Karádi
Márton
a második halál
„az első, amikor levágják az állatot,
a második, amikor megromlik a hús.
ezt a halált egyik ember sem éri meg.”
ha éjszaka az eső hangjára ébredek,
mindig azt hiszem,
hogy Eszter ment ki a mosdóba
és ő nyitotta ki a csapot.
elém hullnak az emlékek,
falból a kivert tégladarabok,
újra összeragasztja őket az idő,
az óra, mint egy malterkeverő, forog,
talán azért, mert nemrég tudtam meg,
hogy akinek odaadtuk Eszter szerveit,
néhány napja szintén halott.
mostanában lefekvés előtt
időjárás-jelentést hallgatok,
és ha azt mondják, hogy eső jön,
vattát teszek a fülembe,
hogy ne halljam többé a zaját.
Esztert pedig nem láttam viszont,
pedig azóta
olyan jól alszom, hogy az már
majdnem napi nyolc óra halál.
a pokol alatt
kint nyár van.
a kórterem plafonja,
mint befagyott tenger felett az ég.
virágot nem mertem venni neki,
nehogy elkezdje tépkedni, és feltegye a kérdést,
„szeretsz, nem szeretsz”,
miközben fejünk felett a nap, mint egy szirmok nélküli porzó,
szárazon sugározná az igazat.
belépek. most is alszik. mindig a látogatási idő előtt
veszi be a felírt altatókat,
hogy a rokonai ne a túlélőt lássák, hanem a holtat.
jobb is így, úgyis megvágná magát a mondataimmal,
mint kezét a tompa késsel az ügyetlen kisgyerek.
nem vigyázhatok rá mindig,
nem akarok több szenvedést.
felébreszthetném.
de felbontatlan szája, szemhéjai
mint három másnak címzett, lezárt boríték.