Kasznár Attila

Küzdelem a magyar morbusszal

– elmélkedés Koppány Zsolt írásai nyomán –

Kiütéses tífusz vagy tüdővész? Szinte teljesen mindegy, a magyar betegség mindig halálos vészt jelentett az európai nemzetekre, amelyben száz- és százezrek vesztették életüket leírhatatlan szenvedéseket követően. Ha belegondolunk a középkori, illetve az újkori jelentésbe, akkor borzadással töltheti meg lelkünket, hogy ugyanennek a kifejezésnek – morbus hungaricus –, a magyar betegségnek van egy sokkal végzetesebb jelentése is. A magyarságra jellemző rossz tulajdonságokat szintén kifejezhetjük vele. Pártoskodás, szalmaláng, nemtörődömség, és még hosszan lehetne sorolni a negatív jelzőket. Mily rettenetes a magyar szívnek, mikor azt tapasztalja, hogy ily mételyes kifejezést húznak nemzetére, és mily iszonyatos, amikor izzó nyílként hasít húsának legapróbb rostjai közé a felismerés: a morbus hungaricus valóban magyar betegség. Érző emberi szív könnyen meghasadhat, amikor átérzi eme szörnyűségnek a jelentését, amikor rájön, hogy nemzetének halálos betegségéről van igazából szó, s amikor tudatosul benne, hogy a kór a végső stádium felé halad, amely haldoklás az ő mindennapi életének szerves részét alkotja. A teljes leépülés mindennapi látványa apátiába sodorja a szemlélődőt. Szemlélődő? Szemlélődőnek nevezhető-e akármelyikünk is, aki saját létével fizet a morbusért? A következmények, amelyek érhetik az egyszerű érző lelket, beláthatatlanok. Mint képes akkor megbirkózni a halálos kór tudatával egy alkotó lélek? Aki nemcsak szemlél, átél, hanem megért és felfog, ennek következtében többszörösen is szenved, mert minél többrétű lélekkel rendelkezik, a magyar betegséget, a magyar átkot annál több szövetében érzi kínzó fájdalommal égetni.

Mit lehet tenni a kór ellen? A legtöbben elmenekülnek, magukba fordulnak, semmivel nem törődnek, azonban ezzel öntudatlanul is résztvevőivé válnak a morbusnak. Ők nem mások, mint a homo vidensek, a néző, ám nem látó emberek, akik saját elhatározásból, esetleg önhibájukon kívül eső körülmények folytán nem látják át a pusztulás folyamatát. Nem fogják fel az események tragikus mivoltát, hiszen modern világunk minden percében arra irányuló behatások érik őket, hogy ne lássanak tisztán. Elbutítás és ennek folyományaként elbutulás. Még veszélyesebb, ha szánt szándékkal nem is vesznek tudomást környezetük, népük halódásáról. Elszigetelődve, külső szemlélőkké válnak. Ilyenné tette őket a társadalom, amelyben hiába kezdtek volna újító és jobbító szándékkal cselekvéshez, folyton-folyvást csak falakba ütközve megcsömörlöttek, tettvágyukat vesztették.

Azonban vannak, akik küzdenek. Ők azok, akik nem hajlandók az elbutuló homo videns réteghez tartozni, ők azok, akik homo sapiensek kívánnak maradni. Ilyen Koppány Zsolt is, aki nemcsak megpróbál nemet mondani a magyar morbusra, hanem megpróbálja megtalálni a gyilkos kór ellenszerét is. Művészként, gondolkodó alkotóként mindennapos küzdelmet kell folytatnia a magyar betegséggel, a magyar tunyasággal, kerékkötéssel, rosszindulattal és butasággal. A nehezebb utat választotta, a nehezebb és boldogtalanabb verzióját az életnek.

Közel két év telt el Koppány Morbusz és hungarikum című kötetének megjelenése óta. Böngészem az internetet, mit is találni a szerzővel, illetve a művel kapcsolatosan. Az eredmény kiábrándító… Mi lehet ennek az érdektelenségnek az oka? Miért maradhat korunkban egy tanulmánykötet lényegében visszhang nélkül?

Az okok szerteágazóak lehetnek. Hallom a kérdést, kit is érdekelnek a XXI. század információs áradatának őrült rohamában ezek az avítt témák? De kérem, Koppány témái örök életűek!

Témai gazdagsága elénk idézi a régmúlt korok polihisztorait. Tanulmányainak sokszínűségét látva, kétségünk sem lehet, hogy Koppány Zsolt egyike az utolsó egyetemesen gondolkodó magyar alkotóknak. Koppányt elsősorban irodalmárként ismerheti a nagyközönség, holott munkássága túlmutat az irodalom határain. Versein, regényein, színművein, kritikáin túlmenően rendkívüli jelentőséggel bírnak munkásságában tanulmányai is.

Tanulmányait olvasva megbizonyosodhatunk arról, hogy a művész felelőssége nem ér véget az alkotás formába öntésénél. Továbbmenve pedig, az igazi alkotó nem is korlátozhatja működését egyetlen művészeti ágra. A szerteágazó tanulmányok bebizonyítják, érdemes gondolkodó embernek lenni. Koppány érzelem- és értelemvilága páratlan gazdagságú. Az építészettől kezdve a szobrászatig számtalan művészeti ágban mozog otthonosan. Ugyanakkor képes felvállalni azt a fáklyaszerepet is, amelyet oly sokan régi nagy alkotóink közül sem szégyelltek magukra ölteni, sőt kötelességüknek tekintették. Képes utat mutatni, rávilágítani olyan, sokszor jelentéktelennek tűnő kis hibákra, amelyekből aztán a mindent elsöprő morbus táplálkozik.

Koppány nagyon tisztán lát olyan alapvető társadalmi problémákat, amelyek mételyezik nemzetünket. A népi-urbánus vita folyamatos jelenléte a közéletben, és ezen keresztül a költészetben való megjelenése sem kérdéses számára. Úgy, mint ahogy természetesnek veszi, hogy ennek a vitának a magyar építészet stílusjegyeire is meghatározó hatása van. Olyannyira, hogy a kiegyenlített erők küzdelme azt eredményezi, hogy fővárosunkban olyan épületek épülnek, amelyek tulajdonképpen egyik irányzat elképzeléseinek sem felelnek meg. Amelynél azonban sokkal nagyobb probléma, hogy a modern építészet alkotásai nem illeszkednek a klasszikus budapesti városképbe, ezáltal súlyos károkat okoznak nemcsak a szépérzéknek, hanem a nemzetgazdaságnak is. Ideje volna elgondolkodniuk a felelős állami, illetve városi vezetőknek azon, hogy hány és hány milliárd forint bevételkiesést eredményez az átgondolatlan építkezés, az összhangtalan utcaképek, a fel nem újított épületek, amelyek turisták tízezreit riasztják el hazánktól.

Koppány szomorúan állapítja meg, s ebben is csatlakoznunk kell hozzá, hogy a magyarság nem értékeli a saját művészeit. Nem becsüli, tiszteli, segíti azokat az elméket, akik többletet kívánnak becsempészni a mindennapokba, akik maradandó alkotásaikkal egy egész nemzet számára teremtenek értéket.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Koppány munkásságának egyik legjellegzetesebb, legjelentősebb vetületét. Minden egyes alkotásában előbukkan évtizedes nagy álma: méltó emléket állítani a XX. század egyik legjelentősebb, de sajnálatosan a közgondolkodásból száműzött költőjének, Pilinszky Jánosnak. Koppány egyetemes gondolkodóként mindennapos gyötrelemként éli át annak tudatát, hogy egy másik egyetemes alkotó életművét a társadalom semmibe veszi, ugyanakkor értéktelen sztárocskáktól hangos nap mint nap a média. Küzdelme Pilinszky nevének az irodalmi palettán való megfelelő polcra helyezéséért heroikus méreteket öltött.

Harcához csak erőt és kitartást kívánhatunk. Győzelme nemcsak Pilinszky népes rajongói táborának jelenthetne sokat, hanem az egész magyar nemzet számára. Ez a győzelem az egyetemes kultúra diadala lehetne a kommersz, csepűrágó, pusztító magyar média felett. Amennyiben Koppány Zsolt eléri célját, akkor képes lesz megmutatni a jövő nemzedékeinek is, hogy érdemes kitörni a szürke mindennapokból, az elbutuló homo videns-létből. Bebizonyíthatja, hogy a morbus hungaricus felett győzelmet arathat az egész emberiségnek oly sok értéket adó homo sapiens, az egyetemesen gondolkodó ember.