Gyimesi László

„Naponta újra, újra összeraklak!”

Birtalan Ferenc legújabb kötetéről

Röpke idővel ezelőtt Birtalan Ferenc két remek szerelmesvers-kötettel ajándékozta meg híveit – és persze a versolvasó nagyközönséget (Szökőár után is hazatér a tenger – Kis indiánkönyv, 2010.; Trubadúrének, 2012). Ezekről – többször is – megírtam a véleményem, a kíváncsibb verskedvelők itt-ott utánakereshetnek. Korábbi értékeléseimben azonban nem jutott elég hely és nem adódott megfelelő mód arra, hogy a költő életének igazi nagy szerelméhez, első – korán elhunyt – feleségéhez íródott versekre néhány ráutaló szón kívül külön kitérjek.

Most azonban maga a költő kényszerít rá, hogy ezekkel a versekkel foglalkozzam, hiszen új kötetében (Rigótörténet, feleségének) most az élő és az emlékezet által örökké életben tartott feleségéhez írott költeményeket gyűjtötte-szerkesztette egybe, megkerülhetetlenné téve így a szigorú elemzést is.

Nem könnyű a feladatom: a vers-táviratok, elégiák, férfiasan szemérmes vagy éppen kitárulkozó sorok címzettjét ismertem, barátomnak tartottam, a felidézett szerelem többé-kevésbé hiteles tanúja lehettem, így elfogulatlanságom legalábbis kétséges. De ha valami, akkor ez a legelfogultabb műfaj megengedi, hogy a recenzens is némiképpen részrehajló legyen. Amikor a költő naponta újra, újra összerakja a szeretett lény képét, olvasóként akaratlanul is hozzáilleszti saját mozaikdarabkáit a műhöz, így hitelesnek szánt reflexióiba irodalmon kívüli elemek is beszüremkedhetnek. Próbálom elkerülni ezeket a határsértéseket, de nem vagyok biztos abban, hogy sikerül.

Birtalan új kötete e-könyvként is megjelent, de hagyományos technikával készült, „nyomtatott” példányai szintén forgalomba kerültek. Az alig több mint kilencven szövegoldalon öt ciklusra osztva sorakoznak a versek, egy szerelem öt fázisának szivárványhídját rajzolják ki. Az első ciklus többnyire még általában szól a szerelemről, s a többi részben kibontandó témákat mintegy nyitányként előlegezi meg, a második a beteljesülés költeményeit tartalmazza, a harmadik – kis egyszerűsítéssel – a boldog szerelem lírai dokumentumgyűjteménye. A negyedik rész a tragédia, a veszteség krónikája, míg a befejező részen elsősorban a termékeny rezignáció uralkodik.

A szerkesztés felvázolt módja nem szigorú rendet követ, hiszen az idősíkok, a valóságos és virtuális tér- és történet-elemek, az álom, a képzelet és az emlékek sorai, mint Birtalan költészetében annyiszor, egymásra torlódnak, az alapvetően elégikus hangütés lehetővé teszi azt is, hogy más szerkesztési elveket fedezzünk fel, illetve más sorrendeket állapítsunk meg magunknak.

Téged sem szerettelek jól – kezdődött az első ciklus, azaz a kötet. S nemcsak a nyitóvers küszködik a mit is jelent jól szeretni problémájával, hanem alapkérdésként jelöli ki azt az egész mű számára.

Amikor az első részről (Ha visszanéz) azt mondtam, hogy az általában szól a szerelemről, az olyan összegező munkákra gondoltam, mint Az Olgás, vagy az Őrültség éjfél után indulni versnek, de ezek mellett ott vannak az ébredő konkrét szerelem és az elmúlás dallá érő lenyomatai is: Sál olasz fazonú inggel; Egy délelőtt. Ez utóbbiból, a szemérmes siratóénekből hadd idézzek fel négy sort:

Gyere. Gyere.

Még egyet ints, csak szóljál,

ne sírjak, hiszen tudhatom,

azért vagy velem, mert voltál.

A második ciklus (Piros ász oszt, nem oszt) az egymásra találás örömeit, kínjait, tétovázását és biztonságát idézi fel (Egymással szemben), gyönyörű képekben fejezi ki az egész életre, sőt azon túl is szóló kapcsolat ébredését és megszilárdulását. Nézzünk két igen jellemző idézetet! A Nyár, 1963 idillje felhőtlen jövőt ígér:

Bokrok közt pelék matattak,

álmosítón zsoltározó kabócák

mintha jelre, kis szünetet hagytak,

s alánk fordult az égi ország.

De Birtalan nem lenne realista költő, ha nem számolna be az árnyékokról is (Ma valaki gonosz volt):

Piros árnyak lopózkodnak nagy sötéten

A csendes, halottra fagyott téli réten.

Lábnyomuk a hóban, sok ezer piros folt.

Úgy félek. Ma valaki nagyon gonosz volt.

A harmadik rész az Ahol végleg eldőlt címet viseli. Ide sorolódtak be a korábbról ismert Logodi utcai versek, a költő életútját a szerelemhez, vagy a szerelmet a költő életútjához kapcsoló költemények sorai. A gyermek beköszönése a kétszemélyes idillbe (vagy majdnem-idillbe) új helyzetet teremtett, a szigorúan kétszemélyes karasz (Vonnegut szava) kitágult, de megtartotta elsőrendűségét.

A Varázsolok című vers egy boldog (?) naptári év képeit idézi fel, s mint tiszta karácsonyi dal, úgy zeng a téli versszak:

jöjjön ide egy régi tél

cserépkályhában tűz lobog

várjuk az Isten gyermekét

s hisszük lehetünk boldogok

Az első három ciklusban megsejtetett, többféle módon jelzett tragédia, a kedves halála a Fekete ég verseiben bomlik ki a maga teljességében. Amikor varjúmagányra kattan a zár, nem marad más, mint a sirató és az átok.

Majd jön a szél, hogy elröpítsen:

Találjunk boldogabb hazát.

Valahol él talán egy isten,

ki a menthetetlent menti át

Az Őszi vers, Bogárnak az előbbiekhez tartozik, míg az Augusztus-átkozóban a tehetetlen düh magasodik verssé:

ne lehessen újra nyárrá

törd minden ágát fújd világgá

jöjj szeptember október záporozd

átkozott legyen átkozott

A fekete ég alá beférnek persze más típusú versek is, közöttük olyan – a fridzsider-rapszódia (Birtalan előző kötete) költőjére jellemző – költemények, mint a De profundis, vagy a számomra a legmegrendítőbb erejű Kánikulai csirkevers. A Határkövek – 1990 négy sora pontosan foglalja össze a ciklus egészét:

Esővert, üres a fészek.

Fölrúgja, továbbmegy a nyár.

Ha lesz reggel, nélküled ébred.

Huszonhét év – hát ennyi volt, Bogár.

A záró ciklus (Ikercsillag) a lezajlott tragédia utáni rezignáció verseiből épül. Nem a lassan kiüresedő gyász, hanem a kiküzdött továbbélés dokumentumaiból, a véget nem érő kapcsolat lenyomataiból. A birtalani költészet a kezdetek óta sajátos, máséval össze nem téveszthető univerzumot épít, az elkészült részeket, az újmódi teremtés alrendszereit azonnal tartósítja is, valamennyiünk használatára. Tudjuk, hogy Nem jöhetnek új központi napok ebbe a galaktikába:

gyalázat

mikor az ember rádöbben

hiába nézi a sort

van aki után

nem jöhetnek többen

Az univerzumot uraló ikercsillagok, a költő és társa magukhoz hajlítják a bejárható teret és időt. Fényük a búcsú, a gyász pillanataiban is diadalmas, éltető.

akárha ikercsillagnak

nincs nélküled-jelem

szemem rád nyíló ablak

minden más titok legyen –

zárja a költő a kötetet. A titkok azonban többnyire kimondattak, az üzenetek elhangzottak. Dekódolásuk, mint mindig, elsősorban az olvasó feladata, de ezzel a néhány szóval még segíteném a befogadókat.

Úgy vélem, hogy a közzéadott elégiák szigorú rendjéből valamiféle öröklét épül, csonka, sérülékeny, nem-is-igaz-öröklét. Fájdalmas ugyan, de gyönyörű. Hitető, roncsaiban is élethordozó.

Birtalan Ferenc: Rigótörténet, feleségének – Liget, 2013