Filip Tamás

[Ezen a feledésre ítélt tájon]

Ezen a feledésre ítélt tájon

egy nyíllövésnyire

vagy tőlem, de

félek, hogy eltalállak.

Átlátszó papírra írtam

hozzád minden sorom, míg

teljesen kék lett.

Olvashatatlan tengerbe

szórja betűit

a csillagos égbolt.

Saját árnyékomra hajtott

fejem betakarja

a dallam,

amelyet senki se tudna

eljátszani, sem

élő hegedűn,

sem izzó harsonán.

Éjfélkor ébresztenek,

nekem ítélték az

utolsó éjszaka jogát.

De miért is

keljek föl valakiért,

akiért egyszer már

elvéreztem a csatamezőn?

Hagyjatok aludni inkább,

hadd nézzem

csukott szemmel, ahogy az

eget tartó oszlopok lassan

visszasüllyednek a földbe.

Időjáték

Lehajolok: vad növények

lándzsái zúzták darabokra,

vagy egy földrengés, amit

már mindenki elfelejtett.

Ismeretlen isten oltára volt,

sírkőnek még jó lesz egyszer.

Szent könyved hol van, ember?

Húsod megromlik az olvadó

gödörben, odúd közepén

gyújtasz tüzet, gyermekeid

szemmaró füstben élnek, és

nem tudják, mi a szépség.

Ha a kunyhóból kilépnek,

a kövekről, melyekben

lábuk elbotol, nem tudják,

mik voltak egykoron.

Templom, erőd vagy oszlop?

Mindegy, a falak a földön

fekszenek már, szabadon

káromkodhat miattuk,

aki megint megpróbál itt

faekét mélyeszteni a földbe.