„Tarts meg, Holnap”

Beszélgetés Hárs Györggyel

Az 1937-ben született Hárs György költő, műfordító, újságíró abban az újlipótvárosi, egykori Sziget utcai, ma Radnóti Miklós utcai házban élt édesanyjával a hatvanas évek elejéig, amelyben jómagam nevelkedtem s mindmáig lakója vagyok. Gyermekkorom egyik mítosza volt ő: költő, sőt híres költő a házban! Aztán, elköltözése után már csak hallomásból értesültem újságírói, tévés karrierjéről, később összesodort minket jó néhányszor az irodalmi élet. Az emlékek jogán is érdekel minden, ami vele kapcsolatos, de azért is, mert számos költő-íróhoz hasonlóan, gyors és nagy ívű indulást követően lassú folyású lett pályája. Jelen volt mindig, de mindenképpen kevésbé, mint ahogy számos kor- és nemzedéktársa, s talán ő is gondolta a robbanásszerű első publikációk idején.

–Kezdjük a Sziget utcával, a gyermekkorral, az ifjúsággal…

–A ház, az a felejthetetlen kék csempés, körfolyosós ház az iskolával szemben; egy emeleten laktunk veletek, az utolsón, jól emlékszem a kis Lacikára és édesanyádra is. Én természetesen a Sziget utcai iskolába jártam, egész pontosan a fiúba, hiszen akkor külön volt a lányiskola, amelynek a bejárata a Kresz Géza utcáról nyílt. De aztán nem csupán az utcából kerültem el, hanem Pestről is, úgy alakult, hogy a tatai mezőgazdasági technikumban szereztem növénytermesztő képesítést. De hát a sorsát senki sem kerülheti el: hamar az ELTE Bölcsészettudományi Karán találtam magam, újságíró szakon.

–Nagyon korán kezdtél publikálni.

–Minden jól és korán jött nekem 1954–55-ben. Az egyetemen kiváló tanárok tanítottak, például Klaniczay Tibor és Király István, remek diáktársak voltak: Lázár Ervin, a párizsi Márton László, Ladányi Mihály, a novellista Szabó István és még sokan mások. Költőként Keszthelyi Zoltán fedezett fel 1954-ben, aki idén lenne 100 éves, egyébként a kerületben, a Hegedűs Gyula utca 66.-ban élt, igazán megérdemelne egy emléktáblát… Verseimet napilapok, folyóiratok rendszeresen közölték. 1956-ban a Szabad Földhöz, a kulturális rovathoz kerültem gyakornokként, kiváló iskola volt ez is, olyan nagy tekintélyű írók, újságírók tevékenykedtek itt, mint Csák Gyula és Bajor Nagy Ernő. ’56-ot is „megúsztam”, Albániában voltam turistaként a már említett Szabó Istvánnal, november 1-jén értünk kalandos körülmények között haza. Aztán 1957 tavaszától indult újra az egyetem, illetve folytattam a gyakornokoskodást a Szabad Földnél.

–Úgy tetszik, innen lehet számolni második nagy korszakodat.

–Kétségtelen. Tanultam, írtam, dolgoztam. Elvégeztem az egyetemet 1960-ban, ez után a Népszabadsághoz kerültem. És persze végig a versek, később a versfordítások oroszból és franciából. Mindent a hit mozgatott bennem, úgy is mondhatnám: a töretlen baloldali hit. Ez ütött át soraimon, mondataimon. És ez kapott léket bennem a hatvanas évek elejére, közepére! Meg életem, munkám is távolabb került az irodalomtól.

–Kiábrándultál a baloldalból?

–A „létező” baloldalból, nem a szellemi baloldalból!

–Hogy néz ki mindez műveid tükrében?

–1958-ban – immár ismert és sokat publikáló költőként –, huszonegy évesen megjelent első verseskötetem, A láz keresztjén, s még ebben az esztendőben bekerültem a mára irodalomtörténeti fontosságú és súlyú, Tűz-tánc című antológiába. Huszonegy költő mutatkozott itt be, köztük Garai Gábor, Györe Imre, Ladányi Mihály, Váci Mihály. Egy évvel később Ökölbe zárt szív címmel Szamuely Tiborról írtam életrajzi regényt, ezt a könyvemet a mából nézve egy kamasz esetlen próbálkozásának tartom. 1961-ben új verseskötettel jelentkeztem, ez volt a Gyúlékony éj. Meg kell mondanom: a korabeli kritika dicsért engem és műveimet, még 1963-ban szerepeltem a méltán elismerést aratott Tiszta szigorúság antológiában, de valami akkorra nagyon megváltozott bennem. Nem tettem le a tollat, csak nagyon kevés verset publikáltam onnantól fogva és azóta is, verseskötetem nem jelent meg. Amúgy két könyvem igen, az egyik 1989-ben, ez Tvardovszkij híres antisztalinista poémájának a fordítása, Az emlékezet jogán címmel, a másik pedig a Tejút 1992-ben, ez pedig valójában dialógus Szász Endrével.

–Említetted, hogy a tényleges írói munkától, vagyis az újságírástól is távolabb kerültél.

–Bizonyos értelemben igen. A hatvanas években a győri Kisalföld nevű újság fogadott be, onnan visszamentem első munkahelyemre, a Szabad Földhöz. Aztán 1969-ben hívtak a tévéhez, s a nyolcvanas évek közepéig ott dolgoztam szerkesztőként, főmunkatársként. A tévében végképp elveszett a költői ambíció a napi teendők nyomása alatt. Nem volt ez amúgy haszontalan időszak: fontos munkát végeztem az ifjúsági osztályon, nagyon szerettem a versmondóversenyeket, három kisfilmet is készítettem, megfordultam közel negyven országban. De a költő jobbára hallgatott… S amikor a nyolcvanas évek közepén megint az írott sajtó területére tértem vissza, akkor is csak elvétve fordultam a költészethez.

–És mostanság hogyan telnek a napjaid?

–Vegyük az elmúlt bő tíz évet mostanságnak. Folyamatosan különféle lapoknál dolgoztam (Képes Hét, Reform), szerkesztettem, néha még verset is írtam. Öt éve rákos lettem, de szerencsére meggyógyultam. Elégedett is lehetnék, első házasságomból született fiamra büszke vagyok, sokat publikál költőként-pszichológusként, én ciklikusan ugyan, de írok, tervezem memoárkötetem elkészítését, stilisztikát tanítok egy vidéki főiskolán, alapító zsűritagja vagyok immár 43 éve a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség közös irodalmi pályázatának, az újságírást is szinte napi szinten űzöm. Bevallom: egyre inkább kacérkodom a gondolattal, hogy egy verseskönyvvel még előrukkolok.

–Elégedett lehetnél, mondtad, tehát nem vagy igazán az…

–Vissza kell térnem az indulásomhoz. Mi érdekelt akkor igazán? A politika és a költészet. S most, túl a hetvenen, mit látok, mit tapasztalok? Az én baloldaliságom megtépázva, talán nincs is olyan. Az én baloldaliságom lényege – ahogy már mondtam – az a bizonyos szellemi baloldal, nem pedig a megélhetési baloldaliság. A költészet is megváltozott. Én hittem hajdanán, hogy a költészet közügy is. Ma semmiképpen se az. Szinte nem is ügy. De remélem, nem tűnik úgy, hogy megkeseredtem. Hiszen éppen munkákról, tervekről beszéltem. Tehát hiszek a holnapban, amely – miként korai versemben fogalmaztam egykor – megtart engem, minket.

Kaiser László