó nép nyelvén adják elő a narrátor szövegét, nagyrészt sikerrel járt. Meglepő módon azonban Toma András története Közép-Európa országai közül egyedül Magyarországra nem jutott el idáig. A színészek, bár nagyon szívesen előadnák művüket a magyar publikum előtt is, anyagi okokra hivatkozva magyarázták az eddigi meghívás hiányát.
Mindeközben szorgosan dolgoznak új darabjukon is, az előzőhöz témájában kapcsolódó Félig-emlékezett múlton (Past, half-remembered). Ennek főhőse egy orosz asszony, aki visszavárja férjét a háborúból. A NIE ízléséhez híven ez is egy igaz történetet felhasználó eredeti adaptáció. A készülő trilógia harmadik része pedig egy gyermek szemszögéből mutatja majd be a háborút.
3.
Edinburghi Nemzetközi Könyvfesztivál
2004. aug. 14–30.
Az Edinburghi Nemzetközi Könyvfesztivál nemcsak abban különbözik magyarországi megfelelőitől, hogy tágas, fedett sátrak állnak a publikum rendelkezésére, ahol az emberek összegyűlhetnek, belelapozhatnak a könyvekbe, sőt egy kávé mellett meg is vitathatják olvasmányaikat, vagy hogy a szezonon kívül félmilliós városból több mint 200 000-en fordultak meg a könyvfesztiválon annak egy hete alatt, hanem abban is, hogy a fesztivál a skót és brit civil társadalom egyik legfontosabb fórumává vált.
A nyaranta megrendezett rendezvénysorozat középpontjában ugyanis nem a kiadók, illetve újonnan kiadott könyveik állnak, hanem azok szerzői, sőt esetleges akadémiai ellenzői, akik a fesztivál alatt nyilvános vitákon, előadásokon fejtik ki nézeteiket. A fesztiválon felszólaló országszerte, sőt az egész világon ismert irodalmi és egyéb közéleti személyek így „elérhető” távolságból, közvetlenebb környezetben válaszolhatnak a nézők kérdéseire.
Az 1983-ban egyetlen sátorban felállított könyvfesztivál mára a világ legnagyobb ilyen jellegű irodalmi eseményévé nőtte ki magát. Hírnevének köszönhetően idén is olyan prominens személyeket köszönthetett előadóinak soraiban, mint Muriel Spark, Anita Desai, a Harry Potter-sorozat írónője, J. K. Rowling, vagy a Nobel-díjas amerikai írónő, Toni Morrison. Nemcsak a literati, hanem politikusok, történészek, filozófusok, neves újságírók is megjelentek, úgymint Will Hutton, Richard Dawkins, Robin Cook, Nagy-Britannia volt külügyminisztere, Richard Holloway, Edinburgh volt püspöke és John Lloyd, a Financial Times főszerkesztője.
A hagyományosan témakörökre (skót irodalom, nemzetközi kortárs irodalom, gyermekirodalom, populáris tudományok és aktuális események) osztott előadások idén a következő főbb témákat ölelték fel: Közel-Kelet, az iraki háború, emberi jogok, háborús tudósítók, menekültek, kínai irodalom, illetve Skócia legújabb írógenerációja. Új formátumú vitasorozat mutatkozott be „Nyitott elme” (Open Mind) címmel, ahol egy ellentétes véleményt képviselő szakértőkből álló panel szólt hozzá olyan népszerű témákhoz, mint a média és a politika kapcsolata vagy a nagyiparban gyártott élelmiszerek szervezetre és társadalomra káros hatásai.
Összesen 650 előadás, illetve vitaest szerepelt az idei, 21.
könyvfesztivál prospektusában, melyek mindegyike több száz fős közönség előtt
zajlott le. Az előadásokra kíváncsiak elszántságát jól mutatja a magas
belépődíj: a telt házas programok mindegyikére a jegy 5-10 fontba (1700-
Skóciában, ahol legutóbb többen szavaztak a helyi, a magyar Megasztár megfelelőjének tekinthető vetélkedőműsor jelöltjeire, mint pártjelöltekre a választások alatt, ráadásul augusztus közepén, amikor négy nemzetközi fesztivál is csalogatja programok ezreivel a publikumot, ezt az irodalmi rendezvényt tehát több százezer politikailag, társadalmilag aktív, érdeklődő ember támogatta. Ez a szám akkor is kiemelkedően magas, ha tisztában vagyunk a skót főváros akadémiai jellegével, az egyetemet végzettek magas arányával, vagy széles nagypolgári rétegével. Amikor a pénztárnyitást követő legelső órában elfogy az összes jegy az iraki háborús vitaestre, vagy amikor két-három órát állnak sorba az emberek, hogy elbeszélgethessenek, dedikáltathassanak Robin Cookkal vagy J. K. Rowlinggal, akkor még él szükség az efféle, társadalmi felelősségét felvállaló irodalmi alkalmakra.
4.
Irak: Nagy-Britannia
legnagyobb külügyi ballépése
Az Edinburghi Könyvfesztivál egyik legizgatottabban fogadott vendége Robin Cook, Nagy-Britannia volt külügyminisztere volt. Cook tavaly tavasszal mondott le parlamenti elnökségéről az iraki hadviselés felett érzett felháborodásában, és most a témában megjelent könyvét jött bemutatni. A The Point of Departure (Kezdőpont) című beszámoló közvetlen, szinte naplószerű hangnemben boncolgatja a kormányon belüli viszonyokat és döntési körülményeket. A bombaszerű váratlansággal megjelentetett politikai vallomás hamar a bestsellerlista élére emelkedett. A fesztivál könyves sátrában nagy halmokban állt a – ha nem is botrányt, de – szenzációt okozó könyv.
Cook, bár meggyőződése, hogy az iraki támadás megszavazásával Nagy-Britannia a szuezi konfliktus óta legnagyobb külpolitikai fiaskóba keverte magát, diplomatikusan válaszolta meg a bennfentes véleményére kíváncsi közönség többé-kevésbé provokatív kérdéseit. Vádaskodás helyett inkább azt emelte ki, hogy bár az iraki hadviselés fő indoka, vagyis hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, alaptalannak bizonyult, a Blair-kabinet mégsem vont senkit felelősségre.
– Meglehetősen ironikus, hogy annak ellenére, hogy az iraki támadás hibának bizonyult, egyedül azok a kormánytagok mondtak le eddig, akik ellenezték a háborút – emelte ki Cook.
Érdekes, hogy Cook hasonló ellenérzéssel viseltetett a háborút ugyancsak ellenző BBC-botrány kirobbantói iránt is. Andrew Gilligan újságíró volt az, aki dokumentumokkal alátámasztva vádolta meg Tony Blair kormányát, hogy szándékosan felspékelte az iraki dossziét, hogy az rosszabbnak mutassa be a háború előtti szituációt, mint az valójában volt. Cook véleménye szerint Gilligan így akaratlanul is a kabinet malmára hajtotta a vizet, mivel egy olyan vádat terjesztett a publikum elé – a szándékos félrevezetés vádját –, amit a kormány széleskörűen meg tudott hazudtolni. A közfigyelem így a fő problémáról, vagyis magáról a hadba vonulás tényéről mellékvágányra tereltetett. Erről a mellékvágányról a kormány aztán pereskedés útján tisztára tudta mosni magát, s ezzel egyben igazolta magát az iraki konfliktus kérdésében.
A volt külügyminiszter mondanivalójára több száz fős tömeg volt kíváncsi. Már órákkal az előadást megelőzően messzire kígyózott a nagysátor előtt a sorban állók vonala. Nem gyakran fordul elő a skót fővárosban, hogy egy ilyen magas rangú brit politikussal találkozzanak a lakosok. A volt külügyminisztert pár évvel ezelőtt ráadásul összeférhetetlenség miatt menesztette posztjáról a miniszterelnök, ami a növekvő háborúellenes hangulat miatt szinte pozitívumnak számított az olvasóközönség szemében.
Míg odakint patakokban csorgott az esővíz a könyvsziget körül, a könyvsátor ponyvatetején egyenletesen doboló zápor kellemes, meghitt hangulatot varázsolt a tömött terembe. Cook, az újdonsült népi hős szerint a Blair-kormány egy, a szándékos félrevezetésnél sokkal súlyosabb hibában volt vétkes: abban, hogy az ENSZ döntésének figyelmen kívül hagyásával minden alapos ok nélkül megtámadott egy országot.
Az előadás lényege az volt, hogy iraki részvételével a szigetország az óceán „rossz felével” szövetkezett, még jobban elvágva magát az európai kontinens országaitól. Az események ilyetén alakulását Cook a parlament passzivitásával magyarázta, akik tétlenül figyelik a miniszterelnök egyre növekvő hatalmát. Feszülten figyelő hallgatósága előtt Cook beismerte, hogy Blair minden lehetőséget megadott a parlamentnek, hogy azok ellenvetéssel éljenek, de a politikusok ezeket az alkalmakat félelemből nem használták ki.
– Ha Blair titkos szavazást kért volna a parlamenttől az Irak feletti álláspontokról, Nagy-Britannia soha nem vágott volna bele a háborúba – vallotta Cook. – Minden a kabinet hibája volt, akik szótlanul tűrték, hogy az ország belesodródjon a háborúba.
Cook szavaiból kiderült, hogy szerinte országa a parlamentáris demokráciából egyre inkább az amerikai mintájú elnökségi rendszerhez kezd hasonlítani, ahol a kormány első emberének a szava érvényesül minden döntésben. A volt külügyminiszter ezt a jelenséget a brit demokrácia korrumpálódásának véli, és sürgeti a politikusokat, hogy ezen változtassanak.
A laikusok számára is követhető és érdekfeszítő előadásnak meglehet, hogy komoly politikai következményei lesznek a közeljövőben. A változásokra a legnagyobb lehetőség a jövő év tavaszán érkezik, amikor általános választásokat tartanak Nagy-Britanniában. Az, hogy Blair megbukik-e vagy sem, Cook szerint azon múlik, miképp értékeli ki a miniszterelnök az iraki háborúban való részvételt.
– Feltétlenül szükséges lesz az ő számára, hogy elszigetelje magát a Bush-féle megelőző háborúskodás irányelvétől – válaszolta az ez irányú kérdésre Cook, aki szerint Blair csak úgy nyerheti vissza a választók támogatását, ha megígéri, Irak nem fog megismétlődni.
5.
A kortárs angol nyelvű próza
három királynője
Létezésének két évtizedében az Edinburghi Könyvfesztivál sokat tett a pályakezdő írókért, költőkért azzal, hogy helyet biztosított nekik, bemutatta műveiket. Salman Rushdie, Michael Ondaatje és Kazuo Ishiguro neve ismeretlen volt még a nemzetközi palettán, mikor meghívottként felléptek a fesztivál alkalmain. Ugyanakkor a rendezvénysorozat hírneve biztosítja, hogy az irodalmi élet világsztárjai – mint Roald Dahl, Douglas Adams vagy John Updike – is eleget tegyenek a meghívásnak. Több díjnyertes író állomása volt az edinburghi fesztivál felfelé ívelő pályájuk során: Yann Martel azután nyerte el a neves Booker-díjat a nemrégiben magyarul is megjelent Pi élete című regényével, hogy olvasóestet tartott a fesztiválon. Ugyanabban az évben lépett fel az a Sir John Sulston, aki pár hónapra rá az orvosi Nobel-díj nyertese lett.
Ha már Nobel-díjasoknál tartunk, V. S. Naipaul, Seamus Heaney, Nadine Gordimer és végül idén Toni Morrison is mind eleget tett a meghívásnak, a skóciai publikum örömére.
A 21. könyvfesztivál sem szenvedett hiányt a hírességekben. Többek közt az angol nyelvű irodalom három koronázatlan királynőjét tudhatta vendégei között: Toni Morrison amerikai írónőt, a Princeton Egyetem Nobel-díjas professzorát; Muriel Sparkot, aki életművével kiérdemelte a legmagasabb brit kitüntetést, a Brit Birodalom lovagrendjének tagságát; valamint a világszerte jól ismert egykori edinburghi tanítónőt, J. K. Rowlingot, a Harry Potter-sorozat írónőjét.
Toni Morrison
Filmsztároknak és világhírességeknek kijáró lelkes kíváncsiság és rajongás vette körül a külön erre az alkalomra Európába látogató Toni Morrisont. Az egyik legnagyobb élő amerikai írónő 1993-ban lett világhírű, amikor megkapta az irodalmi Nobel-díjat, és ezáltal ő lett a díj első afro-amerikai női nyertese. Irodalmi körökben természetesen akkor már ismert személyiség volt.
A Random House kiadó szerkesztőjeként két gyermekét egyedül nevelő édesanya elég későn, harminchét éves korában jelentette meg első regényét, a The Bluest Eye-t (A legkékebb szem). Az 1970-ben kiadott önéletrajzi regény egy tizenéves fekete lány küzdelméről szól, aki a szépség fehér emberek által meghatározott kritériumainak súlya alatt kék szemekre vágyik. Az első közönségsikert harmadik regénye, a magyarul is megjelent Salamon-ének (Magvető, 1986) érte el, amelyért Morrison több díjat is nyert. Ettől kezdve sorra nyerte az irodalmi kitüntetéseket, amelyek közül a legnevesebbek az 1988-ban Beloved című regényéért elnyert Pulitzer-díj, valamint 1993-ban az irodalmi Nobel-díj. Tanított a legnevesebb amerikai egyetemeken: a Yale-en, a New York Állami Egyetemen, valamint a Princeton Egyetemen, ahol ma is dolgozik.
A könyvfesztiválon először színpadra lépve egy egyenes derekú, magabiztos, de barátságosan közvetlen asszony állt az összegyűlt publikum elé, hogy kellemesen mélyen zengő hangján felolvasást tartson legújabb, Love (Szerelem) címet viselő regényéből. A történetet mindössze egyszer szakította meg, amikor szelíden, szinte fájdalmasan kérte a többszöri előzetes figyelmeztetés ellenére fényképezőgépét maga elé szegezett lesipuskás nézőt, hogy ne tegye. Az írónő finom, fekete kelmékbe burkolózott, őszbe hajló hosszú haja hátul lazán összefogott, vastag varkocsokba fonva lógott. Öniróniával fűszerezett megjegyzésekkel kommentálta regénye hőseit, valamint saját irodalmi státusát. A kérdések legtöbbje Nobel-díjára vonatkozott, amivel kapcsolatban elmondta, hogy abban az időben igyekezett betölteni mindazokat a politikai elvárásokat, amelyek őrá mint nőre, sőt, fekete nőre nehezedtek. Így, bár nyilvánosan nőtestvérei nevében fogadta el a díjat, ő azért szívében mindig úgy gondolta, hogy „az enyém, és csakis hozzám tartozik”.
Mivel műveivel méri magát, Morrison nem veszi szívesen, ha az emberek mint Nobel-díjasra gondolnak rá. „Ez (a Nobel-díj) nem határoz meg engem, mindössze munkám elismerése.” Tíz évvel a díjat követően szeretné, ha az azóta született regényeiről, írásairól írt kritikák nem vetnének mindent a Nobel-díj ellenébe.
Az írónő szorgalmasan, szinte megszállottan dolgozik egy-egy regényen. Hajnalban kel, mint fiatalabb korában, amikor az írásra csak a nap első óráiban volt ideje, mielőtt gyermekei felébredtek volna. „Van, aki azt gondolja, micsoda fegyelmezett személy – nyilatkozta Morrison –, pedig erről szó sincs. Azért kelek korán, mert este használhatatlan vagyok. És nem szeretem elhúzni az írást.”
Legújabb, nyolcadik regénye három asszonyról szól, akik egy háztartásban összezárva élik le életüket, egyetlen férfinak a vonzáskörében. A faulkneri hangot megütő családregény egy valaha felkapott, mára elhagyatott tengerparti üdülőben játszódik, ahol szellemek és fiatal, a modern világot képviselő látogatók szembesítik az asszonyokat múltjukkal, a szerelemmel és a gyűlölettel.
Ahogy munkájáról beszél, Morrison nem esik az álszerénység vétkébe. Nyílt elégedettséggel beszél regényeiről, valamint mesteri elbeszélőképességéről. A szavak ereje szinte átváltoztatja a hétszáz fős közönség előtt reflektorfénybe borított írónőt. Egyszer jóságos nagymama, kinek lágy hangjában kacagás bugyborékol. Máskor, egy komoly kérdésen eltöprengve lelassul, és suttogásba halkuló, megfontolt szavai egyenként, súlyosan peregnek elő. Válaszai arról tanúskodnak, hogy ismeri és nagyra becsüli a legújabb amerikai írónemzedéket és a művészien megírt szépirodalmat.
A hetvenhárom éves írónő és egyetemi irodalomprofesszor kora ellenére aktív közéleti szereplő: skóciai látogatását is arra használta fel, hogy felszólaljon az emberi jogok védelmében. Olvasóestje másnapján az Amnesty International nemzetközi szervezet nevében tartott előadást a háborús politika ellen. Elsöprő érzelmekkel tarkított beszédében nem más, mint a nyugati államok háborút csiholó külpolitikája ellen hirdetett háborút. Kitörő tapsvihar fogadta indítványát, hogy szűnjön meg végre a politikai gondokat háborúval fedő kormányzási stílus, és az amerikai államvezetés koncentráljon inkább arra, hogyan védheti és őrizheti meg az emberi életeket. A Bush-adminisztráció által terror elleni háborúnak (war on terror) keresztelt időszakra felelve Morrison saját kezdeményezését a vétkek elleni háborúnak (war on the error) nevezte.
Elsősorban az amerikai politikai hatalmat kritizáló beszédében hangsúlyozta, hogy míg az Egyesült Államok „úgy árulja világszerte a demokráciát, mintha kizárólagos szabadalma lenne rá”, az amerikai demokrácia egyre jobban korrumpálódik. Sem a halálbüntetés, sem az eredményeiben újabban egyre inkább konkrétumként kezelt, szavazatokat manipuláló közvélemény-kutató felmérések nem nyerték el az írónő tetszését. Ugyancsak kritizálta a hatalmas nemzetközi vállalatokat, amelyek figyelmen kívül hagyják a környezetvédelmi szabályokat, s így „arannyá változtatják még a halált okozó levegőt is”
Illúzióktól mentesen, Morrison elismerte, hogy „egy olyan világban élünk, ahol a politika egyet jelent a bosszúállással, ahol a magánprofit irányítja a közérdeket, és ahol a kialakulóban lévő örök háborúskodás felőrli a humanitárius kezdeményezéseket”. Mindazonáltal Morrison harcra biztatta közönségét, hiszen, fejezte be apokaliptikus hangokat megütő beszédjét, nem más a küzdelem tétje, mint „az emberi faj fennmaradása a Földön”.
J. K. Rowling
A könyvfesztivál nem kisebb sztárral, mint J. K. Rowlinggal nyitotta meg idén a kapuit. A Harry Potter-könyvek szerzőjének olvasóestjére a hatalmas túljelentkezés miatt nyilvános sorsolással válogatták ki a szerencsés, túlnyomórészt gyerekekből álló ötszáz fős közönséget. A felolvasás után feltett kérdések összetettségéből ítélve mintha tudományos konferencián lettünk volna: „Tudna-e Harry beszélgetni a szüleivel, ha lenne róluk is festmény a Roxfortban?” „Milyen alakot ölt Dumbledore patrónusa?” „Hogyhogy nem látja Harry a tesztrálokat, ha egyszer látta Cedricet meghalni?”
Mégis, a kérdések többsége a még befejezetlen hatodik kötetre összpontosított, legalább akkora eltökéltséggel, mint amekkorával Rowling igyekezett Harry sorsát titokban tartani. A Harry Potter and the Half Blood Prince (Harry Potter és a félvér herceg), a sorozat következő kötete előreláthatólag az év végén jelenik meg Nagy-Britanniában.
– Pillanatnyilag az összes közül ez a kedvencem. Egyedül én olvastam még csak, és szerintem elég jól sikerült – vallotta be az írónő, de nyomban elejét is vette a kíváncsiskodásnak. – Sok kérdés válaszra lel ebben a kötetben. Lassan a történet végére érünk, és ideje elkezdeni megfejteni a rejtélyeket.
Feszülten figyelő közönsége azonban csalódott, ha abban reménykedett, Rowling elárulja magát: az írónő ügyelt minden egyes szavára. A kérdésre, hogy Harryből varázsló válik-e felnőttkorára, azt felelte, hogy csak annyit ígérhet, hogy Harry szerepelni fog a hetedik kötetben, de hogy megéri-e a felnőttkort, az titok.
– Furfangosakat kérdeztek – nevetett Rowling. – Ha lenne nyolcadik kötet, benne lenne-e Harry? Vannak kérdések, amikre nem szabad válaszolnom.
A varázslónövendék sorsáért aggódók nem sok biztatót hallhattak Rowlingtól. Az írónő nem riadt vissza attól, hogy sötét utalásokat tegyen Harry jövőjére nézve.
Ha egy napra bekerülhetne a regénybe, melyik szereplő szeretne lenni, tette fel a kérdést egy izgatottan nyújtózkodó gyerek. – Nem Harry, az biztos – vágta rá Rowling gondolkodás nélkül. – Én tudom, mi fog vele történni, és nincs az a pénz, hogy azt vállaljam.
Mégis, hogy ne menjen haza közönsége csalódottan, Rowling elárulta, mire figyeljenek.
– Két dolog van, amire még soha senki nem kérdezett rá, pedig a válasz kulcsfontosságú. Az első, miért nem halt meg Voldemort? A kérdés nem az, hogy Harry miért élte túl az átkot, hanem hogy miért nem halt bele Voldemort. Hiszen visszapattant az átok. Meg kellett volna halnia.
A második kérdés, ami Rowling szerint fontos utalás a történet kimenetelére nézve az, hogy miért nem ölte meg Dumbledore Voldemortot a Harry Potter és a Főnix rendje egyik jelenetében. – Bár Dumbledore ad egy választ a könyvben, az nem az igazi magyarázat. Dumbledore tud valamit. Erre figyeljetek.
Az írónőt látszólag meglepte, hogy olvasói mennyire kedvelik Piton professzort.
– Miért kedveled Pitont? Fel nem tudom fogni. Tipikusan a rosszfiú-szindróma esete, nem? Kitalálok egy hőst, ott van a filmvásznon, Harry maga, erre kibe szerelmes minden 15 év alatti lány? Tom Feltonba, aki Dracot játssza. – A tanítónő-írót, aki most várja harmadik gyermekét, láthatóan aggasztotta a téma annyira, hogy kéretlenül is tanácsot osszon a tinilányoknak: – Lányok, ne bukjatok a rossz fiúra. Hajtsatok a kedves srácokra. Nekem 35 évembe tellett, hogy ezt megtanuljam.
A magasba nyújtott kezek erdejében úgy csevegett Rowling, mint királynő udvartartása körében. Ügyelve azokra, akik még nem olvasták a legújabb kötetet, megkért mindenkit, hogy el ne árulják annak csattanóját. Az erre kíváncsiaknak felajánlott egy négyszemközti beszélgetést a rendezvényt követően.
– Tudom, hogy legszívesebben azt szeretnétek, hogy elmondjam nektek, mi történik a hatodik és a hetedik kötetben, és aztán töröljem ki az egészet a fejetekből, hogy elolvashassátok a könyveket. Tudom, mert én is ilyen vagyok: akarom is tudni, meg nem is.
Annyit biztosra ígért Rowling, hogy a hetedik kötettel lezárul a történet.
– Nem lesz Harry Potter: Az első rész – utalt George Lucas Csillagok háborúja-sorozatára. – Mire elolvassátok a hét kötetet, minden fontos részlettel tisztában lesztek.
Muriel Spark
Muriel Spark a huszadik századi skót irodalom egyik legnevesebb alakja. Bár életének mindössze első tizenkilenc évét töltötte Edinburghban, Skóciát és annak fővárosát továbbra is származásának és művészi karrierjének kiindulópontjaként kezeli. „Edinburgh jelentette számomra az egész világot tizenkilenc éves koromig, és azóta is, életem innen ered és ide tér vissza”, nyilatkozta 1988-ban.
Mivel Skóciába csak ritkán jár az írónő, aki Zimbabwében, majd Londonban és az utóbbi harminc év alatt Toscanában rendezte be otthonát, a szervezőbizottság külön megtiszteltetésként vette, hogy eleget tett a meghívásnak, és idén először megjelent a könyvfesztiválon. A publikum hasonló felfokozott izgalommal várta az előadás időpontját. Rekordsebességgel keltek el az eseményre a jegyek: mindössze két órával a pénztár megnyílta után immár hiába álltak sorba az emberek, hiába csörögtek a telefonos megrendelések.
Az alkalom különlegességéhez hozzátartozik az, hogy a 86 éves Spark ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt. Bár elméje éles, mint valaha – legújabb regénye négy évvel ezelőtt jelent meg –, egészsége egyre kevésbé engedi, hogy utazzon és hosszabb beszédeket tartson.
Edinburgh annál inkább örült, hogy az írónő elfogadta a meghívást, mert a város és szülöttje kapcsolata egyre jobban elhalványodott az évtizedek során. Annak ellenére, hogy Spark egyszer azt írta, azóta, hogy 68 éve maga mögött hagyta Edinburgh-t, száműzetettségből száműzetettségbe sodródik csak, a világirodalom angol szerzőként tartja számon. Az Edinburghi Könyvfesztivál külön díjat hozott létre, melynek első díjazottja lett idén az idős írónő. „Egyértelmű volt, hogy az új díj első jelöltje Dame Muriel Spark kell legyen, a legnagyobb élő skót író, kinek kimagasló munkáját évtizedeken át csodáltuk”, nyilatkozta a fesztivál igazgatója.
A magyar olvasóközönség számára még nagyrészt ismeretlen írónő 1918-ban született a skót fővárosban egy művelt litván zsidó mérnök és egy angol kisvárosi boltos lányának a házasságából. Születésétől kezdve tehát Spark egymással versengő és ellentétes kulturális, vallási és társadalmi hatásoknak volt kitéve. Személyisége mindvégig megőrizte neveltetésének vegyességét, és ez kiterjedt a vallással való kapcsolatára is. Fiát például a zsidó vallás szerint nevelte, míg ő maga áttért a római katolikus hitre. A Skóciában elterjedt presbiterianizmus és annak kálvinista szigora több regényének is gondolati-elvi alapját képezi.
Leghíresebb regénye, az 1961-ben megjelent The Prime of Miss Jean Brodie (Miss Jean Brodie élete telje) a kálvinista eleve elrendeltetés doktrínájában rejlő kiválasztottság tudatát választja témául. A regény főhősnője, a címadó Miss Brodie egy edinburghi elit leányintézet tanítónője a harmincas években. Az élete teljében lévő vénkisasszony minden energiáját tanítványaiba fekteti, akik csodálattal fogadják annak szokatlan őszinteségét és oktatási elveit. Bár a Brodie-csapat lányainak többsége azonosul tanítónőjük elveivel, a legértelmesebbek, ahogy növekednek, fokozatosan ráébrednek Miss Brodie tanításainak szűk látókörű, sőt egyenesen fasiszta jellegével, és fellázadnak ellene.
A vallási bigottság és a kispolgári álszenteskedés, valamint az ezeket leleplező költői eszközök egész életművét átszelő jellegzetességek. Bizarr, néhol groteszkbe hajló krimijeiben, novelláiban gyakran foglalkozik az emberi természet kettősségével, s annak kegyetlen, sötét oldalával. Későbbi regényeiben visszatérő téma az önmeghatározás egzisztencialista, illetve metafizikus problémája. A The Hothouse by the East River (Az East River menti melegház, 1973) például két szellem „életét” meséli el, akik nem tudják, hogy halottak: szőnyegbombázás végzett velük a második világháborúban.
Legutóbbi műve, a 2000-ben megjelent Aiding and Abetting (Bűnrészesség és felbujtás) hasonlóképpen az emberi öntudat fausti hajlamaival foglalkozik. A regény Lucan hetedik grófjának igaz történetét dolgozza fel, aki 1974-ben nyomtalanul eltűnt, miután brutálisan meggyilkolta feleségét és a nevelőnőjüket.
Hosszú és termékeny élete során Spark számos nemzetközi díjat és elismerést nyert. Életművéért 1993-ban a Brit Birodalom legmagasabb elismerésében, a Member of the British Empire nemesi kitüntetésben részesült, s azóta hivatalos titulusa a dáma (Dame), az angol lovagi rend női megfelelője.