Gulyás Ilona

Érzelmeim fogságában

Tavasz volt, mikor a csillagokhoz költöztél.

Szívem, mint egykor a tankok, dübörgött bennem.

A természet újra felöltözött, s én féltem. –

Már fényesebb ég kacsint be az ablakomon,

Vörös rózsát nem kapok születésnapomon.

Bezárt otthonomban újra csak írtam, írtam. –

Gördültek az évek, elrabolt a sötét:

Hittem, az ég kékségében együtt leszünk.

Föld, ég segítséggel a fényt újra megtaláltam.

Sorsom a vers, s nem csak múlt, hogy: írtam, írtam…

A lét csatornái

Az élet esője hull, csak hull.

A lét csatornái rozsdásodnak.

Közöny gyötör minden tettet,

a hatalom így élvezkedhet.

Gyötör az értelem éhsége:

miért küzdenek egymás ellen,

kiknek hitköteléke közös?

Higgyétek el: lelkemben nincs fölös!

Kik áldoztak egykor hazáért,

Hitük a sárba taposódott. –

Stadionok épülnek egyre,

ám a szegénynek nincs kenyere.

Mennyi még a kebelbarát jussa? –

Csatornát kell tisztítani! Mert

az élet esője hull, csak hull.

S a lét csatornái rozsdásodnak…

Énekelhessek

Kalitkába zárt madár vagyok.

Vergődő, félő, nyugtalan.

Repülnék – de nincsen égbolt.

Társam is hangtalan.

Szállnék fűre és sok-sok ágra.

Dalom szólna parttól az égig.

Ám elzárt madár a képzelet.

Miért éljek így, félig.

Áldott varázshatalmú gondolat!

Nyisd ki kalitkám és ablakom!

Legyen életemben tűz és fordulat,

Énekelhessek születő ágakon!