Filip Tamás

Kisprózák

EGY KIKÖTŐVÁROS KIRAKATAI nézegetik gyanakodva, ki az a magányos fehér zakó, akit egy unatkozó rendőrautó követ oly szorosan, hogy ha megáll, az autó is megáll. Úgy tesz, mintha nem venné észre, pedig a zsigerei tudják, hogy itt sincs egyedül. Talán ha itt is előremenekülne, ahogy egyszer otthon, amikor két whisky után vitte beteg gyerekét egy távoli ügyeletre, s rendőröktől kérdezte meg, merre kell mennie? Kérdezze meg ezektől, hol van a vámhivatal? De hát mi dolga lenne ott zárás után?

Beszélnem kell az itteni éjszaka nyelvét, legalább annyira, hogy tudjak kérni egy kávét, amivel bevehetem az altatómat. Milyen drága szavakat kell mondanom egy csésze keserűségért. A hang kijön a számon és elveszít, hiába őrzött idáig.

Talált pénzzel fizetek homályos álmokért a moziban, ahol egyetlen néző vagyok, s a kedvemért levetítik azt a filmet, amelyet mindennap meg szoktam nézni otthon, de ez a változat annyira ismeretlen, mintha a kihagyott jelenetekből rakták volna össze. Inkább egy vers nyers idegszálain át szívom magamba ezt az idegen világot. Fölülök egy helyi járatra, és a végállomásig utazok. Keresek egy emléktáblát, hátha akkor vége a kötéltáncnak, és megértem, miért kell összezúznom magam az itteni törvényeken.

AZ ELSÖTÉTÍTETT VÁROS POLGÁRMESTERE egy bakon találja magát, kezében ostor, nagyot kurjant, és a lovak közé csap. Megrészegült egy filoxéravész előtti pincében, én meg, mint az alvajáró, nem veszem észre, hogy megint megszegtem a kijárási tilalmat. De hát ő se lehetne kinn az utcán! Föltépem a kocsi ajtaját, és beszállok. A szomszéd város nevét kiáltom, vigyen oda. Hosszú az út, lesz elég idő a rettegésre és a megnyugvásra. Mindig ugyanarra pörög az agyam: mintha különvéleményt írnék a verseimhez, elhatárolódom a szavaimtól, újakat keresek, de hiába, végül ugyanott vagyok, ahol voltam. Akár a tett, ha a helyszínre visszatér, és magától kell megismétlődnie, mivel börtönbe vetették, aki egyszer elkövette.

Nem vagyok kocsis, mondja, és lekászálódik a bakról. Én is kiszállok, és ahogy kezet fogunk, váratlanul felkapcsolódnak az utcai lámpák.