Hricsovinyi István

 

Emlékeim Steffisburgból

– emlékezés két felvonásban –

 

1947 szeptemberében hatéves voltam, elkezdtem az elemi iskolát. A vasárnapi evangélikus istentiszteletet az iskolánkban lévő osztályteremben tartottuk.

A teremben zongora és orgona sem volt, így a kántornak kellett volna az énekeket elkezdeni. Kántor sem volt, így Várady esperes úr felkérte a gyülekezetet, hogy aki tudja az éneket, az kezdje el. Én tudtam. A következő másodpercben felcsendült az ének: „Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus”, ez egy gyerekhang volt, az én hangom. A gyülekezetet ez nem zavarta, hanem folytatta.

„Szavad szívünk enyhíti meg, te drága főpap Jézus.” Az istentisztelet végén az esperes úr odament anyámhoz és azt mondta: kincs van ennek a gyereknek a torkában, vigyázni kellene rá és képezni, hogy ne vesszen el. Anyám tudta, hogy igaza van. De azt is tudta, a család lehetősége, a szegénységünk ezt nem engedi. Tudta ezt Várady esperes is, és kezébe vette sorsom alakítását.

Néhány heti kántorkodásom után közölte anyámmal: elintézte, hogy egy fél évre Svájcba menjek, ahol tanulhatok.

Anyám, aki igyekezett igazságos lenni, azt mondta a püspök úrnak, hogy inkább a Lajos fiunkat küldjék ki. Én a háború után már voltam Dániában. Anyám a bátyámat szerette volna elküldeni, mert ő három gyerek helyett evett. Az esperes úr azonban hajthatatlan volt. Közölte, hogy vagy én megyek, vagy senki.

Anyám nem akart nekem rosszat, hozzájárult az újabb külföldi utazásomhoz. 1947-ben a háború után két évvel már nem olyan egyszerű volt kijutni, mint a dániai út alkalmával. Orvosi vizsgálatokra kellett menni, és tájékoztatót kaptunk a fogadó országról, a svájci szokásokról.

Az orvosi vizsgálatokon megfeleltem, és kiképzést kaptam anyámtól a helyes kés-villa használatról és a viselkedés szabályairól.

Anyám külön felhívta a figyelmet arra, hogy figyeljek a tisztaságra, mindig mossak kezet és lábat, és a füleimről se feledkezzek meg.

Nagy izgalommal gyakoroltam az étkezés és tisztálkodás szabályait. A buzgó fülmosásomnak az lett a következménye, hogy a füleim besebesedtek az indulás előtt két nappal.

Anyám kétségbe volt esve, mert a tájékoztató szerint beteg gyerek nem utazhatott ki. A problémát a nővérem ötlete oldotta meg. November elején már hűvösek és hidegek a reggelek, vegyenek nekem egy pilótasapkát, és így nem látszanak a sebes füleim.

Megkaptam az életem első és egyetlen pilótasapkáját. A gyönyörű sötétkék sapka finom, puha szövetből készült. A sapka elején egy repülő volt, nagyon büszke voltam az új sapkára.

Az indulásnál anyám felkísérhetett a kupéba. Észrevettem, hogy sír. „Mama, miért sírsz, ne sírjál, hisz nem neked kell elmenni itthonról” – mondtam.

A vonat lassan kigördült, majd zakatolásba kezdett. A minket kísérő nővér le akarta venni a pilótasapkámat. Én megfogadtam anyámnak, hogy amíg Svájcba nem érünk, nem veszem le a sapkámat, ezért az úton nem vettem le.

Megérkeztünk Svájcba. Zürichben elosztottak minket úti célunk szerint. Én a berni csoportba kerültem. Bernben csoportunk tovább osztódott. A következő állomásra, Thunba már csak hárman, onnan Steffisburgba egyedül én mentem.

A vonatból kiszállva hatalmas hegyeket láttam, és igen érdekes volt, hogy Steffisburgba kék, csilingelő villamossal érkeztünk. A villamosállomáson a steffisburgi templomnál vártak a fogadó szüleim, akik átvettek a kísérő diakonisszától.

A férfi, Fatti szimpatikus volt, magasabb és vékonyabb volt apámnál, de a kopaszsága és a bajusza hasonlított rá.

Az anya, Mutti is nagyon kedves volt, és hasonlított anyámra, csak sokkal nyugodtabb és vidámabb volt nála.

Miután bepakolták csomagomat az autójukba, magukhoz szorítottak és bemutatkoztak. Úgy éreztem, ez az én kötelességem is. István, mondtam. Ők ismerték a nevemet, hiszen megkapták az adataimat. Jólesett nekik a bemutatkozásom, mindjárt magyarázni kezdték: István itt Svájcban Steffán, a város az németül burg, tehát a Steffisburg, ahova érkeztem, az én városom.

És valóban úgy éreztem, hazajöttem. A hegyi tanyán Fatti együtt élt a szüleivel és Mutti testvérének családjával egy nagy alpesi házban.

Az első napok az ismerkedéssel és a nyelvi nehézségek feloldásával teltek.

A legkönnyebben az életvitellel kapcsolatos szavak, kifejezések rögzítődtek bennem, ez az evéssel, ivással, lefekvéssel, alvással és az ismerkedéssel volt kapcsolatos. Az evés, ivással kapcsolatos fogalmak megértése azért is igen könnyen ment, mert a dániai negatív élményekkel szemben itt minden csodálatos volt, annak ellenére, hogy ezeket az ízeket sem ismerhettem.

Itt élveztem először a finom alpesi tejből és holland kakaóból készült csokoládés ital csodálatos ízét. A tejhez és kakaóhoz finom foszlós kalácsot kaptunk, amit vajjal kent meg Mutti, a tetejére vagy a nagypapa méhészetéből származó mézet, vagy erdei szamócából készült lekvárt simított.

Ebédekre nem puliszkát és málét készítettek, hanem a rizs, a tejföl, tejszín, a sajt volt a főszereplő. Húsféleségeket ritkán ettünk.

Svájci szüleim igen elégedettek voltak a német nyelvben történt előmenetelemmel, bár valószínű ez annak volt köszönhető, hogy a saját gyermekeiknél sokkal jobb étvággyal és nem válogatva fogyasztottam el az elém tett ételeket.

Nem tértem még ki a svájci testvéreimre. Sámeli velem egykorú, de nálam egy fél fejjel magasabb, erős fiú volt, a négyéves Elizabeth aranyos szöszi kislány volt, mivel az én húgomnál két évvel idősebb volt, nekem nagyon tetszett, mert vele már játszani is lehetett.

A Mutti testvérének hasonló korú és nemű gyermekeit Ualinak és Majolinak hívták. Velem kiegészülve ötfős gyermekcsapat élt a steffisburgi alpesi tanyán.

Megérkezésemkor pilótasapkámat a Mutti levette a fejemről, ekkor látta meg, hogy a fülemen csúnya sebek vannak. A pilótasapka bele is ragadt a felfakadt sebekbe, de a gondos kezelés hamar meggyógyította azokat.

A svájci gyermekekhez hasonló ruhákat kaptam. Úgy néztünk ki, mint az egyenruhások. Külön ruhánk volt otthon és ünneplő a vasárnapi istentiszteletekre. Az istentiszteletekre és a gyermekórákra minden vasárnap elmentünk, ezek az alkalmak rendkívüli módon segítették a nyelv megértését.

A svájci evangélikus egyház énekei teljes mértékben megegyeztek a magyarországival. Így az ének dallamát kiválóan tudtam. Az első alkalmakkor én magyar nyelven, a gyülekezet németül énekelte a zsoltárokat.

Mutti és Fatti már az első alkalommal hallotta, hogy szépen énekelek, és ettől kezdve az énekek szövegének segítségével tanították a nyelvet. Büszke voltam az idegennyelv-tudásomra, de különbözőségemet hangsúlyozni szerettem volna, ezért olyan dalokat énekeltem, amelyeket Svájcban, nem ismertek.

Egyik reggel otthoni kis énekemet kezdtem énekelni:

„Reggel korán, ha felkelek, kukk

Reggel korán, ha felkelek,

Áhítattal letérdelek, Kuku, kuku, kukk.

Esdve kérem Istenemet kukk!

Esdve kérem Istenemet,

Hogy tartsa meg életemet, Kuku, kuku, kukk.

Még az ujjam sem utolsó, kukk!

Még az ujjam sem utolsó,

Lásd, hogy forog, mint az orsó, Kuku, kuku, kukk.”

Az éneknek nemcsak a szövege és a dallama volt érdekes, hanem a koreográfiája is. A felkeléshez mély ásítozást követően letérdeltem, a jobb kezemet a szemem elé emeltem szemellenzőként és úgy mondtam a kukkokat. Az utolsó versszaknál a két kéz mutatóujjait szembeforgatva játszottam el az orsó szerepét.

A produkcióm Fattinak tetszett a legjobban. Nem teljesen értettem, hogy mit mondott, de két nap múlva megtudtam. A Fatti reggeli után átöltözött és egy díszes egyenruhában jött ki a hálószobából. Katona, szoldát, ahogy hallottam a csepeli német légvédelmi tüzérektől, de a Fatti a fejét rázta és kimutatott az ablakon, ahol felismertem, egy vörös színű tűzoltóautó állt a ház előtt.

Isztván, mert így hívtak, jön velem, mondta Fatti. Egy kicsit megszeppentem, mert a tűzoltó fecskendős kocsit túl nagynak találtam. Fatti kitalálta az ijedtségem okát és felkapott, úgy vitt le az autóhoz. Ekkor láttam, hogy a Fatti autója is ott áll, csak most nem fekete színe volt, hanem a fekete autót vörös csíkok díszítették. A Fatti autója lett ugyanis a tűzoltók parancsnoki autója, Fatti tűzoltó parancsnok volt. Engem betettek a parancsnoki személyautó hátsó ülésére és elindultunk.

Mikor megálltunk, kiderült, hogy nem tűzoltáshoz riasztották őket, hanem gyakorlatozni mentünk. A hegyek között egy nagy tisztáson gyakorlópálya volt. Romos épületek és roncs autók voltak a terepen. Ezeket gyújtották fel és oltották el.

A gyakorlat jól sikerült, mert hazafelé a Fatti nem ült be a parancsnoki kocsiba, hanem az autó lépcsőjén állt, a kocsi hajlított sárvédőjére hasalt fel és a csákójával integetett. A városba érve ugyanis az emberek kint álltak az utcán és várták a gyakorlatozó tűzoltókat.

A svájci tartózkodásom alatt többet, hála istennek, nem láttam a Fattit tűzoltó parancsnokként.

A Fatti tűzoltó-egyenruhája és eszközei izgatták a fantáziámat. Egyik alkalommal, mikor egyedül maradtam, felfedezőútra indultam.

Fatti szobájában a szekrényajtók és a fiókok zárva voltak, de a kulcsok a zárban voltak. Így nem jelentett akadályt a szekrényajtók és fiókok kinyitása. A harmadik szekrénynél megtaláltam Fatti díszes tűzoltó-egyenruháját, és találtam egy szürke egyenruhát is.

A ruhát nem, de a csizmákat fel szerettem volna próbálni. Kivettem a legfényesebb csizmát, de a szekrény sarkában láttam, hogy puska és kard is van a szekrényben.

Ekkor már nem a csizma érdekelt, a kardot vettem ki és megpróbáltam a hüvelyéből kihúzni. Sikerült. Szerettem volna a karddal suhogtatni, de túl nehéz volt, ezért visszatettem a hüvelyébe és megpróbáltam mindent visszarámolni. Tisztában voltam, hogy rosszat csináltam.

Vártam a fejmosást, a büntetést, de ez nem következett be. Már el is felejtettem az egészet. Később, amikor a szekrényre néztem, láttam, hogy a szekrényajtóban nincs kulcs. Fatti észrevette csodálkozásomat. Elmosolyodott és megpaskolta az arcomat. Azt mondta, hogy ő volt a hibás, mert nem szabad nyitva hagyni a szekrényt.

Nem gondolt arra, hogy egy kíváncsi kis magyar fiú elől zárni kell ezeket a tiltott dolgokat. Megtudtam tőle, hogy náluk nem volt háború, de az országukat nekik is meg kell védeni. Svájcban nincs katonaság, csak tanulják a katonáskodást. A kiképzés után hazaviszik az egyenruhát és a felszerelést, és csak gyakorlatozás vagy támadás esetén veszik elő azokat.

A karácsonyi ünnepekre nem szívesen emlékszem vissza. A Svájcba Magyarországról kiérkezett gyerekek Zürichben gyűltek össze, ott egy közös magyar karácsonyfát állítottak nekünk. Magyar karácsonyi énekeket énekeltünk, és műsort is kaptunk az ajándék mellé. A gyerekek azonban nem ismerték egymást, és így senkinek nem volt barátja a kétnapos ünnep alatt.

A nővérke, aki Steffisburgba elkísért, beszélgetett velem. Elmondta, hogy a szüleim írtak levelet neki, valamennyien jól vannak. Elárulta nekem azt is, hogy beszélt a svájci szüleimmel, akik nagyon elégedettek velem, megszerettek és szeretnék, ha örökre náluk maradnék.

Karácsony másnapján hazavittek minket a családokhoz. Steffisburgba hazaérve már nagyon vártak, elsősorban a gyerekek, mert addig az ajándékot ők sem kapták meg, amíg én haza nem értem. Az ajándék minden gyereknél azonos volt, kaptunk egy nagy doboz csokoládét. A dobozon a berni medve köszöntött minket karácsony alkalmából.

A karácsonyt követő napok, hetek tanulással teltek, mert a hegyekben a hó a derekunkig ért.

A felnőttek is beszorultak a lakásokba, csak az állatok, tehenek, lovak ellátása miatt hagyták el meleg otthonukat. Egy különös dologra azonban felfigyeltem. Időnként Fatti és Uali édesapja is felment a hegyre, egy hatalmas kürttel. Később megtudtam, hogy havasi kürt volt, amivel a szomszéd hegyeken élő embereknek adtak le jeleket.

Lassan fogyni kezdett a hó a ragyogó napsütés hatására. Pár nappal később már hómentes foltokat fedeztünk fel a házunk feletti tisztáson. A hó szinte észrevétlenül tűnt el, nem volt hóolvadás és sár, mint odahaza, az elillanó hó alól csodálatos zöld pázsit bújt elő, színpompás erdei virágokkal.

Ekkor már naponta órákat töltöttünk a szabadban, az öt gyerek körtáncot járt örömében, és önfeledten játszottunk a néhány hete született kisbárányokkal. A szülők közölték, hogy hétvégén itt van a húsvét ünnepe. A feltámadás napja és a tavasz köszöntése Svájcban a legnagyobb ünnep.

Nagy izgalommal készültünk, mert a svájci szokások szerint a húsvéti nyuszi a fészkeit az ajándékokkal az erdőben helyezi el. Ez volt az első reggel, amikor Sámeli előbb kelt fel nálam, és a reggelit sem várta meg, elindult a nyuszi fészkeinek keresésére.

Én a szokásos időben ébredtem fel, a gyerekek már mind a tisztáson és az erdő szélén keresték a fészkeket. Fatti azt mondta, hogy azért nem keltett fel korábban, mert akkor valamennyi fészket én találom meg. Amint leértem a többiekhez, akkor találták meg Elizabett és Majoli ajándékát.

A ravasz nyúl a nagyobb gyerekek ajándékait jobban elrejtette.

A ház körüli hatalmas rétet erdő vette körül, egy kissé meredek lejtőt követően egy patak választotta ketté az erdőt. Mindjárt gondoltam, hogy a fiúk ajándékát vagy a patakparton, vagy a patakon túl kell keresnünk. Az első fészek, amit megtaláltam, egy mohás sziklától takarva bújt meg. A másik két fészket azonban a pataknak ezen az oldalán nem találtuk meg.

A patak túl széles és túl gyors volt ahhoz, hogy átgázoljunk a túlsó partra. Sámeli és Uali egyébként is azon a véleményen volt, az ajándékot a nyuszi ezen a partszakaszon helyezte el, mert eddig minden évben itt találtak rá.

Én arra gondoltam, hogy a szülők minden évben nehezebb feladat elé állítják gyermekeiket, és ezt a húsvéti nyuszival meg is beszélik.

Az erdei ösvényünktől mintegy 100-120 méterre volt egy fahíd, amelyen kényelmesen át lehetett menni a túlpartra. Eldöntöttem, hogy a túlparton folytatom kutatásomat. A szülők óvó tekintetétől kísérve elszaladtam a hídhoz és a túlparti fák között folytattam a kutatást.

Az eredmény tíz percen belül meg is volt. Mind a két fészket megtaláltam. A gondos nyuszi még arra is ügyelt, hogy az ajándékokat vissza kell vinni a másik patakpartra, ezért egy nagy színes zacskót hagyott a fészkek mellett, amelybe beraktam az ajándékot és visszaindultam.

A fiúk hitetlenkedve kísérték tekintetükkel kísérletemet mindaddig, amíg meg nem találtam az első fészket. Ezt követően Sámeli és Uali is elkezdett futni a híd felé. Amire a hídhoz értem, már ott vártak, de bátorságuk még most sem volt ahhoz, hogy a hídon átjöjjenek. Megvárták, míg visszaértem, és diadallal mentünk vissza a szülőkhöz, akik boldogok voltak, amiért ilyen ügyesek voltunk.

Húsvét után nagyon gyorsan eltelt az a néhány nap, ami a svájci tartózkodásomból még hátravolt. Muti vásárolni járt és csomagolt, hiszen már mindegyik testvéremről tudtak, és úgy gondolták, hogy nekem ajándékot kell vinni nekik.

Észrevettem, hogy Mutti a ruhák hajtogatása közben könnyezik. Kérdeztem, hogy miért sír, de ő azt mondta, hogy nem sír, csak fáj neki, hogy nem lesz még egy fia.

Aztán eljött a búcsú perce. Mindenki jött elköszönni, de az állomásra csak a Fatti kísért ki, meg a három bőrönd. Fatti átadott minket az ismerős nővérnek. Kérte, hogy várjuk meg, mert mindjárt visszajön. Visszaérkezésekor egy svájci zászlót hozott magával, piros alapon fehér kereszt, olyan volt, mint a dán zászló, de mennyivel más volt ez számomra.

Fatti kezembe nyomta a zászlót, még gyorsan elmondta, hogy jövő évben is várnak, és gyorsan megfordulva elsietett.

A hazafelé vezető úton egyetlen érdekes dolog izgatta fel kedélyünket. Idefelé jövet ugyanis aludtunk és nem vettük észre, hogy a vonat alagúton ment keresztül. A szép napsütéses időben azonban féltek kísérőink attól, hogy megijedünk a hirtelen sötétségtől, ezért előre jelezték, hogy szerelvényünk a hegy belsejébe robog, és ne féljünk, mert ki is megyünk az alagútból.

A svájci kalauzok hangosan kiáltották, hogy „schnau, schnau”, felkapcsolták a lámpákat és berobogtunk a hegy gyomrába. A vonat zakatolása egészen a hazai pályaudvarra érkezésünkig elkísért, nem feküdtem le éjszaka sem, csak annyit tettem, hogy felvettem az útra kapott svájcisapkámat és fogtam a zászlót, amit a Fattitól kaptam.

Az álmodozásomból a nővérek felszólítása zökkentett ki, készüljetek, megérkeztünk, várnak a szüleink. A felhívás nem jutott el a tudatomig, és miután a többi gyerek leszállt, én még mindig bénultan ültem. A bénaságomból anyám hangja rázott fel: hát megjöttél, kisfiam, nem akarsz hazajönni?

Én felálltam, meglengettem a svájci zászlót, és azt nyögdécseltem anyámnak, hogy mama, volt schnau, schnau.

 

*

 

1991-ben meghívást kaptunk a müncheni Oktober Festre Molnár Lajos barátomhoz, aki közölte, nem maradunk Németországban, továbbutazunk Svájcba. Tudott gyermekkori svájci élményeimről, ezért Steffisburgban foglalt szállást, hogy felkeressük gyermekkorom emlékeinek színhelyét.

A német–osztrák–svájci határt elhagyva az útpályák minősége látványosan megjavult. Mercedeszünkkel Zürich és Bern elkerülésével Thunba érkeztünk. Megérkezésünk és beköltözésünk után a panziónk éttermét kerestük fel.

A vacsora után a helybéli vendégektől kérdezgettünk Karl Gerberről és családjáról. Érdeklődésünk nem vezetett eredményre. Elmeséltem, hogy emlékszem arra, hogy annak idején villamossal érkeztünk Steffisburg főterére.

A hiteles történetem hallatán egy idős svájci úr bólogatott, valóban, Thunból villamos jött Steffisburgba, és a végállomása ott volt a templomnál. A járatot azonban 1950-ben megszüntették. Megígérte, hogy utánanéz a Gerber családnak. Sajnos segítő készsége nem vezetett eredményre. Négy napon át a Svájci-Alpok és a városok nevezetességeivel ismerkedtünk.

Az élmények hatása olyan volt, hogy észre sem vettük, vége a szabadságunknak, haza kell menni. Az indulás reggelén Lajos azt mondta, tegyünk még egy kísérletet a család megtalálására. Induljunk ki a templomtól, mondtam Lajosnak. Az út a hegyek felé vezetett és szemben volt velünk a Berni-Alpok négy csúcsa, amelynek a második tagja egy Pálvicz vértes sisakjára emlékeztetett. – Lajos – mondtam –, menjél lassan, és én nézem a hegycsúcsokat. Emlékezni fogok arra, hogy milyen szögből láttam a hegycsúcsot a házból.

A Mercedes lassan gurult, a mellettünk elmenő autókból csodálkozva nézték, hogy a müncheni rendszámú kocsi lassan is tud haladni.

Kimeredt szemmel néztem a hegyet, amikor felkiáltottam: – Ez a jó szög, itt kell lenni a Gerber háznak. – A háztól mintegy száz méterre volt Fatti mechanikusi műhelye, tehát továbbgurultunk, hogy meggyőződjünk arról, valóban ott van-e. Valóban ott volt. Megálltunk, a műhely ajtaja felett láttuk a diszkrét táblát, Karl Gerber szerviz. A műhely azonban zárva volt. Nem adjuk fel, mondta Lajos. Megszólította az első embert, aki felénk jött, hogy mit tud Karl Gerberről. Azon nem lepődtünk meg, hogy tudott róla, hiszen ő volt a műhely tulajdonosa. Elmondta, hogy néhány éve vette meg a műhelyt a családtól, mert Karl Gerber meghalt. A fia azonban itt lakik, és megmutatta Sámeli házát.

A ház négyszöget formált, de bejárati kaput sehol sem találtunk. Az új műhelytulajdonos végig figyelte próbálkozásunkat, és miután látta, hogy nem jutottunk be a házba, kisegített minket.

– Ott jön Sámeli – mondta, és a hegy felé mutatott. Valóban jött egy magas, vékony, szakállas férfi a hegyről. Mintha Tell Vilmos jönne velünk szembe. Tell Vilmos Thunban élt, a vár 800 éves épületei ma is őrzik emlékét. Sámeli észrevette, hogy négy idegen vele akar találkozni, de a német rendszámú autó láttán nem hiszem, hogy az én érkezésemre számított.

Megindultam Sámeli felé, és a zsebembe kikészített közös gyermekkori fényképek kisegítettek a bemutatkozásnál. Sámeli felé nyújtottam a képet és zavartan mondtam: Sámeli, ich bin Isztván. Sámeli felismerte a fényképeket és a nevem is ismerősnek tűnt, mert a következő másodpercben magához ölelt.

Sámelinek Lajos elmondta, hogy nem találtunk kaput, hogy bejussunk a házba. Sámeli erre felnevetetett és elmondta, hogy ez a vadállatok miatt van, mivel a tehenek velük élnek, így védeniük kell őket a medvéktől.

Bemutatott feleségének, Kátjának és két gyermekének. Tudtak rólam, ugyanis nem lepődtek meg az apjuk magyar testvérén. Sámeli elmondta, hogy a Mutti még él, és most elmegyünk Elizabethékhez, mert náluk lakik.

Sámeli felvezetett az 1700 méter magasan lévő Teuffental nevű helységbe, ahol Elizabeth és családja lakott. Előrement a gyermekeivel, mi leparkoltunk és lassan elindultunk a ház felé. Nem is figyeltem, Lajos barátom elővette a kameráját. Feltételezte, hogy a találkozásunk nem mindennapi élményt fog nyújtani.

Elindultunk a bejárat felé, amikor az ajtó kinyílt, és egy kedves öreg néni jelent meg, minket meglátva felgyorsította apró lépteit.

Én a meghatottságtól megbénultam, így Mutti jött, jött felém, és amikor a nyolcvan éven felüli asszony elé kerültem, felkiáltott: – István, István! – Több szó nem hagyta el ajkunkat, mert összeölelkeztünk. Magdi és Kriszti, Lajos társa könnyeztek, de szem senkinél nem maradt szárazon.

Egy asszony, aki egy hétéves idegen kisfiút szeretett volna felnevelni, egy ötvenéves férfiban azt a kisfiút látta, aki az emlékeiben élt, akit megőrzött egy életen át. Ekkor úgy éreztem, hogy ezért az érzésért érdemes élni.

 

*

 

Megismertük Elizabeth családját, három gyermekét – két felnőtt fiút és egy nagylányt –, férjét, Fritzet. Rögtönzött svájci vendéglátásban részesültünk. Az ismerős illatokat árasztó kakaó, kalács és az általuk készített sajt a legfinomabb eledel volt, amit Svájcban ettünk. Átadtuk az előre elkészített ajándékainkat: a bolgár fekete madonnát ábrázoló ikont, egy olasz kristályvázát és a magyar koronaékszereket mini változatban.

Rá kellett jönni, hogy rosszul választottam az ajándékot. Éreztük, hogy mi vagyunk az ajándék számukra, amit később szavakba is foglaltak.

A látogatást követően hét éven keresztül minden évben meglátogattuk őket. A harmadik találkozásunkon – amikor is a szokásos svájci vendégváró ételek gyümölcsökkel egészültek ki, Fritz megkérdezte: tudjuk-e, hogy mi Svájc legnagyobb ünnepe. Találgattunk: karácsony, húsvét vagy Tell Vilmos születésnapja, de nem hibáztunk rá. Ekkor tudtuk meg, hogy Svájcban az időjárástól függően május végén, június elején kihajtják, illetve felhajtják a teheneket a hegyekbe. Ez a nap a legnagyobb ünnep. A teheneket felvirágozzák és kolompokkal látják el, hogy messziről hallják, ha valamelyik eltéved.

A kolompok különböző nagyságúak, bronzból készültek. A legnagyobb kolomp 25-30 kilós is lehet, ezt kapja meg a gulyát vezető tehén, tehát ő a főkolompos. A többi tehénre csak kisebb kolompot akasztanak, és ez rajtuk marad a visszaérkezésig, szeptember végéig.

Fritz az előadását követően sejtelmesen közölte, hogy nekik két legnagyobb ünnepük van a többi svájci polgárral szemben. Találjuk ki, hogy mi a másik ünnep. Mivel az első ünnepet sem sikerült eltalálni, erre a másodikra már nem is vállalkoztunk.

Ekkor Fritz látta, hogy szabad a gazda és mondhatja a második ünnepüket. Megdöbbentünk, de nagyon jólesett a második ünnep választása, ugyanis azok a mi találkozásaink voltak. Örültem, hogy ezt így érezték…

Azt hiszem, hogy igazuk volt. Mi, a más mentalitású magyarok, ezt biztosan nem így értékeltük volna.

Svájci látogatásaimból még két eseményt szeretnék elmondani. 1992-ben egyik csepeli barátunkat Svájcba nevezték ki konzulnak, és így őket is (Józsit és Icust) bemutattuk a Gerber családnak. Bern és Steffisburg közelsége – mintegy 30 kilométer – lehetővé tette számukra, hogy olyan hétvégeken, amikor nem volt protokoll, felkeresték a Gerber családot.

Józsi elmondta nekünk, hogy a család megismerése előtti időszakban igazi svájci emberekkel nem is találkoztak. A protokoll és a hivatali események igazi emberi kapcsolatok kialakítására nem teremtettek alkalmat.

1994. szeptember végén Józsi felhívott, hogy Mutti kórházba került, nem tudja, hogy milyen az állapota. Úgy éreztem, hogy nekem menni kell a Muttihoz. Másnap repülőre ültem és Zürichbe repültem, ahol Józsi a diplomataváróban várt, és egyenesen Elizabethékhez mentünk. Elizabeth elmondta, hogy Muttit egy enyhe agyvérzés érte, de biztos, hogy fel fog ismerni.

Ez így is történt, felismert, de beszélni nem tudott. Fogtuk egymás kezét és könnyeztünk.

Józsi még aznap visszavitt Zürichbe, a búcsúzásnál barátilag hátba vágott és azt mondta: haver, ezért az érzésért irigyellek.

Ezt követően Mutti egy állandó felügyelet alatt álló idősek kórházába ­került.

Az ezt követő években Muttit is meglátogattuk a kórházban. 1997-ben az időközben müncheni konzullá lett Józsi barátunkkal egy német kisvárossal, a Rajna menti Neuenburggal és a hazai pátriánk csepeli önkormányzatával testvérvárosi kapcsolatot kezdeményeztünk. A Baseltől 20 km-re eső kisvárosban ekkor a csepeli művészek – zenészek, táncosok, képzőművészek – közreműködésével Magyar Napokat rendeztünk. Az alkalomra a családunk négy tagja: Magdi, a kisebb fiam, István és ír szetter kutyánk, Bono utazott ki.

A Magyar Napok ünnepségére húgom és férje, valamint barátaik is eljöttek. Ennek azért van jelentősége, mert az ünnepségsorozat előtt egy este Józsi felhívta a svájciakat, hogy meglátogatjuk őket.

Az alkalomra Muttit mentővel hazahozatták, hogy ott legyen közöttünk. A tíz vendég és a nagy felfordulás sok volt a Muttinak és valószínűleg Elizabethnek is. Muttit a mentő visszavitte a kórházba. Mi még meglátogattuk Sámeli új házát, ami még magasabban volt Elizabethék házánál. A svájci állam egy műemléki védelem alatt álló háromszintes alpesi házat adott nekik. Az előző tulajdonosok kihaltak a felújításra szoruló épületből. Sámeli vállalta, hogy felújítja.

A svájci életfelfogás szerint először a gazdaságot segítő helyiségeket újították fel. Utána a hatalmas konyha következett. Ezt a helyiséget teljesen felújították, ez volt az épület egyetlen fűthető helyisége. A hálószobák az első emeleten voltak, itt még nem volt fűtési lehetőség. Semmi probléma, mondta Sámeli. Ide csak aludni járunk, és a takaróink jó melegek.

Hatalmas tehénistálló és pajta kapcsolódott az épülethez. Kátja a pajtában megmutatta az épülethez kapott műemléki védettségű tárgyakat. A gyönyörű 150 éves fogatos szánkók, kocsik mind felújításra várnak, ezeket Kátja fogja elvégezni.

Hívtam Sámelit, hogy jöjjenek Magyarországra, látogassanak meg, nekem is van egy egy hektáros birtokom Kőröshegyen. Igaz, hogy azon nem negyven tehenet és lovakat, hanem csak egy kutyát tartunk. Mi szőlőt művelünk, mondtam. A svájciak a szőlőt gyümölcsként fogyasztják, a borkészítést nem értékelik, így nem értékelte lelkes beszámolómat.

Éreztem, hogy ezzel a látogatással valamit elrontottam. A mi közös gyerekkorunk csak a miénk: Sámelié, Elizabethé és az enyém. A többiek idegenek, akikkel nincs közösségük, nincs közös ünnepük, nincs közös múltunk.

A Mutti 95 éves korában, 2001-ben meghalt és nem tudtam elbúcsúzni tőle. Az utolsó találkozás óta több mint tíz év eltelt. Kátja, Sámeli felesége közben Magyarországon járt és elhoztam hozzánk, de ő sem az igazi testvér.

Remélem azonban, hogy a sors kegyes lesz hozzám, letehetek egy szál virágot a Mutti sírjánál, és végleg elbúcsúzok tőle és svájci testvéreimtől.