Gyimesi László
A másik titok
Az egyiket tegnap kifecsegted,
A másikat kő őrzi, ősi isten –
Téli szél sugdos, érted, nem érted,
Nem szabad eztán benned sem hinnem.
Amit nem tartottál magadban,
Az is fontos volt, mondjuk, csak nekem,
A másikat? Talán át sem adtam,
Pedig abban lappang az igaz nevem.
Ahogyan hívnak majd az eljövendők,
Akik az összes rejtélyt ismerik,
Nem fecsegnek, róják a rőt erdőt,
Friss vadnyomot követnek reggelig.
Vadnyomot, mondom, nem az én csapásom,
Azt a porhó hajnalra befedi –
Lepel alatt, görcsös avaron és sáron
Tavasz-magot segít átmenteni.
Az első titok az ebeké immár,
A másikat hó, föld és moha óvja.
Robban-e benne valami remek nyár?
Magam sem vagyok még tudója.
Amit kiadtál, csak az én világom.
Amiről nem tudsz, az mindenkié.
A szűrt szavakat zöld patakba mártom,
Szétsodródnak, hadd legyünk semmivé.
Álom
Hallgat a tó halak álma
Cikkan a hold tükörarcán
Béke van itt beleégve
Partra vetett csigahéjba
Sárba veszünk ha a hajnal
Ránk szabadítja a tengert
Fenn a sirályok egében
Csillagok áztak agyaggá
Csak a rész
A töredék,
A lehetett volna –
Az érdekelt.
Nem a lekerekített álmok,
Csak az él, a hegy, a fog.
A penge éle?
A lét cselekvése?
A tőr hegye?
Felhőtépő orom?
Fűrész foga?
Vadkané, oroszláné?
Jövő időnké?
A rész,
A töredék, igen.
Mondanál
Valamit nekem?