Karner András

 

Bilirubin

 

Vízkeresztkor Kemenes leszedte a műanyag karácsonyfát. Akár odahaza, precízen bedobozolta a díszeket, az elektromos gyertyafüzért, és igazságosan elosztotta a szaloncukrokat a két gyerek között. A fa fröccsöntött, olajzöldre színezett ágait egyenként kiszedte a törzsből és a Plasztyicsnaja jolka címkés igénytelen dobozba helyezte. Legszívesebben kidobta volna az egészet, mindenesetre elhatározta, hogy többet az életben nem lesz műanyag karácsonyfájuk.

Még mindig betegállományban volt. Keményen diétázott, és P. doktor hetente jött vért venni, amit aztán a mongol diplomatakórház laboratóriumában analizáltak. Leginkább a bilirubin, az SGOT és a GPT májenzimek értékének alakulása izgatta, habár orvos öccse kimerítő levelekben nyugtatta, miszerint ezek az értékek csak lassan, hónapok múltán normalizálódnak. Szeméből eltűnt a sárgaság, étvágya megjött, és kezdte úgy érezni magát, mint hajdan gyermekkorában, amikor a futó betegségek nehezén túljutva, jólesőn bújt meg a paplan melegében, miközben osztálytársai a matek- vagy fizikadolgozat kínjait szenvedték.

Most, az otthon falai közt védve érezte magát a birkafaggyús, jéghideg mongol valósággal szemben. Az itteni egészségügyi ellátásban nem bízott, mielőbb haza akart utazni, hogy megnyugtató kontrollja legyen. Betegsége idején Pestről érkezett kollégája helyettesítette az irodán, de mivel az orvos március vége felé munkaképesnek nyilvánította, kollégáját hazarendelték.

Kemenes kibámult a 12-es mikrorajon emeleti ablakából. Az üvegen keresztül kellemesen melegítették a napsugarak. Ulánbátor 1300 méterrel a tengerszint felett amolyan alpesi klímát idézett. Tiszta időben a vakítóan ragyogó nap elviselhetővé tette akár a mínusz negyvenet is.

Ablakuk alatt, a poros udvaron épp egy jurtát igyekeztek felállítani. Halotti torra készülődtek. Sok rokon érkezett az elhunytnak az egyik panelban lakó családját vigasztalni. Panellakáshoz csak mongol pártfejes, darga juthatott. Nemsokára már füstöt eregetett odalent a dobkályhában a szárított tevetrágyából rakott tűz.

Kemenes kisfia az iskolából hazatérve leckeírás helyett fotózni kezdte a jelenetet. Máskor mongol és orosz barátaival játszott a ház előtt. Csak évek múltán mesélte el: sokszor lőszereket keresgéltek, melyek között nemegyszer akadt éles­lövedék is. Gáborka zsenge kora ellenére nagy csibész volt, de gyermeki csínyjeire csak jóval később derült fény. Már korán meggyűlt a baja a szovjet iskolarendszerrel. Beatles-gombafrizurája nem kerülte el az iskolaigazgató sasszemét. Büntetésként kiállította az iskolagyűlés elé, mondván: ilyenek a „vengerszkije fasiszti”.

Kislányuk három évvel idősebb lévén, türelemmel viselte a „skolnaja formának” nevezett kötelező iskolai köpenyt, és copfba font szalmaszőke hajával sem jelentett kihívást Makarenko kései utódainak. Franciatanárnője, Ludmilla kulturált, üde színfolt volt Ázsia kellős közepén. Kemenes boldogan fogadta, amikor néha Molière dallamos nyelvén cseveghetett a tanárnővel.

Időközben begördült a jurtához egy fekete-vörös lepellel borított Zil teherautó, platóján sóderrel-cementtel, melyek a temetés szokványos kellékeit képezték, hiszen a sírt le kellett betonozni, nehogy a frissen elhantolt embert a vadállatok kiássák a fagyott talajba vájt sekély gödörből. Ez amolyan szocialista módi volt már, hiszen a buddhista tanok szerint éppen hogy a vadaknak kellett felfalniuk az elhunytat, aki ezáltal bizonyult jó embernek. Ellenkező esetben rossz ember volt, aki nem találta meg túlvilági üdvét. A halottevő kutyák – megkülönböztetésül – piros szalaggal a nyakukban kóboroltak városszerte.

Kemenes másnap bement az irodájába. Titkárnője, L.-né mímelt lelkesedéssel fogadta felgyógyult főnökét. Nem voltak valami jóban. L.-nének több dolog is volt a rovásán. Míg férje a biokombinátban dolgozott vagy pecázott, ő – a rossznyelvek szerint – összeszűrte a levet a mongol termelési igazgatóval, aki szakmai érdeklődést mutatva folyvást körülötte legyeskedett. Az iszákos magyar kereskedelmi titkár, Z. elvtárs ugyancsak rokonszenvezett a kikapós asszonykával. Ez persze csak amolyan plátói szerelem volt, de épp elég ahhoz, hogy ábrándozásaival a kelleténél többet zaklassa Kemenest, aki a pokolba kívánta mindkettőjüket.

Z. elvtárs folyamatosan arról győzködte, hogy önálló vállalati irodáját feladva költözzön be a kereskedelmi kirendeltségre, mivel így – érvelt – akár öt-hat üveg Vilmos körtepálinkával is megnövelhetnék a külügytől igényelhető reprezentációs keretet.

Ma fizetésnap volt. A biokombinátban dolgozó mintegy harminc-negyven szakértő havi járandóságát kellett számfejteni, borítékolni, majd kifizetni. A bankból felvett friss, nyomdaszagú pénzkötegek mellett a már rég forgalomban lévő bankjegyek faggyúszaga betöltötte az irodát. Végezvén az adminisztrációval, Kemenes magához vette a pénzt, beült a Volgába és elindult Szongino felé. Áthajtott a Tola folyó hídján, az Ajszán-völgy irányában. A folyóparton alacsonyan szálló kövér felhők ködébe veszve haladt. Olyan érzése támadt, mintha repülőből nézné az alant elsuhanó tájat. A néhol havas úton vigyáznia kellett, nehogy megcsússzon a kocsi. A dermedt pusztaságban egy-egy teve legelészett csak, vastag szőrüket felborzolta a jeges szél. Egy emelkedőnél mongol katonák csoportja trappolt.

Épp megelőzte őket, amikor a Volga motorja rángatni kezdett, majd leállt. Kemenes nem sokat értett a műszaki dolgokhoz, de lélekjelenléte nem hagyta cserben. A kesztyűtartóból előhúzott egy minden eshetőségre ott tartott mentolos Filtol cigarettás dobozt, néhány zacskó fruttit, karamellát és rágógumit. A megviselt külsejű mongol újoncok épp mellé értek. Letekerte az ablakot és kinyújtotta az ajándékokat.

Rövidesen az egész csapat a Volgát tolta, Kemenes pedig kényelmesen elnyújtózott az ülésben, és az élet furcsaságain merengett. Csak kormányoznia kellett, és időnként belelépnie a fékbe, ha a lejtőn túlságosan nekiiramodott a járműve. Még a hatalmas, bodros felhőkben is volt ideje gyönyörködni. Mint az élve a mennyboltozat alá temetett Andrej hercegnek Austerlitz csatamezején. Semmi sem számít, csak a hatalmas kék ég, a csend, a nyugalom és béke, a szél kergette furcsa felhőalakzatok. Egyik tevére, a másik mongol jurtára hasonlított.

Merengéséből a végre beugró motor vidám duruzsolása riasztotta fel. Az autó nekilódult. Maga mögött hagyta a katonák nevetgélő, integető csapatát.

Az ulánbátori reptér mellett haladva a kifutópályán megpillantotta az aznap érkezett TU–104-es csillogó fémtestét. Az Aeroflot menetrend szerinti járata egy héten háromszor szállt le a főváros repterén. Kemenes megbabonázottan nézte a gépet, akár a fogoly a nyitott cella ajtaját. Eljön majd a nap, amikor beszáll a repülőbe, vissza sem pillantva a kopár, kietlen világra. Felbúgnak a motorok, megrázkódik a gép hatalmas teste, egyre növekvő sebességgel rohanni kezd a betonon, majd közvetlenül ott, ahol a pálya vége hirtelen a Tola folyóba szakad, kecsesen megemeli az orrát, és elrugaszkodva a földtől nekivág az Irkutszk–Moszkva ötezer kilométeres távnak.

Nyugatnak tart, egyre csak nyugatnak.