Gyimesi László

 

Sorsfordító számadás,
avagy a ránk hagyott univerzum

Batári Gábor: Batariversum – Alterra, Budapest, 2008.

 

Ha egy (viszonylag – s e sorok írójához képest feltétlenül – fiatal) költő a saját nevéből képzett szóval BATARIVERSUM-nak nevezi el gyűjteményes kötetét, s azt is a cím alá meri írni, hogy SUMMA POETICAE, bizony nem akármilyen várakozást kelt olvasóiban.

Méghogy saját világegyetem! Méghogy a költészet összegezése!

Pedig iróniába burkolt önvédelem lappang ezekben a hangzatos szavakban, és ha mögéjük pillantunk, nem látunk mást, mint az ezerszer hallott közhelyek megemelését (mondjuk: minden ember egy külön világ). Hiszen a címként jelölt szó egyszerűen azt sugallja: az én világom, ahogy én meghódítottam magamnak. Persze aki a versum toldalékot leválasztja a Batariról (versus=vers, verso=hátoldal), más következtetésekre juthat, s neki is igaza lesz…

A summa poeticae pedig póri megközelítésben nem jelent mást, mint ennyit: összes versek. A kötet tartalmazza a költő eddig megjelent összes versét. S így megint nem túloz, nem fényezi a teljesítményét. Megmutatja: eddig, azaz 2008 közepéig, ez telt tőlem.

A költő pályájának alakulását az első pillanatoktól követhettem, jelen voltam a bemutatkozó füzetke megjelenésénél, segíthettem a komolyabb formátumú másodiknál, harmadiknál, és így tovább, egészen a keménytáblás, könyvészetileg is kiváló Batariversumig. Több bemutatón ismertethettem az alakuló életművet, írtam, beszéltem róla, ha kellett, felolvasásokon is elmondtam kedvenceimet. Kialakult véleményemet a gyűjteményes kötetről készült lektori jelentésben összegeztem, annak egy része, hogy, hogy nem, felkerült a kötet borítójának hátsó oldalára (verso ez is).

Csak a nyilvánosságra került részt idézem, a többi egyelőre maradjon rejtve.

„Batári Gábor igen rejtélyes, ugyanakkor igen egyszerű költő. Rejtélyes mindaddig, amíg fel nem törjük csillag-kódját, át nem gázolunk a hozzá vezető úttalan utak csapda-rengetegén, amíg le nem hántjuk róla az önvédelem ezerféle liánját-borostyánját. És egyszerű – mert ha elérkezünk hozzá, az egyedül-létezőhöz, az egyetlen-Batárihoz, a sebzett és sebző, tehát hétköznapi emberhez –: saját kétségeinkhez, vívódásainkhoz, emberi létünk alapélményeihez jutunk.

Álljunk meg! Miféle emberi léthez? Egyszerre a porból és sárból lett esendőségünkhöz, és ugyanakkor a teremtő képére formált ideál-önmagunkhoz! Mert Batári Gábor a filozófia, a teológia és társtudományaik segítségével önnön lényegét, s így az emberségünk lényegét kutatja. A szép, a jó s az igaz antik szentháromsága, a keresztény hit hármas istenképe s a magyar ősvallás hármas világtagozása (alvilág, jelenlét, fölvilág) egyaránt hat világszemléletére. De elégedetlen minden hagyománnyal, a teljességet saját mítoszának megteremtésével kívánja megragadni. Eddigi munkássága azt bizonyítja, nem hiábavaló a kísérlete.

Batári Gábor nem az újmódi kocsmák zenésze, költészetének befogadásához józanság, eleven ész, tiszta szív szükségeltetik. A világ leképezésének néha burjánzó, néha szikár mondatai, a születő mítosz viszonyrendszerei teljes figyelmünket és odaadásunkat követelik. Erőfeszítéseinkért azonban busásan fizet a költő: gazdagabb lélekkel tekinthetünk vissza Batária tájaira, azaz saját anyagi-szellemi létünk immár felfedezett (közösen művelendő) hátországára.”

Ezt szántam-szántuk akkor, közel két éve a nyilvánosságnak. Ma már többet jelentenének azok a gondolatok, amelyek csak tétova megközelítésekként fogalmazódtak meg akkoriban. Folytatható-e, s ha igen, hogyan folytatható ez a költészet?…

A felsorakoztatott versek (az állandó önkontroll nyomán kialakult éppen most érvényes szövegükkel) talán folytathatóak, az általuk kijelölt út, számolva a mitológiai, teológiai, etikai allúziók lendítő erejével, s persze csapdáival is, járható. De van a kötetnek egy el nem hanyagolható része, ami itt még az „Előzetes részlegek egy lányregényből” címet viseli. Ez nem más, mint egy mitologikus fantasy előképe, annak a különleges regénynek az első vázlatocskája, amely a gyűjteményes kötet megjelenése óta az író alkotó energiáinak zömét leköti. Nem írhatok itt erről a műről, hiszen még csak kéziratban létezik, de annyit ki kell jelentenem, hogy az előbb felvetett hogyan folytatható kérdésére Batári Gábor a legnehezebb utat választva próbál választ adni. Még nem tudjuk, milyen választ.

A summa poeticae – akaratlanul – lezárt egy korszakot az életműben. Fenntartva minden korábbi következtetésemet, most úgy látom, hogy tényleg kész egy galaxis, a költő űrhajója már egy másik dimenzióban, egy másik galaxisban jár. A felfedezett (közösen művelendő) hátország a miénk lett, olvasóié, tisztelőié, de már nem az övé. Létrehozta, ránk hagyta, s belekezdett egy másik teremtésbe. Bizonyára tudja, miért. Elismerem minden jogát a változtatásra, de a lezárult szakasz eredményei így új fénytörésbe kerülnek. Dinamizmusa helyett a statikus erények, spicces játékai helyett istenkereső józansága válik fontossá. A maga mögött hagyott galaxis értékei.

Az új galaxis teremtő mestere már egy új költő, egy másfajta lény lesz. Ezért bátran szemlélhetjük ezt a kötetet batariversumként, egy költészet lezárt summájaként. Mert amit a szerző ezután letesz asztalunkra, az már egy másik költő műve lesz, akit mellékesen szintén Batári Gábornak hívnak.

„Hogy látva lássanak”

 

Versbe mentett tavasz

Viola Szandra: Léleksztriptíz – Stádium, Budapest, 2008.

 

Viola Szandráról semmit sem tudtam. Alapos keresés után csak annyi fontosat találtam a világhálón, hogy diákoskodik még, alig huszonhárom éves, s első kötetének illusztrációs anyaga bulvár-körökben meglehetős figyelmet keltett. Beleolvastam a közleményekbe, ritkán van közük az ébredő költőhöz. A Vesztőhely és menedék című antológia szerkesztőin kívül nemigen fedezte fel valódi értékeit senki.

Pedig erről van szó: költő ébred, s ha csak a kezemben lévő elegáns kötetre figyelek, nem a körülötte fodrosított hullámverésre, azt is meg kell állapítanom, tehetséges, az egyéni hangját hamar megtaláló költő.

Olvasom a verseket, és egyre többet tudok meg Viola Szandráról. Elsősorban azt, amit meg akar mutatni, szemérmesen vagy hűdebátran, de azt is, amit inkább titkolna. Néha olyat is, amiről nem is sejti, hogy bekéredzkedett a szövegbe.

A mindössze nyolcvanhét oldalon körülbelül ugyanannyi vers sorakozik. Nem egyenletes a teljesítmény, a szerkesztő szigorát nem érzem az összeállításban. De ez talán nem is baj, hadd mérje meg teljes önmagát, a szépséghibák többnyire pörsenések, majd elmúlnak, ha következő kötetével igazolja tehetségét.

Kitűnő érzéke van a formához, képteremtő ereje pompás (néha bele is szédül a kavalkádba, s akkor becsúszik egy-egy képzavar – vadkanhúsból sütött fánk), tudja, mikor kell egy gondolatot, versmondatot lezárni, sohasem téved a közhelyek lápvidékére. A valóság és annak égi mása között könnyedén közlekedik, ma még talán a fantáziával megtoldott tükörkép eluralkodik a tükrözött világon, az égi más függetlensége, pillangó-kedve nagyobb, mint a tapasztalatok földön tartó ereje. De mikor legyen ez így, ha nem egy bemutatkozó kötetben? („Lepkéket árult szüntelen / minden hétfő-kedd-pénteken / s egyszer az áru elfogyott. / Ő ellebbent. Lepkévé változott.”)

A költő alapélménye a keresés. Nem a hangot, a formát kutatja, arra rátalált. A másik embert, a valóságosat vagy elképzeltet, az ismerőst és az ismeretlent keresi, a szülőt és a társat, a barátot és a szerelmet. Játszik a találkozás lehetőségeivel, módjaival. Sohasem határsértő erotikus verseinek is ez a titka: a gondolati játék és a testi vágy egymásra játszatása. A keresés persze nemcsak az emberi társakra terjed ki – megszólítja a teremtett világot, s magát a teremtőt is, régen olvastam fiatal költőtől olyan hiteles „istenes verset”, mint Viola Szandra Kirándulás című költeménye. Földrengéstekintet és betemetett bánya – egyszerre figyelmeztet az isten- és emberkeresés fontosságára.

A hétköznapi élmények rögzítése és a spirituális világba tett bátor kirándulások együtt formálják ígéretessé ezt a vékony kötetet. Minden síkon munkál benne a „hogy látva lássanak” igénye, s ez indokolja a fénykép-illusztrációkat is. A testét, a saját teste szépségét, tánccá lényegülő lendületét, meztelenségét és persze maskaráit teszi a versek mellé, véleményem szerint ízlésesen, egyáltalán nem botrányosan. A kötet fülén található két arckép provokatívabb, mint a belső aktok.

A verseskönyv – ismétlem – ígéretes, az ébredő költő tehetségéről tanúskodik. Ha a szerző vagy a szerkesztő ciklusokba rendezte volna a verseket, ha a meglévő hangsúlyok köré szervezte volna a kötet szerkezetét, az könnyebbé tenné a befogadást. Fontosnak tartom a versekben megjelenő humort, iróniát, öniróniát, még ha fekete is az, de ha öncélúvá lesz (Feketelista), rontja az összképet.

A kötet küllemében, kivitelezésében a munka belbecséhez méltó, Magritte festménye a címlapon bevezet Viola Szandra világába, Lékó Tamás fotói alásimulnak a tartalomnak, anélkül hogy autonóm értékeiket feladnák.

Őszinte, lendületes, tavasszal teli könyvvel ajándékozott meg bennünket a fiatal költő. Nem kékharisnyák lila lélek-sztriptíze ez, hanem a magát megmutatni, átadni akaró egészséges fiatal nő testi-lelki kitárulkozását versbe mentő tehetség önmagáról készített izgalmas mozaikképe.

Biztos vagyok benne, hogy a szerző a közeljövőben rengeteg csábításnak lesz kitéve. Csak remélni tudom, hogy a múzsának ígérkező média- és egyéb szirének helyett kitart Melpomené, Kalliopé, Polühümnia és persze Erato mellett. Hogy a következő könyveinek is örülhessünk.