Gergely Ágnes

Karinthy Ferenc

1971 nyarán a finnországi Lahtiban találkozott az európai irodalom néhány képviselője. A konferencia a szabadban, a tóparton volt. Magyarországról háromtagú küldöttség utazott északra, Jovánovics Miklós, Karinthy Ferenc és én.

Már a repülőgépen megállapodtunk, hogy küldöttségünk nevében Karinthy Ferenc – ahogy apja, Karinthy Frigyes elnevezte: Cini – fog az üléseken beszélni; hármunk közül egyedül őt ismerik a világban. Tudtam Ciniről, hogy szereti a magyar és az idegen mondatokat; hogy türelmesen állja a folytonos összehasonlítást zseniális apjával; hogy a nők, akik iránt érdeklődést tanúsít, pusztán szakmai megfigyelés tárgyai, mert valójában egyetlen nőt visel el maga mellett, a feleségét; és tudtam, hogy szinte mindig a mások rovására kigondolt viccek járnak az eszében, ha éppen nem ír valamit.

Zelk Zoltán mondta el, hogy amikor kiszabadult az ’56-os forradalom utáni fogságából – még börtönbüntetése idején meghalt a felesége; második házassága hamar felbomlott –, az újságokban váratlanul apróhirdetés jelent meg: Szoba fiatal nőnek azonnal kiadó, és a hirdetés alatt fel volt tüntetve Zelk telefonszáma. Hetven-nyolcvan fiatal nő jelentkezett a költőnél lakótársnak, szerencsétlenek, magányosak, vidékiek, a budapesti lakásínséggel küszködők, egyikük belesuttogott a telefonba: – Ha kell, én másra is hajlandó vagyok –, csakhogy Zelk Zoltánnak nem volt kiadó szobája. A hirdetést Cini adta fel. A következő héten Cininek telefonáltak többtucatnyian, a Kutyát veszek szövegű hirdetés nyomán, amelyet viszont Zelk adott fel, lakcímmel, telefonszámmal. A kutyák egész nap ugattak Cini ablaka alatt.

Nem mindenki tudta viszonozni Cini gesztusait. Mészáros Áginak, bevallása szerint, az ’56-os forradalom első napjaiban a Nem lépek színpadra, amíg az országban itt vannak a szovjet katonák kezdetű rádiónyilatkozatot Cini nyomta a kezébe. A színésznőt a forradalom leverése után egy időre eltiltották a játéktól.

A lahti konferencián a meghívottak közül csaknem mindenki fáradt volt, nem lehetett elaludni a fehér éjszakákban, a férfiak éjfélkor még futballoztak. Cini frissen, virgoncan állt reggel a mikrofon elé, a modern európai író sorsáról beszélt, folyékony angolsággal, de a fülemet megütötte egy-két hibás félmondat: yesterday I have been, illetve last year I have seen. Összerázkódtam. – Mit rázogattad a fejedet, mialatt beszéltem? – kérdezte Cini az ülés után. – Ne haragudj – mondtam. – Nagyszerűen beszéltél. De miért használsz lezárult idő – tegnap, tavaly – mellett félmúltat? – A másnapi ülésen Cini újra felszólalt. Yesterday I was – mondta, aztán: last year I saw, és rám nézett. Bólintottam. Este a helsinki Nemzeti Színházban felolvastunk a munkáinkból, utána a színház előcsarnokában egy háromtagú magyar tánczenekar játszott. Az addig igazán kedves svédek és finnek nem kértek fel táncolni. – Mi ütött ezekbe? – mondtam Cininek. – Eltűnnek a közelemből! – Ne csodálkozz – nézett rám Cini. – Megkérdezték tőlem, ha felszólalok, te miért rázogatod a fejedet és miért bólogatsz. Azt mondtam nekik, te vagy a vörös komisszár.

Nem lehetett rá sokáig haragudni. Helsinkiben, ahogy akkoriban illett, ellátogattunk a magyar nagykövetségre. Cini megkérte a nagykövetet – úgy emlékszem, Rónai Rudolfnak hívták –, szerezzen nekünk egy képeslapot, amelyen a finnek híres szaunája látható. A lapot behozták; a képen a szauna-gőzben meztelen nők és férfiak ültek, bágyadtan és gátlástalanul. „Itt is a Magyar Népköztársaság érdekeit képviseljük!” – írta Cini a lap hátuljára. Mindhárman aláírtuk. A nagykövet megígérte, hogy a lapot futárral küldeti el Budapestre, a külügyminisztériumba.

Cininek mindent elnéztek. Legközelebb hat év múlva, 1977-ben láttam, kéziratot adott a Szépirodalmi Könyvkiadónak; ott dolgoztam akkor, és Illés Endre, az igazgató megbízott a kötet szerkesztésével. A kézirat novellafüzér volt, eredeti címe valamilyen összejövetelre utalt, amelyről nem tudni, baráti találkozó vagy tivornya – amíg a fegyver el nem dördül. Az izgalmas történetről lelkes szerkesztői jelentést írtam, vigyázva, hogy a könyvet ne lehessen kriminek vagy politikai bestsellernek olvasni. A kötet megjelenését a Kiadói Főigazgatóság nevű cenzori hivatal nem engedélyezte, Illés Endrét rendreutasították, ő pedig behívatott engem és szemrehányást tett, mert lelkes jelentést írtam egy veszélyes kéziratról. Minden munkanapon be kellett mennem Illéshez, aki éreztette velem, hogy bajt hoztam a kiadóra. Vártam az elbocsátást. Érthetetlen módon a kiadást végül mégis engedélyezték, csak néhány formai változtatást kellett a kéziraton elvégeznem, amelyeket közöltem a szerzővel. A KF utasítása így szólt: 1. A kötet címe ne legyen semmiféle tivornya, hanem az évek múlását jelző, semleges Harminchárom. 2. A novellák ne címmel legyenek jelölve, hanem arab számokkal. 3. A kötetben ne legyen tartalomjegyzék. 4. Az utolsó novella az utolsó előtti helyen szerepeljen. Vagyis semmi sem hívhatja fel az olvasó figyelmét arra, hogy ebben a novellában egy magas beosztású kommunista férfi le akarja lőni a lánya udvarlóját. Illés behívatott. – Látja – mondta mosolyogva –, jó ügyek mellett érdemes kiállni.

A változtatásokat elvégeztem, a könyv megjelent. A gyilkos indulatból Cini később sikeres színdarabot írt, azt hiszem, László-nap volt a címe. Talán filmet is írt belőle, de tovább nem követtem az eseményeket. Abban az évben eljöttem a kiadóból.

A Harminchárom című könyv belső borítólapján a fülszöveg egyik megjegyzése így kezdődik: A bravúros szerkesztéssel nemcsak azt éri el Karinthy… Cini belenézett a levonatba. – Nem – mondta. – Ne így! Írd ki a teljes nevemet. Karinthy Ferenc. Karinthy, keresztnév nélkül, az csak az apám.

Hatalmas belső szabadságban élt.

Talán ez az egyetlen mondat volt a fékje.