Gángoly Attila

 

Robinzonád

 

Az egyik pillanatban még szilárdan tartotta magát, de a másikban ledöntötte lábáról egy tébolyult hullám. Kétségbeesett elszánással csapkodott. Repült. Feje nagyot koppant valami kemény tárgyon, azt hitte, megreped a koponyája. Ájulás csábította, sötét barlangszáj tátogott felé. Minden erejére szüksége volt, hogy eszméleténél maradjon. Egy szemhunyásnyi ideig még látta a hajótest meredélyét, aztán a tengerbe vágódott, és alámerült.

Képek villantak elé: tarka pesti utca, emberek tolongása, kirakatok, faragott homlokzatok, darabokra szabdalt égbolt.

Egy hideg örvény fölkapta, s a magasba hajította. Már csaknem megfulladt, most harapta a kavargó levegőt, amiben több volt a víz és a só, mint az oxigén. Aztán újra lenyomta egy kérlelhetetlen erő. Gyorsan kiürült a tüdeje, fuldoklott. Nyomorult halál rémítette. Valami nekicsapódott a lábikrájának, talán egy szikla, talán egy kövérebb hal. Újabb örvény jött, megint a felszínen bukdácsolt, s mohón habzsolta a levegőt… Ezerszer megbánta már, hogy az atyai intelem ellenére odahagyta a kedves, kispolgári Yorkot.

Néha-néha egy villamos belseje kúszott elé: kopott ülések, fényes fogantyúk, döcögés, rosszkedvű utasok – meg pár jókedvű is.

Eleinte kapálódzott, de hamarosan belátta, hogy a tengerrel szemben semmi sem múlik rajta. Örvények játéka volt: tehetetlen báb. Tagjai kegyetlenül fáztak, fogyott a remény… S akkor hirtelen talajt érzett maga alatt, a csupasz lét kecsegtette. Még egy utolsót lendített rajta a víztömeg, aztán hátrahúzódott, megint elöntötte, megint visszasistergett – és ez így ment jó darabig. De ő már tudta, hogy biztonságban van egy csuromvíz homokparton, fekete pálmák karéjában.

Ekkor azonban le kellett szállnia a villamosról, s el kellett indulnia a közeli aluljáró felé.

A szigeten való berendezkedésre már a metrón került sor.