Gyimesi László
Te is becsaptál, Uram!
Benke László válogatott verseiről
– Benke László? – kérdezett rá szándékomra öreg költő barátom. – Tényleg róla akarsz írni? Nem lesz könnyű dolgod.
– Nem kedveled? – kérdeztem vissza.
– Nem erről van szó – rázta a fejét. – De ő a sötét ló, ha ismered ezt a kifejezést. Sokat veszíthetsz rajta. Persze, ha befut, együtt arattok. No, rajta! Szerencsét hozzá!
Sötét ló? Nem tudom. Benke László mindenesetre megkerülhetetlen alkotó, s a könyörtelen idő rendezésében egyre közelebb a számadáshoz. A Hét Krajcár Kiadónál most megjelent válogatott és új verseinek reprezentatív kötete azt bizonyítja, maga is tisztában van ezzel a kényszerrel, s úgy nyújtja át életműve esszenciáját, hogy tudja, bármi, bármennyi is lesz a folytatás, az eddigieket össze kell gereblyéznie, hogy a takaros kazal magasából ő is, más is szertepillanthasson jelenünk összevissza görbült téridején.
Elfogult olvasója, kritikusa vagyok Benke Lászlónak. Talán azért, mert sorsunk valahol összeköt minket, a gyári munka emléke éppúgy, mint a napi robot melletti tanulás önépítő szándéka, a szerencsésebb sorsúak otthonról hozott előnyének behozására tett erőfeszítések, a hivatalosságból történt többszörös kirekesztettség.
Az autodidakta önképzés, a társadalom megtapasztalása (többszörösen is alulnézetből: szegényparaszti indulás, segédmunka, majd szakmunkási lét) persze nem járult hozzá az irodalmi életbe történő könnyű beilleszkedéshez. Oda már az ő ifjúkorában is elsősorban az egyetemi tanszékeken és a szekértáborokon át vezetett csak könnyen járható ösvény. Az, hogy a „királyi utat” elkerülte, gyors érvényesülésének gátja lett, de nem lett akadálya a művészi teljesítménynek, sőt, az így akarva-akaratlanul megteremtett autonóm írói személyiség, autonóm stílus másképp meg nem szerezhető alkotói erények kialakulását eredményezte.
Ebben a legtöbb segítséget a munkásművelődés egyik kiváló színterétől, a Csepeli Olvasó Munkás Klubtól kapta. Itt ismerkedett meg Tamási Lajossal, szellemi édesapjával, aki a (most már az ő nevét viselő) kört irányította, s aki örömmel vezette be őt azokra a helyekre, amelyekre a légszomjas időkben ő is egyáltalán bejáratos volt. Neki köszönheti Kassák Lajos és Veres Péter személyes megismerését, az első publikációját az Élet és Irodalomban, s a kör kiadásában megjelent bemutatkozó kötetkéjét is (Piros barackfa, 1974).
Ezek az alapok határozták meg Benke László költői pályáját, ezekre az alapokra építette – s jól megépítette! – senkiével össze nem téveszthető végvárát, vagy szerényebben: őrtornyát. A válogatott kötet csak hozzávetőlegesen követi a versek születésének időrendjét, inkább a költői üzenet tartalma szerint állnak össze a ciklusok. Szándékosan nem mondok témaköröket, mert Benke üzeneteinek sokrétegűsége egymásba játszatja az élményeket, a gondolatokat, így egy-egy téma bármelyik ciklusban újra megjelenhet, új fénytörésben bonthatja ki önmagát. A ciklusok tagolását inkább az üzenet hangsúlyai indokolják, mint a választott formák vagy motívumok.
Nézzük át, melyek azok a fő hangsúlyok, amelyek végigkísérik az eddigi pályát! A sorrendnek nincs köze a minőséghez, a számomra legérdekesebbeket véletlenszerűen tettem egymás mögé.
Először a költői hátország feltérképezésének költeményeit emelem ki. Az édes-keserű hazajárás tárgyiasult és személyes kapcsolatrendszerét azért találom először említendőnek, mert ebben gyökerezik Benke költészetének egyik alapélménye, éltető eleme, a hazaszeretet. Mégpedig a póztalan, közhely- és sallangmentes, tevékeny hazaszeretet, a korántsem délibábos magyarság-tudat. Az egyéni és közös tragédiák, a remények verssé sűrítése mindig a megnyomorítottak nevében szólni akarás belső késztetésével párosul, így a költemények akadálytalanul csatlakoznak be a magyar líra főáramába, a képviseleti költészet folyamába (Isten likas kötényében; Szekér a harangszóban; Kihantolt emlékezet; Panelmagány; Gyár, díszben stb.).
A mesterek (elsősorban Tamási és Kassák) hatása kitapintható az elkötelezett versekben, de koránt sincs epigonizmusról szó, a megtalált egyéni hang beleilleszkedik a mesterek által vezényelt kórusba, de mindig megőrzi egyedi hangszínét. A Gyárnegyed című versben például így:
A nagydumás kémények árnyékában
lesütik szemüket a házak.
…
Erre mennek el a férfiak
s az édes nők.
A macskaköveken
macska tekereg.
Nem tud egerészni.
A később született versek közül sok lenne kiemelésre méltó, én először a Szavak a palotába címűt szerettem meg, de a napi politikához illeszkedő közéleti versek közül is válogathatok (Lengyelország, 1981; Ezredvégi játékok; stb.). A naponta becsapottak, a kiszolgáltatottak nevében írott szövegek közül a Gödörben című poémát kimagaslónak érzem. Bár nem vonzódom az allegóriákhoz, parabolákhoz, de a versben következetesen és hitelesen végigvitt kőbánya-hasonlat, illetve a mögötte felsejlő (megtöbbszöröződött) sziszifuszi mítosz felfüggeszti aggodalmaimat. A rendszerváltásnak hazudott fordulat csalódott (örök?) vesztesei nevében kopognak a versmondatok:
Mondtam, apám kőtörő volt, anyám is az,
Én sem születtem szabadnak.
Tegnap sem tudtam, mi a szabadság,
Ma sem tudom, mi fán terem.
A kassáki hagyomány is eleven, mai költészet éltető forrása lehet. A kötet egyik (számomra) kimagasló darabja az Egy Kelet-Európai Magyar Nyugat-Európához című hosszúvers. Vendégszövegeivel, közelítő-távolító technikájával megfelel a posztmodernség kívánalmainak is, de lényegében szembemegy vele: mélységesen személyes, tárgyiassága kézzelfogható, végső kérdései pedig végképp nem szalonképesek az újdondász körökben.
A közéleti versek emlegetésekor megkerülhetetlen az egysoros remeklés (Változás):
A magban másik oldalára fordul a féreg.
Fontos tagoló motívuma a kötetnek a szerelem. A nők meghatározó szerepet játszanak a költő életében, mint mindannyiunkéban, de az ő szerelmetes nőképe más, mint a szeretett, bár unalomig ismert költői megközelítések bármelyike. Benke lírai énje szinte vallásos hódolattal fordul a másik nemhez, anyához, feleséghez, szeretőhöz. Sokszólamú ódái úgy építik bele az áhítat pillanataiba a valóság egyéb hozadékait, mint azt az eddig nem említett mestereitől, József Attilától, Ady Endrétől megszoktuk (Este az örök folyó felett; Éjszakai eső után; Halálom oldalán; stb.). A szerelem univerzális önérték, nem köthető egyetlen szeretett nőhöz, belesimul a meghódított világba (Piros bokor):
Nézd csak: az a piros bokor
átvérzik a fehér gyolcson,
lehullt hóban piros-fehér.
Alapvető motívuma Benke költészetének az Istenhez való ambivalens viszony. A Te is becsaptál, Uram – érzésétől az istenkereső alázatig, a perlekedéstől a teljes odaadásig megtalálható benne minden, amit a nem sekrestyei vallásos költészet a kétkedve hívő költőtől megkövetel. Eligazíthat bennünket ebben a problémakörben a teljes kötet egyik uralkodó jelkép-párja, az angyal és az ördög (néha szörny) állandó jelenléte.
A jóságot kéri számon rajtam
az Ördög és a Jóisten is.
Térdre borulva reszket értem
a lópatás bukott angyal,
Isten meg békességre int
már a Gonosszal szemben is;
– írja a Számonkérők című versben. Kétségei tiszteletre méltóak, ám feleslegesek, egyenesen állhat a számon kérők előtt. A jóságot megtalálta, a Gonosszal szemben nyerésre áll, ami pedig a békességet illeti, azt Isten sem kérheti tőle igazán komolyan.
Az öt versciklus után – a kötet zárásaként – két igen fontos függelék következik. Bozók Ferenc empatikus riportjában feltárul a költő életútja, az önértékelés mélységei megerősítik, alátámasztják, értelmezik a lírai összegzés hiteles összképét. A költő és a közéleti ember, a külső és belső válságokkal sikeresen megbirkózó alkotó próbál kalauzolni saját világában,
Egy rövid recenzió nem ad teret a költő technikai tudásának, formakincsének elemzésére. De feltétlenül meg kell említenünk, hogy Benke fölényes ismerője, használója a kassáki hagyományokra épülő áradó szabad versnek, amelyet igen gyakran ütemhangsúlyos (felező nyolcas, többféle módon tagolt tizenkettes) sorokkal erősít meg. Bevallása szerint nincs jóban a jambusokkal, mégis gyakran számít élőbeszédszerű lüktetésükre, s megírta a kortárs költészet egyik legszebb amboziánus versét is (Csordítok nyírvizet):
Kívül s belül a végtelen
homályos, mint a virradat,
éjszakát old a havazás
fátylát a lélek fölveszi.
A költői nyelv gazdag, de nem hivalkodó, a képek pontosak és szépek, a versmondatok kitűnően illeszkednek egymáshoz, a szavak, sorok, szakaszok zenéje jól illeszkedik az üzenet tartalmához.
A versek és az önvallomás mögé odakerült a Hét Krajcár Kiadó eddig megjelentetett könyveinek teljes jegyzéke is. Nem önreklámként, hanem annak a ténynek tudatosításaként, hogy Benke László életművének ez a kiadó s az ezen reprezentatív lista mögött húzódó munkák is szerves részei, éppoly fontosak, mint a saját lírai vagy prózai alkotások. Egy sikeres küldetés múlhatatlan dokumentumaiként szolgálják azt, amit a költői teljesítmény megalapozott.
Hová lett aranytrombitád? – kérdezi a kötet címében önmagától a szerző. Szerényen, ahogy szokta, a költőktől elvárt hiú önbizalom már-már teljes hiányában. Pedig megvan az a trombita, hogyne lenne. Szól is szépen, bár magányosan, fájdalmas dallamokkal díszíti didergő éjszakánkat. Költő fújja, nem akármilyen. Mert talán a fentiekből is kiderül, hogy Benke László nem moha, nem cserje az autonóm irodalom láthatatlan kertjében, hanem önmagát egyenesítő, egekre irányzó, növekedő szálfa. Mintha a hivatalosságok, politikai lidércek, ilyen vagy olyan tanszékek által sohasem megismert másik, igazi Magyarország erdejéből magasodna fel, kérdőjellé sohasem görbülő derekas felkiáltójelként. Parkolhatnak csúcsán a kívánt angyalok.
Benke László: Hová lett aranytrombitád? – Hét Krajcár Kiadó, 2013