Gyimesi László

Tajtékok

Nem a szigeteket, nem is a tagolt partot,

Csakis a hömpölygő vizet, az áradatot,

Csakis azt néztem, s mutattam neked is.

Örvény, hajó verte hullám vadkacsákkal,

Fehér és barna tajték, uszadék-fa torlaszai,

Felbukó halak hátán csillanó ezüst fények.

Tavaszi ár ez, zavaros, sárga, mégis ígéretes.

Kimossa telünk szennyesét, kivédi az aszályt,

Szitakötőkkel küld korai üzenetet a nyárnak.

Egyszerű ez. A hab rászárad a sarjadó füvekre,

A sár lepereg, hadd harsogjon a zöld a sárgulásig,

Hacsak el nem marad idén a termő sárgulás is.

Miért maradna el? Nem a mi rendünk igazítja

A diadalmasabb erőket, de jó, hogy így van, ugye!

Virágzó gyümölcsfák lökik le magukról a havat.

Meggyfánkon szarkák ünnepelnek, nem tudni, mit.

Hófoltos ibolyákon a Duna elfojtott kék lélegzete.

Vadludak, varjak keringő tánca követel fegyelmet.

Kiáltoznak a szigeten. Visszakiáltok: hó, hahó!

Fogjátok vissza kutyáitok, ez a mi tavaszunk!

Csak az elveszett sárbakáknak tart tovább a tél.

Csakis a hömpölygő vizet, az áradatot,

Csakis azt néztem, s mutattam neked is.

Tudtuk: papír a mellünknek szegezett kés,

S aki szúrná, gyáva és gyenge a győzelemhez,

Ködöket ápol, az elmúlt ősz dohos leheit,

Mi köze lenne zöldárhoz, tavaszhoz, új időhöz.

Túl a kánikulán

Egy szikkadt rögön

Szurokmadár kábul

Csőrében ég az ősz

Szárnyán fogak nyoma

Emberszabású nyár

Vitorlái feszülnek

Hűs szél sodorja már

A poklok leheletét

Túléltük ezt is

Töröld meg arcod

A vizek visszatérnek

Selyemfényt fon a Nap

Tanulságul

Indítsunk más irányból:

A kőből megformált kenyér

Nem enyhíti támadó éhed.

Mindennapi mulandóság éltet,

Megújuló hiány és beteljesedés,

Romlandóságod maga a tökély.