Dino Buzzati

 

A kutya, aki látta a Jóistent

 

I.

 

Az öreg Spirito, Tis vidékének tehetős pékmestere egész vagyonát unokaöccsére, Defendente Saporira testálta, de merő rosszindulatból egy feltételhez kötötte: öt éven át minden reggel a városka valamely közterén ötven kilogramm friss kenyeret köteles szétosztani a szegények között.

Már magán az ötleten, hogy hitetlen és istenkáromló unokaöccse az emberek vizsla tekintetétől kísérve jótékonykodni kénytelen, a nagybácsi, mielőtt meghalt volna, titokban jókat nevetett.

Defendente mint egyedüli örökös, már gyermekkorától a pékségben dolgozott, és sosem kételkedett abban, hogy Spirito bácsi vagyona jogosan illeti őt. A feltétel azonban elkeserítette. De mit tehetne? Vesse el magától az isteni kegyelem eme megnyilatkozását a pékséggel egyetemben? Átkozódva beletörődött hát sorsába. Közterületnek a pékség mögött nyíló kis udvar előcsarnokát választotta, amely nem volt annyira szem előtt. Minden hajnal itt virradt rá, amint a testamentumban előírt mennyiségű kenyeret kimérte és egy nagy kosárba gyűjtve, elhunyt nagybácsikájának címzett szitkok és tiszteletlen tréfák kíséretében szétosztotta a szegények falánk tömegének. Ötven kiló naponta! Mindez ostoba és erkölcstelen dolognak tűnt a szemében.

A végrendelet végrehajtója, Stiffolo jegyző épp egy ilyen hajnali órán érkezett, hogy tanúja legyen a szórakoztató jelenetnek. Jelenléte a későbbiekben feleslegessé vált. Senki sem tudta ugyanis olyan szigorúsággal ellenőrizni a szerződés feltételeit, mint maguk a koldusok. Defendente azért kieszelt némi kármentést. A nagy kosár, melyben a fél mázsa kenyér állt halomban, egy fal mögé került. Sapori titkon kis ablakfélét vágott, melyet nem lehetett észrevenni. Személyesen kezdte a kenyérosztást, majd szokása szerint a munka befejezését feleségére és egy fiúcskára hagyta, maga pedig elment: a pékségben szükség van rá – állította. Valójában a pincébe sietett, felült egy székre, csendben kinyitotta az udvar szintjével egy magasságban lévő kis ablak rácsát, ahová a kosarat helyezték. A nyíláson át annyi kenyeret markolt ki, amennyit csak tudott. A kenyér persze így gyorsan fogyott a kosárban, de a szegények honnan is vették volna észre? Azzal a mohósággal, amivel a cipóknak estek, hogyne ürült volna hamarjában a kosár!

Kezdetben Defendente barátai csak azért is felkeltek korán, hogy megcsodálják őt új szerepében. Az udvari ajtó körül csoportba verődve álldogáltak és csúfondárosan figyelték. „Isten fizesse meg neked!” – kiabálták. „Mi az, tán helyet készítesz magadnak a mennyországban? Derék fickó a mi jótevőnk!”

„Rohadt alakok!” – viszonozta Defendente, az utolsó cipókat a koldusok tolongó tömegének közepébe hajítva, akik röptében kapták el azokat. Azzal gúnyosan mosolygott jól sikerült cselére gondolva, mellyel ezeket a szerencsétleneket elhunyt bácsikájával egyetemben sikerült jól becsapnia.

 

 

II.

 

Ugyanezen a nyáron Silvestro, az öreg remete, tudván, hogy nem túl istenes a környék népe, a közelben telepedett meg. Tíz kilométernyire Tistől egy magányos dombocskán antik kápolna romjai álltak, inkább csak amolyan kövek halmaza. Itt tanyázott Silvestro. Vizet a közeli forrásnál talált, egy boltozat maradványaiból tákolt zugban aludt, füvet és szentjánoskenyeret evett. Nappal gyakran ment fel a csúcsra, ahol egy hatalmas sziklakövön térdelve Istenről elmélkedett.

Innen megpillanthatta Tis házait és a közeli tanyák – Fossa, Andron és Limena – kunyhóinak tetőit. De hiába várta, hogy valaki is felkeresse. A bűnösökért égbe küldött forró könyörgései meddők maradtak. Silvestro folytatta a Teremtő imádását, böjtölve, és amikor szomorú volt, a madarakkal társalogva. Senki sem kereste. Igaz, egy este két kölyök leste távolról. Barátságosan hívta őket, de amazok elfutottak.

 

 

III.

 

Éjnek idején az elhagyatott kápolna irányából a környékbeli parasztok furcsa fényekre lettek figyelmesek. Úgy tűnt, mintha az erdő égne, de a fény fehér volt és nyugodtan lobogott. Frigimelica a pékségből egy este kíváncsiságból megnézte. Motorbiciklije azonban félúton lerobbant. Ki tudja, miért, nem kockáztatta, hogy gyalogosan folytassa útját. Visszatérve elmesélte, hogy a remete dombjából fénykoszorú sugárzott, amely sem tűztől, sem lámpástól nem származhatott. A parasztok egyszerűen arra a következtetésre jutottak, hogy a fény isteni eredetű. Egyes éjszakákon Tisből is látszódott. A remete megtelepedése, különc viselkedése, majd éjszakai fényei rést ütöttek a parasztok vallás iránt megszokott közömbösségén. Ha szóba került a téma, mint régóta jól ismert tényről beszéltek róla, nem ragaszkodtak hozzá, hogy magyarázatát leljék, és a „remete fényeiről” való szóbeszéd olyan mindennapivá vált, akár az időjárásról disputálni.

Ez az őszinte közömbösség csak fokozta Silvestro magányát. Az ötlet, miszerint zarándoklatban keressék fel, nevetségesnek tűnt.

 

 

 

 

IV.

 

Egy reggel Defendente Sapori szokása szerint épp a cipókat osztotta a szegényeknek, amikor egy kutya tűnt fel a sorban. Láthatóan kóbor állat volt, megtermett, bozontos szőrű, kinézetre szelíd. Átbújt a várakozó koldusok tömegén, eljutott a kosárig, kiemelt egy kenyeret, majd cammogva elment. Nem mint egy tolvaj, inkább mint aki a sajátját veszi el.

 

– Ej, ronda dög! – üvöltötte Defendente, azzal felpattant, hogy utánaeredjen. – Torkig vagyok ezekkel a csirkefogókkal, már csak a kutyák hiányoznak nekem!

De az állat már messze járt. Másnap megismétlődött az eset. Ugyanaz a kutya, ugyanaz a jelenet. A pék most az út végéig követte az állatot és utánadobott egy követ, de nem találta el.

A legszebb az egészben, hogy a lopás pontban minden reggel megismétlődött. A furfangos kutya, csodák csodája, mindig a legalkalmasabb pillanatot választotta ki, olyannyira, hogy még sietnie sem kellett. Az utánadobott kövek is célt tévesztettek. Ilyenkor a koldusok sokasága röhögésben tört ki, a pék pedig tajtékzott dühében.

A felbőszült Defendente másnap az udvari bejáratnál az ajtófélfa mögé bújva lesbe állt, bottal a kezében. Mindhiába. A kutya megjött, majd bántatlanul távozott. Talán a szegények tömegében elvegyülve, akik örültek, hogy a pék kárára tréfálkozhatnak, és nem árulták el.

– No, ma is sikerült neki! – kiáltotta az utcán lődörgő egyik koldus. „Hol van? Hol van?” – kérdezte Defendente rejtekéből kipattanva. – Nézd csak, nem meglépett! – mutatta a nyomorult a pék dühén nagyokat nevetve.

Valójában a kutya nem menekült: foga között a cipóval hanyag, lassú léptekkel távolodott, mint akinek nyugodt a lelkiismerete.

Hunyjon szemet? Nem, Defendente nem tudta elviselni ezt a tréfát. Minthogy az udvarba nem sikerült beszorítania, a következő kedvező alkalmat leste, hogy az úton vegye üldözőbe. Lehetséges, hogy a kutya nem gazdátlan, csak néha elcsavarog, s az okozott kárt a tulajdonoson be lehet hajtani. Az utóbbi napokban Saporit annyira lefoglalta a bestia, hogy csak késve ért le a pincébe, és így kevesebb kenyeret sikerült titkon visszaszereznie. Elvesztegetett pénz! Az a kísérlet, hogy az állatot az udvar bejáratához tett mérgezett kenyérrel intézze el, kudarcot vallott. A kutya megszaglászta, de rögtön a kosár felé vette útját. Legalábbis a szemtanúk ezt állították.

V.

 

Defendente Sapori az út túloldalán egy kocsibejáró alatt húzódott meg biciklivel és vadászpuskával felszerelkezve. A bicikli arra kellett, hogy üldözni tudja az állatot, a dupla csövű pedig, hogy ledurrantsa, ha kiderülne, nincs gazdája, akitől kártérítést követelhetne. Csupán az a gondolat bántotta, hogy ezen a reggelen a kenyeres kosár teljes tartalma a szegényeknek jut.

Honnan és mi módon kerül ide a kutya? Valóságos rejtély. A péknek, bár tágra nyílt szemmel figyelt, nem sikerült megpillantania, csak később, amikor fogai közt a kenyérrel nyugodtan távozott. Az udvarból felharsant a nevetés. Defendente várt, hogy az állat eltávolodjon egy kicsit, nehogy megriassza, aztán nyeregbe pattant és utánaeredt.

A pék első gondola az volt, hogy a kutya rövidesen megáll felfalni a kenyeret. Az állat azonban nem állt meg. Aztán elképzelte, amint rövid séta után eltűnik egy ház kapujában. Nem így történt. A kutya, fogai közt a kenyérrel, a falak mentén haladt szabályos léptekkel. Nem állt meg szaglászni, vizelni vagy kíváncsiskodni, mint azt általában a kutyák szokták. Hol fog végre megállni? Sapori a borús eget fürkészte. Nem csodálkozott volna, ha esni kezd.

Áthaladtak a Sant’Agnese téren, elhagyták az elemi iskolát, a vasútállomást és a nyilvános mosodát. Már a helység szélén jártak. Végül hátuk mögött maradt a sportpálya és kijutottak a városkából. Mióta a pékség udvarából kiléptek, a kutya egyszer sem nézett hátra. Tudomást sem vett róla, hogy a nyomában vannak.

Immár felhagyott a reménnyel, hogy a kutyának van gazdája, akit felelősségre vonhat. Bizonyára egy kóbor kutya, egyike azoknak a bestiáknak, akik feldúlják a parasztok szérűskertjeit, ellopják tyúkjaikat, szétmarcangolják borjaikat, rémisztgetik az öregeket, végül a városban végzik, csúnya betegségeket terjesztve.

Egyetlen megoldás, hogy lelője. De hogy lelője, meg kellett állnia, leszállni a bicikliről, válláról leemelni a dupla csövűt. Mindez elég volt ahhoz, hogy az állat sietség nélkül lőtávolon kívül kerüljön. Sapori folytatta a követését.

 

 

VI.

 

Mentek, mendegéltek, míg elérték az erdőt. A kutya rátért egy ösvényre, majd egy keskenyebb, de kitaposott és kényelmes csapásra.

Mennyi utat tettek már meg? Úgy nyolc-tíz kilométert. De miért nem áll meg a kutya enni? Mire vár? Talán valakinek viszi a kenyeret? A terep egyre meredekebbé vált, a kutya befordult egy ösvényre, ahová már biciklivel nem lehetett követni. Szerencsére az állat a meredélyen meglassította lépteit. Defendente leszállt a bicikliről és gyalogosan követte. De a kutya ismét távolodni kezdett.

Reményét vesztve épp megpróbált leadni egy lövést, amikor a csúcsra érve egy sivár tisztáson nagy szikladarabot pillantott meg. A sziklán egy ember térdelt. Rögvest eszébe ötlött a remete, az éjszakai fények, egyszóval minden erről a nevetséges mendemondáról. A kutya nyugodtan ügetett a kopár tisztás irányába.

Defendente puskával a kezében úgy ötvenméternyire megállt. Látta, amint a remete félbeszakítja az imádságát, felkel a szikláról, és különös fürgeséggel a kutyához fordul, aki a farkát csóválva lábához teszi a kenyeret. A remete felemelte a földről a cipót, tört belőle egy darabot, majd a vállán átvetett tarisznyájába tette. A maradékot mosolyogva a kutyának adta.

A remete kicsi, sovány, csuhafélébe öltözött emberke volt. Ábrázata bizalmat ébresztett, valami gyermekded fondorlatosság tükröződött rajta. A pék azzal az elhatározással, hogy most érvényre juttatja igazát, előlépett.

– Isten hozott, testvérem! – köszöntötte Silvestro, észrevéve a közeledőt. – Mi járatban vagy erre? Talán vadászol?

– Az igazat megvallva – felelte nyersen Sapori –, vadászni indultam egy bestiára, aki minden áldott nap…

– Ó, hát te vagy az? – szakította félbe az öreg. – Te vagy, aki mindennap ellát engem ezzel a finom kenyérrel? ez a kenyér igazi fényűzés, meg sem érdemlem!

– Még hogy finom? Szavamra, hogy finom! Egyenesen a sütőből… Értem én a mesterségem, kedves uram! De ez nem ok arra, hogy meglopjanak!

Silvestro lehajtott fejjel mereven a füvet nézte. – Megértelek – mondta szomorúan. – Igazad van, hogy panaszkodsz, de nem tudtam… akarom mondani, Galeone nem fog többé elkóborolni… Mindig magam mellett tartom… Egy kutyának nem kell hogy lelkiismeret-furdalása legyen… Megígérem, nem fogod többé látni.

– Hát jó – mondta a pék kissé megnyugodva. – Ha így áll a dolog, elengedheti a kutyát. Van ugyanis egy átkozott végrendelet-ügyem, szóval köteles vagyok mindennap ötven kiló kenyeret szétosztani a szegényeknek, ezeknek a nyomorultaknak, akik nem tudják megkeresni a betevőjüket. Ide is küldhetek kenyeret. Eggyel több vagy kevesebb szegény…

– Isten fizesse meg, testvérem! Végrendelet vagy sem, te irgalmasságot cselekszel.

– Kevesebbel is beérném.

– Tudom, miért beszélsz így… Ti, férfiemberek szégyellitek a jó cselekedeteket, és rosszabbnak mutatjátok magatokat, mint amilyenek vagytok valójában.

A feltörni készülő káromkodások Defendentében rekedtek. Akár zavarában, akár csalódottságába, de nem tudott haragudni. A gondolat, hogy ő az első és egyedüli a vidéken, aki a remetével beszédbe elegyedhetett, hízelgett neki. Azon töprengett, mi jót is várhatna egy ilyen remetétől? De ki lát a jövőbe? Ha titkon barátságot köt Silvestróval, ki tudja, egyszer még hasznára válhat. Például elképzelte, hogy ha az öreg valami csodát művel, amitől a népesség rajongani kezd, a városból bíborosok és prelátusok érkeznek, szertartásokat, körmeneteket és búcsúkat tartanak. És ő, Defendente Sapori, az új szent kedveltje, irigyelt lesz az egész környéken, akár még polgármester is lehet. Végül, miért ne?

– Milyen szép puskád van! – mondta Silvestro, azzal barátságosan a fegyver felé nyúlt. Ebben a pillanatban Defendente – maga sem értette, miért – elsütötte a puskát. A lövés messze visszhangzott a völgyben. A puska mégsem csúszott ki a remete kezéből.

– Nem félsz töltött puskával járkálni? – kérdezte. A pék gyanakodva nézett rá. – Nem vagyok már kölyök!

– Igaz, hogy… – folytatta hirtelen Silvestro elengedve a puskát –, igaz, hogy vasárnaponként a tisi templomban nem nehéz helyet találni? Azt hallottam nem túlságosan zsúfolt.

– Üres az, akár a markom – felelte a pék leplezetlen elégedettséggel, majd kiigazította magát: – Vagyunk azért néhányan, kemény fickók!

– No és a misén hányan vagytok szokás szerint? Te, és még hányan?

– Egy jó vasárnap úgy harmincan, karácsonykor akár ötvenen is!

– Aztán mondd csak, Tisben sűrűn káromkodnak az emberek?

– Krisztusra, meghiszem azt! Nem mennek a szomszédba egy kis káromkodásért.

A remete ránézett és megcsóválta a fejét.

– Csak hisznek Istenben egy kicsit?

Kicsit? – makacskodott Defendente, magában gúnyosan mosolyogva. – Megrögzött eretnekek…

– És a te gyermekeid? Küldöd őket a templomba?

– Krisztusra mondom, küldöm őket! Keresztelés, bérmálkozás, első és második áldozás.

– Valóban? Második is?

– Igen, második is. A legkisebb… – de itt félbeszakította magát, rájött, hogy valami butaságot mondott.

Kiváló apa vagy – jegyezte meg a remete (de miért mosolygott olyan furcsán?). – Gyere el máskor is, testvérem. Most menj Isten segedelmével. – Azzal egy apró mozdulattal mintha megáldotta volna. Defendente, mint akit rajtakaptak, nem tudott felelni. Viszonzásul biccentett és keresztet vetett. A jelenetnek szerencsére nem akadt tanúja a kutyán kívül.

 

 

 

VII.

 

A remetével való titkos kapcsolat hízelgett a pékmesternek, olyannyira, hogy álmaiban már polgármesternek képzelte magát. A valóságban azonban éberen ügyelt. A szegényeknek osztott ingyenkenyér révén, önhibáján kívül már így is veszített tekintélyéből polgártársai szemében. Hátha még tudtak volna a keresztvetéséről! Hála az égnek, úgy tűnt, senki, még a pékinasok sem szereztek tudomást a kalandjáról. De vajon egészen biztos lehet benne? És mit kezdjen a kutyával? Ezek után a mindennapi kenyeret nem tagadhatja meg tőle. Persze nem a koldusok szeme láttára, akik előbb-utóbb hírbe hoznák.

Ezért Defendente másnap még napkelte előtt kiment a ház közelébe, a domb irányába vezető útra. Amint Galeone megjelent, füttyszóval hívta. A kutya felismerve, odament hozzá. A pék, kezében a kenyérrel, egy fabódéhoz vezette, amelyben tűzifát tároltak. Itt egy pad alá tette a kenyeret, mintegy mutatva, hogy a jövőben innen viheti el az ennivalóját.

Galeone csakugyan eljött másnap a pad alá rejtett cipóért. Sem Defendente, sem a koldusok nem vették észre.

A pék mindennap, még napkelte előtt elhelyezte a kenyeret a fabódéban. És a remete kutyája rendre megjelent. Már őszre járt az idő, a nappalok megrövidültek, az esti és hajnali szürkület könnyedén keveredett. Defendente Sapori így éldegélt viszonylag nyugodtan, továbbra is titokban elcsenve a szegényeknek járó kenyér egy részét.

 

 

VIII.

 

Teltek-múltak a hetek, hónapok, míg elérkezett a tél jégvirágos ablakaival, az örökké füstölgő kéményekkel, meleg ruhába bugyolált emberekkel. A dombokat könnyű hótakaró fedte, és kora reggel a sövény aljában girhes verebek ugrándoztak.

Egy fagyos és csillagfényes éjjelen, északról, az elhagyott régi kápolna irányából még soha nem látott erős fények sugároztak. Tis lakóin rémület lett úrrá, az emberek kiugráltak ágyukból, nyíltak a spaletták, a szomszédok átkiabáltak egymáshoz vagy az utcán tolongtak. Aztán amikor rájöttek, hogy a fény a Silvestrót köszöntő isteni világosság, a férfiak és nők csalódottan és átkozva a vaklármát, bereteszelték ablakaikat és visszabújtak meleg takarójuk alá. Másnap aztán, nem tudni, kinek a révén, de híre ment, hogy az öreg Silvestro a fagyos éjszakán örökre elaludt.

 

Karner András fordítása