Gyimesi László

 

A másik titok

 

Az egyiket tegnap kifecsegted,

A másikat kő őrzi, ősi isten –

Téli szél sugdos, érted, nem érted,

Nem szabad eztán benned sem hinnem.

 

Amit nem tartottál magadban,

Az is fontos volt, mondjuk, csak nekem,

A másikat? Talán át sem adtam,

Pedig abban lappang az igaz nevem.

 

Ahogyan hívnak majd az eljövendők,

Akik az összes rejtélyt ismerik,

Nem fecsegnek, róják a rőt erdőt,

Friss vadnyomot követnek reggelig.

 

Vadnyomot, mondom, nem az én csapásom,

Azt a porhó hajnalra befedi –

Lepel alatt, görcsös avaron és sáron

Tavasz-magot segít átmenteni.

 

Az első titok az ebeké immár,

A másikat hó, föld és moha óvja.

Robban-e benne valami remek nyár?

Magam sem vagyok még tudója.

 

Amit kiadtál, csak az én világom.

Amiről nem tudsz, az mindenkié.

A szűrt szavakat zöld patakba mártom,

Szétsodródnak, hadd legyünk semmivé.

Álom

 

Hallgat a tó halak álma

Cikkan a hold tükörarcán

Béke van itt beleégve

Partra vetett csigahéjba

 

Sárba veszünk ha a hajnal

Ránk szabadítja a tengert

Fenn a sirályok egében

Csillagok áztak agyaggá

 

 

Csak a rész

 

A töredék,

A lehetett volna –

Az érdekelt.

 

Nem a lekerekített álmok,

Csak az él, a hegy, a fog.

 

A penge éle?

A lét cselekvése?

 

A tőr hegye?

Felhőtépő orom?

 

Fűrész foga?

Vadkané, oroszláné?

Jövő időnké?

 

A rész,

A töredék, igen.

 

Mondanál

Valamit nekem?