Philippe Claudel
Fárasztó tündérmesterség
Karola épp kedvenc babáját fésülte a szobájában, amikor megjelent a tündér.
–Szervusz! – köszönt kedvesen.
–Jó napot! – viszonozta Karola unottan, fel sem pillantva.
–Én vagyok az, a tündér!
–Ó… ooó! – bólintott beleegyező kuncogással a kislány, azzal tovább folytatta a babázást.
A tündér kicsit csalódottnak tűnt. Köhintett, balra libbent, jobbra libbent, megigazította csodás, holdfényszínű ruháját, elsimított egy hajfürtöt, amely aranydiadémmal koronázott szép arcába hullott. Karola azonban továbbra sem figyelt rá.
–A tündér vagyok… – fuvolázta újra a jövevény.
–Lejárt lemez! – vetette oda Karola.
–Tessék?!
–Már mondta. Csak ismételi önmagát. Tudom, hogy tündér!
–Igen, tündér vagyok, itt állok a szobádban, téged jöttem meglátogatni.
–De hisz én semmit sem kértem magától, és nem is kerestem!
A tündér ajka enyhén megvonaglott. Pálcáját jobb kezében szorongatta, mint aki nem tudja, mit is kezdjen vele. A gyerek egy pillantásra sem méltatta. A babáját fésülgette elmélyülten.
–Végül is tisztában vagy azzal, micsoda szerencse ér? Hány kislány szeretne a helyedben lenni? Egy igazi tündért látni a szobájában? Te pedig rám se hederítesz!
Karola sóhajtva a szép vendég felé fordította fejét, aki erre nagy boldogan néhány kecses tánclépést tett.
–Figyeljen ide, asszonyom – szólt Karola. – Én nyugodtan játszom a szobámban, maga meg kopogás nélkül bejön, mintha otthon lenne. Ez nem túl udvarias dolog.
–De én… kicsikém… én elvégre tündér vagyok!
–Gondolja, hogy ez mentség? Azt hiszi, ha örökösen ezt ismételgeti, majd szemet hunyok a betolakodása fölött? Vannak ám törvények is! Hívhatnám a rendőrséget. Rögvest kijönnének, és magát letartóztatnák. Maga egy kiskorút zaklat – hatéves vagyok, ha szabad megjegyeznem –, és a törvény ebben az esetben még szigorúbb az elkövetőkkel szemben, akik engedély nélkül belépnek a szobájukba, s kedveskedve próbálják mindenféle abrakadabrával behálózni őket.
A tündér szép homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Zavarában Karola ágyának támaszkodott. Néhány szót próbált kinyögni:
–Hiszen minden kicsi álma, hogy lásson egy igazi tündért… Azt hittem, minden kislány, a gyerekek… szóval a gyerekek imádják a tündéreket. Nekem úgy tűnik… Azt hiszem…
–Higgye csak, ha ez örömet szerez magának. Engem nem zavar, de kérem, ne tartson fel tovább.
–Tudod, hogy varázshatalmam van?
A tündér hadarni kezdett. Karola nagyot sóhajtott, megvonta a vállát, fejét csóválta.
–Varázshatalma?
–Hála a varázspálcámnak, hihetetlen dolgokat tudok művelni!
Reménykedve a levegőbe suhintott gyémántos pálcájával. Karola óvatosan a földre helyezte babáját, a tündér felé fordult és karba font kézzel fintorgott.
–Már egy hete, hogy minden este beállít a szobámba. Egy hete ugyanaz a szöveg: tündér, varázslat, pálca. Kedden rózsaszín esőt akart hullatni, de csak egy bűzös kis felhőre futotta, szaga órákon át megülte a szobámat, be kellett fognom az orrom, hogy el tudjak aludni…
–Apró ügyetlenség volt.
–Szerdán a plüssmacimat akarta herceggé változtatni, az eredmény: hagyma lett belőle. Mit gondol, mihez kezdjek egy hagymával?…
–Eltévesztettem a varázsmondókát!
–Csütörtökön eltüntette a mesekönyvemet…
–Tévedés, csak egy kis tévedés!
–Pénteken összetörte a székemet, amikor hintóvá akarta változtatni, és magyarázkodhattam a mamának…
–Szívből sajnálom!
–Szombaton a kutyámat akarta beszélni tanítani. Az eredmény: majdnem leharapta a maga lábát…
–A kutyákhoz még hiányzik a gyakorlatom, meg kell értened.
–Íme, a varázslatainak eredménye! Távozzon hát a szobámból, ne is ellenkezzen, mert kiabálni kezdek, bejön a papa, és a papám, bár nincs varázshatalma – még a mamára sem tud hatni –, a papám nagyon erős!
A tündér zokogásban tört ki. Karola alapjában nem volt szívtelen kislány, zsebkendőt nyújtott neki.
–Egy tündér szedje össze magát! Több méltóságot!
A tündér letörölte könnyeit, zajosan kifújta az orrát, pálcájával megkocogtatta a homlokát, és kivörösödött szemmel nézett Karolára:
–Sokáig voltam munkanélküli. Kemény dolog évekig munka nélkül lenni. Nem is tudom, hogyan kezdhetem újra.
Karola közelebb lépett hozzá és megveregette a hátát.
–Sikerülni fog – mondta –, sikerül. Szinttartó gyakorlati idő is létezik ilyen esetekben!
–Gondolod? – kérdezte a tündér halvány reménnyel a hangjában.
–Természetesen. Biztos vagyok benne.
–Lehet, hogy már túl öreg vagyok az újrakezdéshez vagy az átképzéshez.
–Dehogy, dehogy! Persze egy pszichoterapeutát is fel kellene keresnie, az nagyon hasznos a nehéz életszakaszokban. Fontos, hogy újra felépítse önmagát, talpra álljon, önbizalmat szerezzen: olyan társadalomban élünk, amely nem szereti a veszteseket. Legyen belevaló!
–Belevaló?!
–Igen! Higgyék azt, hogy maga képes kinyírni őket!
–De kik?
–A többiek, a versenytársak, az alkalmazottak. No, mindegy is. Felejtse el, amit az imént mondtam. Legjobb lesz egy orvost felkeresnie, ma már nagyszerű, mellékhatásmentes gyógymódok léteznek.
–Igazad van, ezt kell tennem. Te aranyos kislány vagy. Szerencsések a szüleid.
–Egyszer fenn, egyszer lenn. Ezzel mindnyájan így vagyunk – mondta Karola, azzal újra a babája fésülésébe kezdett.
–Jól van, elmegyek – szedelőzködött a tündér.
–Nagyon kedves, köszönöm. Az ajtón menjen ki, és ne csapjon zajt.
–Ne nyugtalankodj. Nem jövök vissza többé. Megígérem.
–Az magának is jobb lesz.
–Szervusz, Karola! Viszontlátásra!
–Nem viszlát, hanem Isten vele. Isten vele, asszonyom! És sok szerencsét!
Fordította: Karner András
Philippe Claudel francia író, filmrendező. 1962. február 2-án született Dombasle-sur-Meurthe-ben. Nancyban az egyetem irodalom- és audiovizualitás-professzora. Számos regény, novelláskötet és film alkotója. 2003-ban Renaudot-díjat, 2007-ben Goncourt-díjat kapott.
Fenti írás a Le monde sans les enfants et autres histoires (A világ gyerekek nélkül és egyéb történetek) kötetéből való (Stock, 2006, 27–35.).