Karner András

Gyuri bácsi avagy egy műfordítás története

Bácsszentiványi Mihailovits György volt Borsod megyei alispánt a rokonságban mindenki csak Gyuri bácsinak hívta. Egykoron övé volt – többek között – az a Bem rakparti bérház is, amelynek második emeleti körfolyosós lakásai egyikét kegyelemből, vagy talán adminisztratív figyelmetlenségből, társbérletben meghagyta neki a szocialista rendszer.

A hetvenes évek közepén úgy kerültem vele ismeretségbe, hogy sógorom és családja, akik egy fedél alatt laktak az öregúrral, megkértek, hogy adnám kölcsön neki kis táskaírógépemet. Gyuri bácsi ugyanis magas kora ellenére szellemi frissességnek örvendett és elméjét természettudományos dolgozatok írásával pallérozta.

A két világháború között nyugalmazott huszárkapitányként sokat utazgatott, élte a magyar dzsentrik társasági életét. Megfordult a nizzai kaszinó kártyaasztalainál éppúgy, mint a Monarchia divatos fürdőhelyein. Szerette a természettudományokat és a történelmet. A budapesti Akvárium és Terrárium Egyesület választmányi tagjaként cikkeket írt. Így például az Akvárium c. folyóirat 1937. novemberi számában a tengeri viaszrózsa akváriumi körülmények között tartásáról értekezett. De könyvet jelentetett meg vattai kastélyáról és egyéb családtörténeti érdekességekről is. A lakás tele volt – rejtélyes módon átmentett – műkincsekkel, főleg értékes festmények, szőnyegek, ezüstök vagy könyvritkaságok formájában. A család címere a nappali falát díszítette, és a lakás deklasszált főúri eleganciája furcsa ellentétben állt a Duna túlpartján nyújtózkodó Parlament vörös csillagos kupoladíszével.

A régiségeket Gyuri bácsi nálánál fiatalabb, de lestrapált, alkoholista felesége fosztogatta. Italra kellett a pénz. Időnként leakasztott a falról egy-egy festményt vagy levett a polcról egy muzeális könyvet, és elvitte a bizományiba.

Amikor Gyuri bácsi meghalt, a régiségek nagy részének már lába kelt. A maradékon a rokonság marakodott. Sógorom néhány francia nyelvű kötetet nekem ajándékozott emlékül, mondván, Gyuri bácsi mindvégig hálás volt nekem az írógépkölcsönzésért. Így került a kezembe Pierre Gilliard II. Miklós cár és családjának tragikus sorsa című, 1921-ben Párizsban megjelent műve, amely „kicsit” másképp festette le a cári család végnapjait, mint a hetvenes évek szocialista történetírása. Bele-beleolvasgattam a műbe, míg kedvet kaptam a fordításához. Gilliard, a cár három leányának és a trónörökös nagyhercegnek svájci származású nevelőjeként az első világháborút megelőző néhány évtől egészen a család kivégzéséig követi nyomon az eseményeket. A témában mérvadó forrás még Maurice Paléologue 1922‑ben megjelent könyve: A cárok Oroszországa az első világháború alatt. De ő mint a Francia Köztársaság szentpétervári nagykövete, egy diplomata szemével nézte az eseményeket, míg Gilliard a cár családjában élve, mindennapjaik belső krónikása.

Ehhez képest az 1936-os születésű Radzinszkij 1989-ben publikált, magyarul 1995-ben megjelent Az utolsó cár c. munkája már nem nyújt többet. Egy az uralkodó személyes naplójára, levelezésére és egyéb kordokumentumokra támaszkodó opusokból. Gilliard könyve tehát igazi forrásmunka, őt magát is kis híján kivégezték a cár közvetlen környezetével együtt.

Gyuri bácsi hagyatékából még egy aranyszegélyes francia imádságos könyvecske jutott a birtokomba. Esténként lapozgatva, a 455. oldalon a Szűzanya szent szíve litánia szövege felett halvány ceruzás bejegyzést találtam Gyuri bácsi keze írásával: Szüleimért.

Azóta, ha a litániát recitálom, nem felejtem el gondolatban felajánlani az imát Bácsszentiványi Mihailovits György, alias Gyuri bácsi és az ő szülei lelki üdvösségéért.