Emile Bernard

 

Emlékek Paul Cézanne-ról, levelek[1]

 

„ARS LONGA, VITA BREVIS”

Feleségemnek, lányomnak és fiamnak

 

Jelen sorok írója húsz éven át volt Paul Cézanne lelkes csodálója. Minthogy a mesterének tudhatott művész alkotásait a rosszindulat és a féltékeny gonoszság övezte ellenséges gúnykacajtól vagy a teljes némaságtól kísérve, szenvedélyesen igyekezett megfejteni azon kevés vásznának titkát, melyeket a párizsi Clauzel utcai kicsiny boltban találhatott. Ekkoriban még távolról sem lehetett megjósolni munkásságának későbbi óriási sikerét.

Felháborított a kritika makacs hallgatása, a barátok megvetése, a kortárs festők tudatlansága.

Mára minden megváltozott, és a Kortársakban 1889 körül írt rövid cikkem gyarlósága ellenére is a mesterem előtt való korai tisztelgés. Nemcsak Cézanne műveit volt nehéz megítélni, de megfoghatatlan személyiségét is, mely a pro­vence-i Aix napsütötte tájainak porfellegébe burkolózott. Mindazt, amit csak tudni lehetett róla, Tanguy apó, a jóságos és nagylelkű Breton, akinek boltja ezekben az oly gyorsan változó időkben az egyedüli menedéket jelentette a jövendő festészeti stílusának, azt már mind elmesélte.

Nos, a valamikori rajongó tanítvány, aki itt és most megnyilatkozik, szerény képességei folytán nem sokra vitte, mégis tisztában volt Cézanne művészetének grandiozitásával. Legalábbis így vélte. Erősen vágyott rá, hogy kövesse abszolút csodálatának tárgyát, azt az embert, akit mindig örömmel fog elismerni a festészet rejtelmeibe való legelső beavatójának.

 

Így történt, hogy jó húsz évvel később, 1904-ben, Egyiptomból jövet és Marseille-ben időzve, Aix közelségére gondoljak, és arra, hogy itt az alkalom a valaha tervezett, de félénkségből, valamint – valljuk be – pénztelenségből kifolyólag soha meg nem kísérelt látogatás megvalósítására.

 

Napjainkban Paul Cézanne már halott, és tanítványa is benne jár a korban. Az eszményi művészet kutatásában megfáradva, sem kezdő, sem együgyű bámulója mesterének. Érdekes kísérleti absztrakciók után már hisz a művészet tradicionális egyetemességében. Az életet, a valóság hű ábrázolását célozza, miután Michelangelo, Raffaello, Tiziano, Rubens és Rembrandt tanulmányozása után tisztában van azzal, hogy a művészet a természetes utánzása, párosulva az egyéni invencióval.

Tudatában van annak, hogy a lélek csak az élethez társulhat, és minden elmélet, minden absztrakció – akárcsak a lélektelen puszta kézügyesség és ihlet nélküli próbálkozás – lassan elsivárosítja a művészi fantáziát.

Nem célom Cézanne életművének boncolgatása, sem pedig hogy pró vagy kontra ítéljek, mint ahogyan azt sajnos számos festőről hallhatjuk. Régi mesterem iránti tiszteletem minden ilyesmit kizár. Amit csodáltam benne: meghökkentő eredetisége, stílusa. Egyúttal meggyőződésem, hogy szólnom kell a számtalan plagizátorról, akik képtelenek voltak felismerni a mestert jellemző bölcsességet.

Végezetül, igyekszem hűen megrajzolni az ember és a művész bonyolult jellemét, amely alapvetően jóságos volt, és csak öregségében hajlott a mizantrópiára, mint általában azoké, akik egész életükben a földi világ gúnyával, önzésével és gonoszságával voltak kénytelenek szembesülni.

 

 

Megérkezés Aix-be

 

Szerencsés átkelés után 1904 februárjában érkeztünk Kairóból Marseille- be, ahol a napfényben fürdő város Egyiptom illúzióját keltette. Kísértett is a gondolat, hogy legalább egy hónapot délen maradjunk, kivárva, míg északon enyhül a téli hideg. Az étteremben, ahol épp a bouillabaisse-t, ennek a vidéknek tipikus pompás hallevesét fogyasztottuk, a pincér – magam sem tudom már, mi okból – megemlítette, hogy Aix és Marseille között villanyvasutat helyeztek üzembe. Aix nevének említése régi mesterem emlékét idézte bennem, akit inkább csak műveiből és első próbálkozásaim leckeóráiból ismertem. Tudomást szerezve róla, hogy Marseille és Aix között mindössze két óra a menetidő, elhatároztam, a másnapot Paul Cézanne meglátogatásának szentelem.

Másnap reggel már hétkor a pályaudvaron voltam, s a Vanier Kiadónál a Kortársakban 1889-ben publikált cikkemmel felszerelkezve helyet foglaltam az Aix-be induló híres vonaton. Szorongásom nagy volt, minthogy nem ismertem Cézanne lakcímét, és senkit sem tudtam, aki felvilágosíthatott volna. Gondoltam, egy Párizsban híres festő a saját szülőföldjén sem lehet teljesen ismeretlen. De már Marseille-ben is hiába tudakozódtam néhány embernél, próbálva memóriájukat a cikkemben szereplő, Pissarro által készített Cézanne-portréval felfrissíteni. Minden irányba forgatták az újságomat, míg végül valamennyien tagadó választ adtak. Mellesleg megfigyeltem, hogy ezek a vidékiesen öltözött, taszító képű alakok a legcsekélyebb büszkeséget sem mutatták, hogy ismernék vagy egyáltalán tudomásuk volna róla. A marseille–aix-i vasúton nem akadt ember, akinek fel ne tettem volna ugyanazon kérdéseimet, valahogy így: „Aix-ben lakik? Régóta?…” Azután minden bátorságomat összeszedve: „Ismeri városának büszkeségét, a hírneves párizsi festőt, Paul Cézanne-t?” De a válasz, miután a kérdezett személy rövid ideig behatóan tanulmányozta a vagon plafonját, minden esetben nemleges volt. Maga a kalauz sem ismerte Cézanne nevét, és képtelen volt bármiféle felvilágosítást adni még az után is, hogy részletes magyarázat kíséretében megmutattam neki a Pissarro-féle portrét. Megérkezésünk után így egyszerűen csak a katedrálishoz vezető út felől tudakozódtam.

Aix aprócska városa szép fákkal beültetett széles sétányaival, mohos vízmedencékbe csordogáló forrásaival, klasszikus kariatidákkal díszes palotáival, csendes és arisztokratikus homlokzataival nagyszerű benyomást tett rám. Úgy tűnt, mesterem lelkülete nyilatkozik meg a város bensőséges légkörében. A kanyargós utcácskákon a Városháza előtt elhaladva a katedrálishoz értem. A vaskos naivitással megformált szentekről, amelyek mégis a készítők erős hitét tükrözték, nyomban Cézanne jutott eszembe. A szobrok mintegy visszatükrözték népi portréinak egyszerű jámborságát. Ezek a szentek visszazökkentettek a jelenbe. Kérdezgetni kezdtem a gyér járókelők némelyikét, akik szabályosan kopogó lépteikkel felverték e magányos hely csendjét. Még itt, Aix-ben sem ismerte senki! Már végképp elkeseredtem, amikor egy munkásember jelent meg a templombejárat boltíve alatt, és akárcsak jómagam, a bejáratot díszítő naivan groteszk szobrokat kezdte nézegetni. Kérdésemre, akár a többiek, ő sem tudott felelni, de aztán felcsillant a szeme, és így szólt hozzám: „Ha minden kötél szakad, bemehet a polgármesteri hivatalba. Amennyiben ez az úr rajta van a szavazólistán, biztosan meg tudják adni a lak­címét.” Tájékozatlan lévén minden hivatali adminisztrációs ügyben, erre az egyszerű megoldásra igazán nem gondoltam. Megköszöntem az eszes járókelőnek az ötletet, azzal a polgármesteri hivatal felé vettem utam. Kétlépésnyire a katedrálistól meg is találtam. Rögvest megtudtam, hogy Paul Cézanne Aix en Provence-ben született 1839. január 19-én, és a rue Boulegon 5. szám alatt lakik. Tüstént a megadott címre indultam. A lehető legegyszerűbb épület volt egy műteremmel határolva. Az ajtó mindkét oldalán csengőcskék függtek. Az egyik feliraton Paul Cézanne nevét olvastam. Megérkeztem hát! Húszévi vágyakozás után a célnál voltam! Röviden csengettem, az ajtó szinte magától nyílt. Egy folyosón találtam magam, amely napfényes kertre és repkénnyel befutott falakra nézett. Széles lépcső nyílt előttem, elindultam rajta. Alig haladtam néhány lépcsőfokot, amikor egy köpenybe burkolódzott, nehézkes léptű idős emberbe botlottam. A mesteremet véltem felismerni benne, de miután a Pissarro-féle portréhoz alig hasonlított, a biztonság kedvéért megkérdeztem: „Cézanne úrhoz van szerencsém?” Ő a kalapját széles mozdulattal megemelve, felfedvén kopasz homlokát és egy öreg generálisra emlékeztető arcát, így szólt: „Én vagyok! Miben lehetek a szolgálatára?”

Elmeséltem neki jövetelem okát, iránta érzett régi csodálatom és megbecsülésem, s azt a vágyam, hogy személyesen is jobban megismerjem. Aztán megemlítettem találkozásunk nehézségeit és Kairóból történt megérkezésem történetét. Erősen meglepettnek tűnt, majd így összegezte a hallottakat: „Nos, akkor kolléga?” Korára és életművére tekintettel elhárítottam a megtisztelő címet. „Szó sincs róla! – válaszolta. – Ön festő, tehát kolléga!” Határozottsága ellenére szelíd volt, és a mássalhangzók délvidékies, furcsa ejtése némi mulatságosságot kölcsönzött ennek a kedélyes atyáskodásnak. Majd újra a nevemet kérdezve, felkiáltott:

„Ó, Emil Bernard! Ön volt az, aki írt rólam. Életrajzírással foglalkozik hát? Paul Alexis barátom Signac révén megszerzett cikkét annak idején elküldte nekem… Mikor érdeklődtem ön felől, azt a választ kaptam, hogy biográfus. De hát ön végtére is festőművész, nemde?”

Mindeközben még mindig a lépcsőn álltunk, öreg mesterem láthatóan festeni indult. Elmondtam neki, hogy szeretnék néhány órát csevegni vele, és szívesen elkísérem a helyszínre. „Motívumot keresek – mondotta –, menjünk együtt.”

Az utcán a kölykök gúnyolódtak vele és kavicsokkal dobálták. Elzavartam őket. Ezeknek a pöttöm gazfickóknak ő volt a „virgácsos ember”. A későbbiekben még gyakorta szenvedett az aix-i csibészek mókáitól, melyeknek örökös céltáblájául szolgált.

Csevegve folytattuk hosszú sétánkat.

„Nos, tehát nem biográfus, hanem festőművész!” Miután húsz évig az előbbiről volt meggyőződve, nehezen törődött bele. A katedrális előtt elhaladva kijutottunk a városból. „Ezek a szentek az ön munkáira emlékeztettek” – jegyeztem meg. – Igen – válaszolta –, én is nagyon kedvelem ezeket a szobrokat. Egy helybéli kőfaragó készítette régen. Már nem él.” Egy dombtetőn új, görögös homlokzatú ház állt.

„Íme, a műtermem – mondotta rejtélyesen. – Ide csak én léphetek be. De minthogy ön a barátom, most együtt látogatjuk meg.” Kitárta a fából készült ajtót. Egy kertben találtuk magunkat, a domb alján csermely csordogált. Olajfák, néhány fenyő. Egy nagy kő alól kulcsot vett elő, azzal kinyitotta a házat, mely a tűző napban valósággal olvadozni látszott. Jobbra egy hatalmas szoba nyílt, ahol egy régi paraván vonta magára figyelmemet. „Gyakran játszottam itt Zolával” – mondta. A paravánt díszítő virágok és mezei jelenetek mesteri kézre vallottak, talán olasz munka lehetett. „Íme, a festészet – szólalt meg Cézanne. – Semmivel sem nehezebb, mint ez itt. A mesterség minden fogása benne van.”

A szoba kandallóján agyagból gyúrt, félig kész Cézanne-mellszobor állt. „Solari, egyetlen barátom az életemben, egy szegény ördög készítette. Mindig mondtam neki, hogy fütyüljön a Szépművészeti Főiskolán tanultakra. Könyörögve kért, hogy elkészíthesse a szobrot. »Tudod, hogy nincs kedvem modellt állni. Gyere ide a földszinti szobába, én odafönt dolgozom. Megfigyelhetsz, és csinálhatod, amit akarsz.« Végül elment, és itt hagyta ezt a hitványságot. Reménytelen.” Talapzatánál megragadta a szobrot, kivitte a kertbe és egy kővel összezúzta. „Micsoda ostobaság!” – kiáltott fel..

A törött darabok az olajfák alá gurultak, és ott is maradtak egész aix-i tartózkodásom idején, midőn a fák árnyékában kerestem menedéket.

Végül nem mentünk fel a műterembe. Cézanne magához vett egy dosszié rajzlapot, azzal elindultunk a „motívumot” megkeresni. Két kilométerre, a Sainte-­Victoire-hegy lábánál, egy káprázatos völgyre néző hely volt, amit soha nem unt meg akvarellben vagy olajban lefesteni.

„És az a disznó Menier meg idejött – kiáltott fel hirtelen –, hogy szappannal árassza el az egész világot!” Azzal sorolta gondolatait életről, iparról és egyebekről, majd villámló szemmel ezt mormolta: „Nagyon rosszul mennek a dolgok…rémisztő ez az élet!”

Magára hagytam a motívummal, hogy véletlenül se zavarjam ihletében. Visszatértem Aix-be ebédelni. Amikor ismét rátaláltam, már délután négyre járt az idő. Miután megmutatta a festményt, el akart kísérni a vonathoz, miközben megígértette velem, hogy holnapután visszatérek és vele ebédelek. Ezt a legnagyobb örömmel meg is tettem, miután máris úgy éreztem, régi mesteremmel barátokká váltunk.

 

Fordította: Karner András

 

 

E. Bernard (1868–1941) francia festő, grafikus, szobrász, művészeti teoretikus. A 19. sz. fordulóján a modern művészetek legszínesebb egyénisége. Írásai, levelei Van Gogh, Gauguin és Cézanne munkásságának értékes művészettörténeti forrásai.


[1]     Részletek E. Bernard Souvenirs sur Paul Cézanne et lettres c. művéből (Á la rénovation esthétique Paris, 1921)