Gulyás Ilona

XXI. század
(2014)

Reményt vesztett üres napok

hagyjatok magunkra! –

Elfáradunk.

Cammogó zajos szürkeség

konok pénznélküliség. –

Mit várhatunk?

Magányunkban a nap s a hold

fénye ad megnyugvást

hű biztatást.

A múló idő hű barát

dolgozza önmagát.

Ki kell bírni!

Mert ez is véget ér egyszer

minden megdőlt már ezerszer –

Győz az idő!…

A lét csatornái

Az élet esője hull, csak hull.

A lét csatornái rozsdásodnak.

Közöny gyötör minden tettet,

a hatalom így élvezkedhet.

Gyötör az értelem éhsége:

miért küzdenek egymás ellen,

kiknek hitköteléke közös?

Higgyétek el: lelkemben nincs fölös!

Kik áldoztak egykor hazáért

hitük a sárba taposódott. –

Stadionok épülnek egyre,

ám a szegénynek nincs kenyere.

Mennyi még a kebelbarát jussa? –

Csatornát kell tisztítani! Mert

az élet esője hull, csak hull.

S a lét csatornái rozsdásodnak…

Tündérország

Elcsépelt kőfalú napok.

Hazug, sajgó, üres szavak,

vaspáncél önzések hada –

a nap felhők mögé szédül.

Nézem a tépázott fákat,

az ég is haragszik, borzong,

fehér szőrű kutya vonyít –

tükröződik bennem a kín.

Kifent gyűlölet ez a nap,

mégsem félek, hisz’ tudom:

fehér fény visz földöntúli

megváltó tündérországba.

Soha nem hittem

Soha nem hittem, hogy

a gyöngédség fátyla véd.

Soha nem hittem, hogy

a most újra rég.

Soha nem hittem, hogy

vihar után örvények jönnek.

Soha nem hittem, hogy

lesz még ideje a vízözönnek.