Karner András

Még egyszer a Romanovokról…

Epilógus: Pierre Gilliard hazatérése Svájcba

Midőn II. Miklós és családjának vonatszerelvénye néhány háziszolga kíséretében Jekatyerinburgba érkezik, Pierre Gilliard-t elválasztják a családtól és őrizet alatt egy negyedosztályú vagonba zárják. A mészárlást követően szabadon engedik, ami lehetővé teszi személyes nyomozását és a későbbiekben a nyomozati eredmények könyvben történő publikálását. Gilliard-t 1920 márciusa Harbinban találja, ahol a vörösök fenyegető előrenyomulása közben találkozik Diteriks tábornokkal és N. Sokolovval.

„Mi legyen a nyomozás dokumentumaival? Hol helyezhetnék biztonságba?” A kísérlet, hogy a Pekingbe induló angol főbiztosnak adja át, ez utóbbi ellenállásán megbukik. Ezért fordul hát a Harbinban állomásozó francia katonai misszió parancsnokához, Janin tábornokhoz, aki elfogadja a megbízást, mivel, mint mondja: „senki ne állíthassa, hogy egy francia tábornok visszautasította Franciaország hűséges szövetségesének relikviáit”. Nos, a ládákat elhelyezi a Francia Misszió vasúti kocsijában, miközben néhány gyanús egyén megpróbálja ebben megakadályozni. Sikerül azonban egérutat nyernie, és így 1920. március 19-én a cári család maradványait tartalmazó ládikó biztonságba kerül. De hol van manapság?

„Semmi sem kötött már Szibériához. Az volt az érzésem, hogy mindazokkal szemben, akik oly szívszorító emlékekkel kötődtek hozzám, teljesítettem utolsó kötelességemet is, amit szülőföldjükön – ahol tragikus végzetük beteljesedett – megtehettem értük.”

Daniel Girardin, az A Romanovok nevelője avagy Pierre Gilliard sorsa Oroszországban című művében (Actes Sud, 2005) részletesen leírja Gilliard svájci hazatérésének kalandos történetét. A Romanov család lemészárlásának éjjelén egy vasúti kocsiba zárt Gillard-t másnap szabadon engedik. 1919. november 8-án, öt nappal azt megelőzően, hogy a bolsevikok elfoglalják a várost, sikerül Omszkból elmenekülnie. Girardin írja a 13. oldalon: „Gilliard egy semleges ország polgáraként a szövetségesek oldalán francia uniformisban harcolva, akár svájci börtönbüntetését is kockáztatja.” Gilliard tehát csatlakozott Janin tábornokhoz, akit még Mogiljevben az orosz főhadiszálláson ismert meg 1915-ben, és akit az Omszkból Vlagyivosztokig tartó szibériai visszavonulás megszervezésével
bíztak meg.

1919 tavaszán, amikor a francia és angol csapatok evakuálnak, Gilliard ismét gondol a hazatérésre: „Akkoriban igen rosszul érezvén magam, eldöntöttem, hogy nem hagyom ott a fogam Omszk bűzös odújában, hanem mielőbb elmenekülök” – írja apjának, akiről immár tizennyolc hónapja nincs híre.

Mégis jó oka van rá, hogy egy ideig még orosz földön maradjon. Szorosan együttműködik ugyanis Sokolov vizsgálóbíróval a cári család meggyilkolásának ügyében végzett nyomozásban, olyannyira, hogy végül barátokká válnak. Omszkban, a vezérkar szolgálatában, a legjobb helyről követheti figyelemmel a nyomozást, melyet Kolcsak tábornok jobbkeze, Mihail Diteriks tábornok felügyel. Diteriksnek személyes oka is van az üggyel való beható foglalkozásra, ugyanis azt reméli, hogy megkaparinthatja a cári családnak a bolsevikok által elrabolt és titkos helyre rejtett ékszereit, vagy legalább azok egy részét.

Gilliard kénytelen Vlagyivosztoban hajóra szállni, melynek költségei a tízezer rubelt is elérik, azaz háromszorosára rúgnak, mint egy sima Moszkva–Lausanne szárazföldi út! Azonkívül két jegyre van szüksége, mivel Alexandra Teglevát, a barátnőjét is magával viszi. Barátnője, minthogy tíz évig szintén a Romanovoknál volt alkalmazásban, nagy veszélyben forog. A polgárháborús viszonyok közepette nem szerezhet vízumot, de mindenképp menekülnie kell. Gilliard, talán szemérmességből, nemigen ír Tegleváról, akit végül 1922-ben a fiezi családi birtoktól néhány kilométerre eső Grandson szép kis templomában vezet oltárhoz.

De egyenlőre még 1919. december 16-át mutat a naptár. Gilliard Janin tábornokkal Irkutszkban reked egy bolsevik forradalmi lázadás következtében, majd vonatuk abban a percben hagyja el Irkutszkot, amikor a vörösök lovas hadserege által űzött Kolcsak admirális szerelvénye befut a pályaudvarra…

Janin a vizsgálati dokumentumokkal, Gilliard személyes feljegyzéseivel és fotóival, valamint az emberi maradványokat tartalmazó ládikával előbb Pekingbe, azután Sanghaiba utazik, ahol 1920. május 20-án hajóra száll, majd júliusban szerencsésen megérkezik Marseille-be. A teljes anyagot Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegnek, a cár Franciaországba menekült nagybátyjának szándékozik átadni, de senki sem várja a kikötőben. A nagyherceg nem hisz a cári család pusztulásában, még kevésbé akar egy általa szocialistának tartott vizsgálóbíró anyagaival foglalkozni. Így a dossziék és a ládikó három hónappal később Michel de Guirs, a száműzetésben lévő fehéroroszok diplomáciai vezetője kezébe kerülnek. De Guirs az anyagot egy párizsi bank széfjében helyezi el, ahonnan a második világháború alatt a nácik, majd Berlinből a szovjetek rabolják el. Az emberi maradványok 1950 óta a cári családnak szentelt bruxelles-i Szt. Jób ortodox templomban befalazva találhatók.

Ami magát Gilliard-t illeti, három, embertelen körülmények között Szibériában töltött év után Vlagyivosztokból Japán, San Francisco, a Panama-szoros és Gibraltár érintésével 1920. augusztus 9-én érkezik meg Triesztbe, s végül Svájcba.

De Gilliard csak most szembesül igazán a cári családról költött hírlapi kacsák tömegével, a Nyugat-Európában és az USA-ban feltűnt nagyszámú ál-cárevics, a magát Anasztaszijának kiadó szélhámosnő alakjával. Önmaga halálhírét olvasva egy újságban, végleg elhatározza, hogy leleplező cikket jelentet meg a L’Illustration c. folyóiratban. Ez az írás szolgál később a könyv formájában publikált emlékiratok alapjául (Lausanne, Pierre Gilliard Alapítvány).

Utószó

II. Miklós cár és családja valós történelmi krimibe illő sorsa befejezéséül álljon itt néhány esemény kronológiája:

1979 Jekatyerinburgtól (akkor még Szverdlovszk) tíz mérföldre egy régész-történész rábukkan a kivégzett családtagok csontvázaira. A leletek DNS-vizsgálata igazolja hitelességüket.

1989 Összeomlik a Szovjetunió, tagköztársaságai kiválnak.

1998. 07. 17. Napra 80 évvel a kivégzésük után, a pétervári Szt. Péter és Pál székesegyházban ortodox egyházi pompával újratemetik a család földi maradványait Jelcin elnök jelenlétében. (1977-ben, szverdlovszki tanácselnökként, ő volt az, aki leromboltatta a kegyhelynek számító Ipatyev-házat, a tömeggyilkosság színhelyét.)

2008 Az orosz legfelsőbb bíróság kijelenti, hogy a cár és családja jogtiprás áldozatául esett, és rehabilitálják őket.

Laura Simeoni

Lovagi torna Szent Márton terén

1481. április 25-e különleges nap volt. Mindenki tudta, hogy három órakor hatalmas tömeg, köztük messzi vidékekről érkezők lepik el a Szent Márton teret, hogy tanúi legyenek a legizgalmasabb lovagi tornának, amit valaha csak láttak. Az esemény rendezője Treviso város kormányzója, Alvise Vendramin kapitány, a velencei Andrea Vendramin dózse fia volt.

Hajnalban a Sile folyó környéki utcákban véges-végig boltok és üzlethelyiségek nyíltak, melyek körbevették a templom homlokzata előtti széles teret. A folyó közelségének köszönhetően minden áldott nap élénk, színes forgatag nyüzsgött a környéken. Most a halászok és molnárok házai közti tér nemesasszonyok és lovagok sokaságának érkezésére várt.

Szájról szájra jártak a bajvívó előkelőségek nevei: Bernardino Pola, Stefano Dal Corno, Zanne Onigo, Orlandin Braga, Stefano és Strafogio Azzoni. Milyen öltözéket viselnek vajon? Milyen a fegyverzetük? Ki nyeri a lovagi tornát?

A legizgatottabbak a gyerekek voltak, akik álmaik és játékaik főszereplőit remélték megpillantani. Az udvaron botokkal felfegyverkezve szüntelenül gyakorlatoztak a bátor lovagokat utánozva a rejtélyes szaracénokkal és a vad barbárokkal vívott harcukban. Egyedül a kis Luca nem tartott velük. Aprócska, törékeny, gyenge egészségű gyermek volt, aki még egy verekedésből sem került ki győztesen. Most is egy sarokban gubbasztva figyelte felhevülten ugráló, lökdösődő barátait.

A vidám táncot hirtelen trombita hangja szakította félbe. – Íme, a lovagok! – kiáltotta egy izmos fiúcska, fakardjával a levegőben hadonászva. A Szent Márton híd felől, ahol a vízimalmok nagy lapátkerekei forogtak, már hallani lehetett a lovak patájának dobogását. A tömeg zajongása mintegy varázsütésre elcsitult.

A gyerekek futottak az úton, aztán a járókelők lábai közt utat törve meglátták az első lovasokat, amint trombitások, dobosok és különös, sötét bőrű emberek csoportjától kísérve büszkén vonultak. Mindnyájan aranyszálakkal átszőtt, drága selyemruhákban pompáztak, melyek csillogtak a napfényben. De az apró nézőknek akkor maradt csak igazán tátva a szája, amikor pillantásuk a fegyvereikre, páncéljukra esett, melyek a környezetüket visszatükrözve ragyogtak. A víz kékjét, a freskókkal színezett paloták vörösét s a szüntelenül kavargó tömeget. Sisakjukat rókafarokból készült mutatós forgó díszítette.

– Segítség! Nézzétek, itt jön a Sile sárkánya! Meneküljünk! – a nyöszörgő kiáltás Luca torkából tört elő. A lovagok mögött a távolban egy tátott szájú hatalmas kígyó tűnt fel, amint épp bekapni készült egy csapat gyereket. – Hát nem látod, hogy a sárkány papírból van? Te vagy az egyetlen beijedt alak – felelték nevetve a barátai. A lovasok menetébe hatalmas szekerek vegyültek, melyeken óriás sárkányfigurák, ember- és lótestből gyúrt mesés kentaurok, farkasfejű szörnyek magasodtak, és Herkules, amint egy oroszlánnal viaskodik. A sort két büszke fehér paripa vonta kocsi zárta, Mars, a hadak istene alakjával.

A kis Luca sokadik balfogásától megszégyenülten, fejét lehajtva elhagyta a nézőket, és a tömegben furakodva megpróbált a térre jutni, ahol rövidesen a lovagi tornának kellett kezdődnie.

– Luca, hová mész? – kiabáltak utána futva, ingujjánál cibálva a barátai.

– Hagyjatok békén! – suttogta szomorúan Luca, igyekezve kiszabadulni a szorításukból.

Ekkor éles kiáltás vonta magára a figyelmét. Felkapta a fejét. Egy asszony sikított, s a híd irányába, a malmok nagy lapátjai felé mutogatott.

– A kislányom, a kislányom! Beleesett a vízbe, kérem, segítsenek! – Tovább sikoltozott, mint egy őrült, egyre a híd felé integetve. Luca habozás nélkül a vízbe vetette magát. Az áramlat messze ragadta, s bár mindenki tudta, hogy a Sile nem épp vad sodrású folyó, de örvényei pillanat alatt a mélybe rántják, ami csak a közelükbe kerül. A fiúcska karjaival hevesen csapkodott, hogy a felszínen tartsa magát. Valami formátlan alakot pillantott meg maga előtt, amint a vizet fröcskölte.

– A kislányom, ott, ott! – kiáltozta az asszony a sötét tömegre mutogatva. Luca emberfeletti erőfeszítéssel elkapta azt a bizonyos valamit, ami távolról csak egy üres zsáknak tűnt. Valójában egy kezecskére akadt. Erősen megfogta, és sikerült partra húznia a kislányt. Épp jókor. Még néhány méter, és mindketten összetörik magukat a gát fehér kövein. És akkor mindennek vége.

Két férfi segített a fiút partra húzni. Megragadták a leánykát is, míg Luca a füvön elnyúlva levegőért kapkodott. Az anya könnyek közt ölelte magához kislányát, de köszönetet mondani nem maradt ideje, mert a megmentője időközben eltűnt.

– Hová lett Luca? – kérdezgették mindnyájan. A barátai segítettek megtalálni. Máris futottak a templom mögötti dombra, mely szelíden lejt a folyó felé. Kedvenc helyük volt ez a kis barátoknak egy szomorúfűz tövében, ahol szerettek lekuporodni a széltől borzolt ágak alá.

Luca most is ott ült a földön, felhúzott lábait karjával átölelve. Hidegtől dermedten reszketett izgalmában. A térről idehallatszott a lovagokat éljenző tömeg kiabálása és tapsa. Estére kelve kihirdették a két legvitézebb bajnokot, a tizennyolc éves Leonardo Volpatót és a huszonkét éves Stefano Azzonit. De a Szent Márton téri gyermekek szemében a felejthetetlen nap egyetlen hiteles bajnoka örökre az ő Luca barátjuk marad, akit ettől fogva senki sem mert többé kicsúfolni.

Fordította: Karner András

Az idézett novella lelőhelye: Laura Simeoni: Mesék és legendák a Sile folyóról (Editrice Santa Quaranta, 2006), 103–106. oldal

Laura Simeoni 1962-ben született Trevisóban. A padovai egyetem kortárs irodalom szakán végzett. Novelláskötetei az északolasz táj legendáriumát dolgozzák fel egy-egy folyóvidékhez, városkához kapcsolódóan.