Gyimesi László

Télből télbe

Hová osonsz a hámló alkonyatban?

Naptűz üszkébe-hamujába?

Hová inalsz a zuhanó időből?

Nyár végi tavak hínáros honába,

Papucsos őszbe,

Ködkürtök zsivajába?

Térképek mögé,

A hosszú csöndbe, a pernye viharába?

Hiába, tudd, hiába.

Mint cellaajtón a zár,

Kattan rád a világ lakatja.

Rab maradsz,

A mindenséged rabja.

Világnyi tágas bár a börtönöd,

Mégis görnyesztő szűkét

Szenveded.

Sarokból sarokba, télből télbe állsz,

Szöknél,

Csak új, s újabb cellát találsz –

Díszíted, felvirágozod,

Azt mondod rá: az otthonod,

Barátokat hívsz, tisztes szeretőt,

Őreid lesznek, bérkövetelők,

Ha újra szöknél, már ők tartanak,

Erősebben, mint a vasbeton falak.

Óvnak, őriznek, csinosítanak,

Tartják torzképed, örök pillanat!

Közkincs lehetsz. Nini: ez ő. Az ott!

Szarkofágra szikkad műkő mosolyod.

Szöknél, szökhetnél?

Minden marad e töltetlen percnél.

Sarokból sarokba, télből télbe –

Szót próbálsz a vízzé vált vérre.

Némi hírnevet

a költészet világnapján

A költészet – ugye – kit sem érdekel.

Ha (mások) némi hírnevet értek el,

Köszönhették bitónak, öngyiloknak,

Esetleg bűnös kórságaik voltak –

Botrányt zsákoltak szerelmeikkel,

Vagyont rabszolga-kereskedelemmel,

Meddőhányók ormán megváltásba fogtak,

Hősök lettek, s gyakorta hős halottak,

Párbajban szúratták-lövették le maguk,

Kisujjukra csapták a palotakaput,

Besúgók voltak, vagy gyanús besúgottak –

Kit érdekel, hogy közben mit danoltak!

Világnap? Bizony, a balekok napja.

A költő elborong, verset ír, abbahagyja.

vissza