Laura Simeoni

A libapásztorlány

A Sant’Elena-i piactér mindig zsúfolt, kivált kora reggel, amikor a környékbeli lánykák összegyűlnek, hogy kiválasszák a hízott állatokat, melyeket legeltetni visznek a zöld füvű legelőkre.

Eugenia is megjött azon mezítlábasan a Cendonból vezető úton. Kedvelte ezt a munkát: ő maga is dundi volt kissé, és szerette elnézni kedvenc barátait, amint jó étvággyal, komótosan legelésznek. A libák különös jószágok. Szép sötét vagy fehér tollaikkal a paplanokat, párnákat tömik meg. Tojást tojnak, húsuk ízletes, amit azonban jól meg kell főzni, különben kemény marad, mint a kő. Eugenia mamája ügyesen tudott elkészíteni egy különleges mártást, amely a polenta ízesítésére szolgált.

A libák nem voltak az övéi, de ez nem izgatta. „Fontos, hogy elégedettek legyünk az élettel” – gondolta a kis Eugenia, amint elnézte a szárnyukkal csapdosó állatokat a legelőre indulóban.

A libapásztorlányok mind mezítláb jártak, hosszú szoknyában és bő ingben. Mindnyájan abban reménykedtek, hogy valamelyik szépen felhizlalt állatot eladhatják a piacon és árából megvásárolhatják a kelengyéjüket. A tollak szokás szerint Szent Márton napján, november 11-én találtak gazdára. Az esküvőket a mezei munkák holt szezonjában, ősz és tavasz között tartották, a nyár beköszöntével pedig minden kezdődött elölről. A betakarítás után a szegényes családi kasszák kissé kigömbölyödtek.

Egy április végi napon, miközben Cendonból egyenest a Sile-parti templomtérre vezető úton poroszkált, Eugenia is azon törte a fejét, mikor jön el az idő, amikor egy jóképű, magas és erős ifjú, akár a mesebeli herceg, feleségül veszi. Hófehér ruha, virágözön és minden egyéb, ami ezzel jár. A nagy nap, amikor a mama, a papa, a barátok és rokonok nagyot ehetnek, és a tangóharmonika édes, andalító hangjaira táncolhatnak a szérűskertben.

A nap ragyogott, elárasztva fényével a vöröslő pipacsok pettyezte mezőt. Eugenia egy dalocskát dudorászott magában a hízott libákról, miközben a levegőben hadonászott pálcájával, mellyel terelgette, de sosem bántotta a libákat. Egyhamar a piactérre ért, ott összeterelte sárga csőrű állatait.

Finoman kellett bánnia liba barátaival, máskülönben megeshetett, hogy sziszegni és fújni kezdenek, akár egy dühödt macska, s leszegett fejjel, kinyújtott nyakkal makacsul üldözőbe veszik, míg el nem csípik. Eugenia ezen a napon úgy határozott, hogy azt az utat választja, mely a temető mellett vezet, majd a mezők mögött Claudia Augusta Altinate ősi római útját keresztezi és Roncadéba visz. Ott emelkedik a pozettói oszlopfő, egy szomorúnak látszó szép, festett Madonnával. Csodás erejű kép volt, ezt bizonyította az a pár fából készült mankó, melyet valaki csúnya nyavalyájából felépülve hagyott hátra a rendkívüli eset emlékére.

Ó, szép libuskám, hízzál, hízzál… legelj a mezőkön, én életem… – Eugenia dudorászással múlatta az időt ide-oda járkálva a reggel harmatos füvében, hogy libáit legelésre biztassa, miként azt nagymamájától tanulta.

Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette az idő múlását. A nap már bágyadtabban sütött és lassan haladt lefelé a pályáján. Eközben a láthatáron gyors, sötét felhőcskék gyülekeztek.

„Rajta, szépségeim, gyerünk!” – kiáltott fel Eugenia kissé aggodalmasan. Néhány esőcseppet érzett. Félt, hogy félúton kapja el a zápor. A libák szárnycsapkodva tülekedtek, a nagy zűrzavarban nem akartak elindulni. Végül toronyiránt szaladni kezdtek a közeli piactér felé. Az eső most már dörgés és villámlás közepette szakadt. Az ég sötét volt. Eugenia látta, amint a legszebb, legkövérebb libája a folyó felé iramodik. „Megállj, megállj!” – kiáltozta a leányka, követvén a gáton az állatot.

Egy szempillantás alatt történt minden. A fű iszaposan csúszott, a víz hirtelen emelkedett. A máskor oly békés folyó most sötétté és zavarossá változott. Csak Cendonban, ahol a bárkák átkelőhelye volt, lehetett néha látni hasonlót, amint a megáradt Sile iszapja elönti a házakat, végül a plébániatemplomot. Eugenia nem tudott úszni. Nagyon félt.

Amikor a vízbe pottyant, az áramlat hirtelen elkapta és a mélybe rántotta. Nem kapott levegőt, fulladozott, az örvény foglyaként küzdött a folyómeder növényzetével. De hirtelen azt érezte, hogy valaki a felszínre emeli, majd a partra húzza. Sok-sok erős, sárga csőr ragadta meg az ingénél, szoknyájánál, hajánál fogva.

Eugenia a folyóból megmenekülve rájött, hogy liba barátai mentették meg az életét.

Karner András fordításai

Laura Simeoni 1962-ben született Trevisóban. A padovai egyetem kortárs irodalom szakán végzett. Újságíró, televíziós műsorszerkesztő. Novelláskötetei az északolasz táj legendáriumát dolgozzák fel egy-egy folyóvidékhez, városkához kapcsolódóan. A történeteket manók, törpék, angyalok, szentek vízi és erdei állatok sokasága népesíti be, a környék lakóinak évszázadaival összefonódva.

Az idézett novella lelőhelye: Laura Simeoni: Mesék és legendák a Sile folyóról (Editrice Santa Quaranta, 2006) 137–140. oldal