Karádi Márton

 

a második halál

 

„az első, amikor levágják az állatot,

a második, amikor megromlik a hús.

ezt a halált egyik ember sem éri meg.”

 

ha éjszaka az eső hangjára ébredek,

mindig azt hiszem,

hogy Eszter ment ki a mosdóba

és ő nyitotta ki a csapot.

elém hullnak az emlékek,

falból a kivert tégladarabok,

újra összeragasztja őket az idő,

az óra, mint egy malterkeverő, forog,

talán azért, mert nemrég tudtam meg,

hogy akinek odaadtuk Eszter szerveit,

néhány napja szintén halott.

mostanában lefekvés előtt

időjárás-jelentést hallgatok,

és ha azt mondják, hogy eső jön,

vattát teszek a fülembe,

hogy ne halljam többé a zaját.

Esztert pedig nem láttam viszont,

pedig azóta

olyan jól alszom, hogy az már

majdnem napi nyolc óra halál.

 

 

a pokol alatt

 

kint nyár van.

a kórterem plafonja,

mint befagyott tenger felett az ég.

virágot nem mertem venni neki,

nehogy elkezdje tépkedni, és feltegye a kérdést,

„szeretsz, nem szeretsz”,

miközben fejünk felett a nap, mint egy szirmok nélküli porzó,

szárazon sugározná az igazat.

belépek. most is alszik. mindig a látogatási idő előtt

veszi be a felírt altatókat,

hogy a rokonai ne a túlélőt lássák, hanem a holtat.

jobb is így, úgyis megvágná magát a mondataimmal,

mint kezét a tompa késsel az ügyetlen kisgyerek.

nem vigyázhatok rá mindig,

nem akarok több szenvedést.

felébreszthetném.

de felbontatlan szája, szemhéjai

mint három másnak címzett, lezárt boríték.