Gyimesi László

A nekifohászkodás könyve

Szorongásunk nem halhatatlan

Nyíri Erzsébet gyermekkora óta ír verseket (mást is), de csak ötvenéves kora után érett meg benne az igény arra, hogy közkinccsé tegye alkotásait. A kötet előszavában (és hátoldalán) vall is e késztetés kialakulásának okairól, erről néhány szót majd e rövid jegyzet végén ejtek. Most nézzük a verseskönyvet!

Az alig kilencvenoldalnyi könyvet nyolc ciklusba osztották, a rövid ciklusok szorosan egymáshoz köthető költeményeket tartalmaznak. Sorozatuk szépen formálja ki alkotójuk fejlődésének szellemi ívét, ugyanakkor a témakörök kiválasztásával jól tagolja, befogadhatóvá teszi mondandóját.

Őriznek a szavak – mondja az időközben kötetcímmé kiemelt „titulus” az első ciklus előtt. Valóban, az idesorolt nyolc vers a megőriztetés igényével tisztázza az alkotó és nyersanyaga, azaz a költő és a szavak viszonyát. Megérzi a szavak erejét, vonzódik mágiájukhoz, de még nem él a szómágia költészetteremtő eszközrendszerével. Úgy kap látszólagos védelmet, őrzést a szavaktól, hogy egyelőre csak szemléli őket, szemléli, tán dédelgeti is, mint madame de Sévigné, de nem enged szabad folyást nekik. Vonzza a belőlük áradó erő, de még vár ennek az erőnek a szabadon engedésével.

A második fejezetbe (Hol a léptem) kilenc költemény került. Ha az előző ciklus a belső viszonyt tisztázza a míves és anyaga között, ezek a versek külsődleges összefüggéseket próbálnak bemutatni. A barátság, a szerelem, a pályatársi kötődés motívumai villannak fel, ugyanakkor a legáltalánosabb ontológiai kérdések is felvetődnek. Keresi helyét a mikro- és makrokozmoszban, a valóságos és virtuális időben, Isten létének vagy nemlétének dilemma-halmazában. A szorongás mint létállapot azonban nem változatlanságként, hanem kérdéseket generáló, meghaladandó, formálható valóságként jelenik meg. Egyik legszebb versében (Kérdések) írja: „Vagy szorongásunk is / halhatatlan? / Átvisszük-e, mérgezzük-e / az anyagtalan világot?” Az emberarcú lét Nagy László-i igénye fordul itt másfajta kérdéssé, s a válasz egyik lehetőségét is megkapjuk a ciklusból: a termékenységben teljes gőgös magány a kincsképzés terepe lesz.

A harmadik ciklus a Szívembe ütközöl címet viseli. Ebbe is kilenc vers került, ezekben az ontológiai megközelítésen túllépve az úgynevezett örök misztériumok jutnak szerephez, az élet és a halál, pontosabban a születés és az elmúlás pillanatfelvételei. A misztériumok mögött felsejlik az egyszemélyes megváltás ígérete, a lírai én hétköznapjai adventté (bizakodó várakozássá) nemesednek.

Tavasz lesz – olvashatjuk a következő rövidke ciklus élén. Az előbb említett várakozás beérik, a végtelen élet, a derű motívumai, a sorsot hordozó természeti képek ereje utat nyit a költő érlelődő optimizmusának.

Amikor szeretni tanultunk – ez a címe az ötödik verscsokornak. A születő, virágzó, beteljesedő és elmúló szerelem szép dokumentuma mind a hét darab. Cikluson belüli mini-ciklus a négy Drôme-völgyi vers, áradó érzelmeivel, asszonyi önfeledtségével, szabad, befogadó, izgató, mégis szemérmes nőiségével.

A szokatlan című hatodik részben (Öregségem hajnalán) a szerző magasabb szinten megismétli az előző ciklusokban megszerzett tanulságokat, a konkrét kötődések általánossá lesznek, a berzenkedve elutasított magányt, ürességet a határozottabb csak azért is cselekvési kényszere váltja fel. A pontos szavakká alvadó indulat teszi igazán ígéretessé a kötetet, s én ezekben a versekben érzem elsősorban a továbblépés támpontjait.

Az Őseim üzenete ciklus öt verse nem más, mint az elsőkönyves szerzők kötelező penzuma, s egyúttal (Álomgitáron) kiszabadulás is az iskolás nyomás alól. A távoli ősök, majd az édesanya és az édesapa megidézése után az emlékezés objektivitását megkérdőjelező én-vers: telitalálat.

A befejező részben (Üzenek hátra és előre) a többféle „itt és most” felfedezése, a valóság ellentmondásainak kritikus számbavétele és a mindent felülíró fényhozó nyugalom igénye szikrázó feszültségeket teremt, ezeket az ébredő energiákat majd a következő kötetében használja fel a költő.

Itt jutottunk el a bevezetésben említett előszó (és fülszöveg) ígéreteihez. „Írni akarok mindazokért, kiket korukért, színükért, vallásukért vagy vallástalanságukért igyekszik lenullázni a társadalom, s az értelmes élet ígéretét vesztve menekülnek kábulatba vagy a halálba…” – fogalmazza meg a maga számára a képviseleti költészet alapelveit a költő. Nagyszerű elhatározás, ha hite és sorsa engedi, írjon így! De ez a könyv még nem e nemes célt követve született. Érzem benne a nekifohászkodást, nekigyürkőzést, a kirobbanni akaró erőket, de tudom, egyelőre még csak a hátország megteremtése folyik. Nem szükségtelen a gondos előkészület, bár a költői eszközök megszerzése, használatba vétele már megtörtént, így méltán bizakodhatunk abban, hogy a pályafutás és a megfogalmazott cél megleli szintézisét.

A szép kiállítású kötetet a Hét Krajcár Kiadó gondozta. A címlap és az igényes illusztrációk Nagy Ferenc szobrászművész tehetségét és érzékenységét dicsérik. A tipográfussal együtt méltó keretet adott ahhoz, hogy Nyíri Erzsébetet költőként őrizhessék meg a szavak.

Nyíri Erzsébet: Őriznek a szavak, Hét Krajcár Kiadó, 2013