Filip Tamás

Elveszni benne

Kezedben volt az ige.

Még nem növény,

csupán mag. Magába

rejti saját jövőjét.

Kezedtől kezdett élni,

látom, ahogy kihajt.

Lombja nő, zöldell,

megszólít tiszta hangja.

Susogásból egész

mondatok, és egyre

nagyobb lesz a fa.

Én mint a hangya,

próbálom bejárni

birodalmát. Nem

tudok elveszni benne:

minden pontján

otthon érzem magam.

Megmoccan

Most még szívről szívre járunk,

megcsúszva néha a síkos terepen,

de ha majd homályos tükrök

sebzik fel meztelen lábunk,

megmoccan bennünk a szeretet.

Ráismerek

Ma éjjel van egész nap.

Végtelen óraátállításban

vesztegel minden vonat.

És én ülök mindegyiken.

Leszállok róluk, és gyalog.

Valaki elfut mellettem.

Hasonlít kicsit rám, de

csak a ruháját kapta tőlem.

Ráismerek a szél nélkül is

mindig lobogó fekete

köpenyemre.

Nem tudjuk megosztani

Sötétben futsz, még

a fejlámpa is befelé

világít, a koponyádba,

mindenki sötétben fut,

csak a sok váltóbot villog,

amit szeretne a másik

kezébe nyomni, de

annak is mindkét keze

tele van váltóbotokkal.

Futunk mind és hiába

nyújtjuk egymás felé,

a távot nem tudjuk

megosztani.

Lezárni folyton

Mennyi Mennyei Béke tér van,

pedig mennyi vért

ivott a föld. Mennyi

romok könyvébe préselt

ember él fulladozva, le sem

szabad írni a nevüket.

Mennyi szorítókötés

szakad szét folyton, és

mennyi lábat kell levágni,

lezárni mennyi

elhomályosult szemet.

Ott belül

A vér édes

suttogása egy ereklyetartóból.

Hallani nem lehet, mit

mond, csupán érteni:

pont azt, amit tavaly, meg

azelőtt is minden évben,

ugyanezen a napon.

A téren árusokat szétkergető eső.

Szegények, mint a hangyák, úgy

nyüzsögnek, hogy mentsék

a sárból a kelmét,

kerámiát, a gyöngyöt,

és közben nem figyelnek

a vérre ott belül, az édes

suttogásra. Pedig hangosabb,

mint a vihar fejszecsapásai.

Fejsze

Villámok között visz az útja.

Mintha zegzugos, néma

barlangban tapogatózva

keresné a kapcsolót, amellyel

el lehet tüntetni a fény

utolsó darabkáit is.

Villámok sötétje? Igen.

Kobaltkék fejszéjével

hadonászik maga körül,

hátha sikerül egyet eltalálnia.

Saját hiábavaló szavai jutnak

eszébe, melyekkel nem is oly rég

le tudott imádkozni a híd-

korlátról egy öngyilkosjelöltet.

Most még egy bogár elé is

letérdepelne, ha biztosan

tudná, hogy képes

megmenteni az életét.

Egyszavú

vagyok

de még azt az egyet is

elfelejtettem. Inkább

öledbe hajtanám fejem.

Már csak a tisztást kell

megkeresnem, ahol ülsz

és vársz ezer éve.