Kiss Borbála

„Csengő-bongó rímek, költői csicsák”

Ahol a jó vers ismérve a vidámság és a játékosság, ott szinte iskolapéldaként kerül elő Varró Dani. Én élvezem ezt; a könnyedséget, a pajkos-mosolyra fakasztó rímeket. Belelapozok, pár verset elolvasok, majd becsukom a kötetet, s egyszer csak azt veszem észre, hogy rímekben gondolkodom. Sőt, varródanis rímekben; olyan ez, mint a nyelvvizsgára való felkészüléskor az angol álmok. Ez ő: Varró Dani. Észre sem veszem, máris belopta magát a szívembe.

Ifjú költőnk felnőtt; bizony, már harmincéves, de élménytípusán, versein talán nem észleljük ezt a változást. Mikor megismertük, a magyar szakos egyetemista sok-sok viccel, némi komolysággal és formai bravúrokkal mutatkozott be nekünk első kötetében, a Bögre Azúrban (1999). Pár év múlva mesét – pontosabban verses meseregényt – alkotott: el is nyerte vele az Év gyerekkönyve díjat. A Túl a Maszat-hegyen (2003) sikere után érkezett 2007-ben a Szívdesszert, a „kis 21. századi temegén”, ahogy az alcím megadja az irányvonalat.

Több irodalmi díjat is elnyert, 2007-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét is megkapta, s kevesen tudják róla, hogy műfordítással is foglalkozik, s nem utolsósorban: érettségi tétel is vált belőle. Ugyanakkor nem láthatjuk tv-show-k szereplőjeként, sokkal esélyesebb egy görbe éjszaka után összefutni vele a 6-os É-n, vagy láthatjuk borzos, hobószerű hajával és szakállával feltűnni a Duna-parton, miközben lánykákat próbál fűzni. Az a benyomásom: Varró Dani a kortárs költészet olyan alakja, aki nagyon emberi; én sem úgy gondolok rá, mint elérhetetlen művészre, inkább úgy, mint egy kedves „ismeretlen ismerősre”. Talán ezért is halljuk ritkán becézés nélkül a nevét. Szeret játszani, legyen szó gombfociról, pókerről vagy versírásról. Ezt tapasztalhatjuk új kötetében is.

Témája a szerelem, melyet bármely oldalról és helyzetből meg tud közelíteni. Verseit kétfelé osztja; vannak a címmel ellátott, feketével nyomtatott, lírai tréfaként megjelenő versei, s vannak a cím nélküli, arannyal nyomtatott, sötétebb hangulatú, szonettkoszorúba fonódó költeményei. Utóbbiak nem titkoltan egybetartoznak, hisz minden zárósor a következő nyitása lesz. Egy modern szerelem krónikája ez, melyből nem lehet csak úgy kilépni. Nem tud dönteni, se veled, se nélküled helyzetet fest le elénk, hisz míg szerinte szerelmével nem illenek össze – „A szíved az enyémmel nem kompatibilis” –, addig elválni sem képes tőle: „Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek”. Végül egy mesterszonett zárja a sort, összegzésként, szerelmi vallomásként. Kreatív költői képei „S a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák”, s érzelmes, néhol érzelgős sorai „Mert nem szerettem én még senkit így előtted, / és nem tudok utánad szeretni senki mást” megférnek egy szonettben, bár néhol azért neccesen.

A „címes verseiben” a forma és tartalom modern lehetőségeit is kivesézi: olvashatunk sms-verset, képverset, de megjelennek a klasszikus versformák is. E-mailezésből, lehányt küszöbből, kocsikázásból is előbukik a szerelem, és én egyre inkább „örök diáknak” érzem Varrót. Becézgetve, gügyögve tréfálkozik a helyzetekkel, történetekkel, még a versforma magyarázatával is (van ennek helye egy versben?), bármivel, nehogy egy pillanatra is belássunk a hangnem mögött megjelenhető komoly gondolatokba, valódi érzelmekbe. Szerencsére, ha a mérleg kezd a giccs irányába dőlni, valami „ünneprontó” megjegyzéssel kibillent minket az édeskés idillből, az irónia felé vezetve a fonalat. Kis történeteket sorol fel, melyek nem fontosak, csak kedvesek: éppen ez a hétköznapiság adja meg a bájukat („vesz papucsot, macisat, hamar oldja le szép derekáról / két ölelő karomat, fut ki pisilni hamar”). De az igazán új „műfajban”, az sms-versekben is rengeteg új lehetőséget talált („azt írom + most 1 smsbe / hogy beléd vagyok kedvesem esve / vágyak dobálnak partra kivetnek / billentyűzárát oldd ki szívemnek”). A versek között lelhetünk kevesebb nyomot hagyó, de igazán kitűnő darabokra is. Ilyen a Boldogság címet viselő mű; melyben egy ismerős helyzetből (együtt elalszunk a tv előtt) bontakozik ki a szerelem szála. Magamhoz térek elgémberedve, de a vállamon szuszogva alszik a kedves. „Kívánhatnék-e többet?” – kérdezi a költő, s mi mosolyogva konstatáljuk: ez a kis hecc mennyire kifejezheti az összetartozást.

A valós helyszínek (mozi, éjszakai busz, saját lakása) között a mesevilágba (hogyan szerel villanykörtét medvevitéz?), vagy akár fogalmakról való vitázásba (nyelvművelési kérdések – természetesen kétértelműen megfogalmazva) is invitál minket. Elképesztő ez a sokféleség, hatalmas kreativitás: a „bármiről” itt nem csak üres frázis.

De miért is érdekel engem más szerelmi szenvedése és mámora, miért érzem olyan meghittnek a hétköznapi sztorikat, civódásokat? Azt hiszem, arra vágyunk a legtöbben, hogy pont így szeressenek: azért, ahogy felrakom a lábam a moziban, azért, ahogy a bögrét a számhoz emelem, ahogy teregetek, két szóval: csak úgy.

Ez az, ami elbűvöl – bár lehet, hogy másoknak éppen ez az, ami sok, amitől nem tud vele érezni, lélegezni. Hiányolhatjuk belőle a mélységet, a több költőiséget, és túl soknak is találhatjuk a jópofizást. A kritika elég megosztottan fogadta a kötetet: rajongástól a „súly” hiányolásáig vagy limonádénak titulálásig elég vegyes vélemények születtek. Van, aki körülményeskedőnek, erőltetettnek találja a komplikáltabb, szójátékra épülő kifejezéseket. S valóban, nem mondhatjuk, hogy a versek színvonala egységes: születtek gyengébb darabok is a kötetben. De aki így véli, az is elismerheti a formai brillírozást. A könnyedén megtalált rímeket, a nagy irodalmi műveltségre utaló verslábakat, hivatkozásokat. Olykor önkényes, olykor szabályos sorszerkezeteit, játékos kínrímjeit mindenképpen méltányolhatjuk. „Nem akarok több lenni egy szerethető költőnél. Nekem fontos, hogy értsék, amiről írok, és olykor még nevessenek is rajta” – reagált a könnyűség vádjára a költő, és hát az a helyzet, hogy Varró Danit elég nehéz nem szeretni.

Ennek megfelelően hatalmas közönségsiker lett az új kötet. A költészet terén bizony szokatlan ez a népszerűség – ennek oka több mindenben gyökerezik. Először is: ezeket a verseket élvezettel olvassuk, derűt árasztanak, és mi szeretünk szórakozni (a költő maga említette: jókedvében szeret írni). Ez elég ritka, bár nem teljesen előzmény nélküli: alkotott ilyen kis tréfás szösszeneteket már Weöres Sándor vagy Karinthy Frigyes is. Az viszont már önmagában is sokat sejtet, ha egy fiatal költő első kötetét a Magvető Kiadó publikálja. Aki ismerte Varrót korábban, az rögtön ráismer eredeti hangvételére, és amire sokaknak lehet igénye: csúfot űz az önsajnáló-patetikus irodalmi hagyományokból, ahogy Menyhért Anna Magyar Narancs-béli cikkében frappánsan megfogalmazta.

Az élményhez hozzájárul még Rácz Nóra, ötletes illusztrációival. A borító a magányt, a szerelem állandó kísérőjét mutatja be; de nem annak depressziós, nyomasztó valójában, hanem inkább a Kis Herceget idéző, gyermeki mivoltában. Az illusztrációk is ebben a szellemiségben jelennek meg: nem is illusztrálnak; inkább kiegészítenek, értelmeznek, segítségünkre vannak a szavak között. Változatosak, hiszen néha egy-egy szóba belekapaszkodva születik meg az ábrázolás, néha pedig egy érzést, egy hangulatot próbál megragadni. A Túl a Maszat-hegyen illusztrációihoz képest sokkal igényesebb, elvontabb rajzokat láthatunk (persze az mesekönyv volt). A kötet nyomtatása szellős, könnyen olvasható, itt is összetalálkozik a külcsín a tartalommal, és ez jó.

De vajon elég-e szórakoztatni, vagy mint költőnek, adys lángoszlop szerepet kéne betöltenie? Beérhetjük-e egy desszerttel, mikor nem kaptuk meg a főfogást? Olvashatunk-e olyan sorokat, melynek írója nem veszi komolyan magát, és ezt még élvezi is? Egyénre szabott kérdés, szükségünk van-e kesergésre, a világ bajaival foglalkozó költészetre, vagy néha elengedhetünk egy kicsit. „Nem az intellektuális költészet az egyetlen út. Szóval nem különösképpen szégyellem” – ironizál saját költészetéről Varró. Ha ez a vélemény nekünk is megfelel, kóstoljunk bele nyugodtan!