Filip Tamás

Kék és rózsaszín

Láttam a házat, ahol a kardok éjszakáznak és

sárkányok szoptatják kis szörnyeiket.

Mindenről tudok, de nem beszélek.

Halott lift emésztetlen zsákmánya vagyok.

Inkább meglékelem a koponyámat, és

beletúrok abba a rózsaszín

daganatba, amitől ilyenek jutnak eszembe.

Lehet, hogy kiegyenesítem az erek kék

labirintusát, lehet, hogy végképp eltévedek.

Csak az ne fájjon, ahogy

az életfilm lepereg.

Árnyék zuhan rám

Érzem, egészen itt a közelben

lassan föltápászkodik a hófúvás,

kinyújtóztatja tagjait, a tél-szekér

bakjára ül, és a lovak közé csap.

Amerre megy, földig hajolnak a fák.

Ideje fölébresztenem ujjaimat,

fagyott zsebemben úgy alszanak,

mintha tényleg Szahalinon volnánk.

Egy őrtorony árnyéka zuhan rám,

felsorakozok, és várom, hogy a hang,

amelyhez nem tartozik személy,

kihirdesse a mindennapi parancsot.

Szakadásaim

Sápadt tél végi arcomat nézem: napra-

kész vagyok. Fél évig este volt,

a sötét karma szántotta fel a bőröm.

Ki kéne tapétázni magam belülről, egy

régi útlevél kitépett lapjaival. Vízumok,

pecsétek, fénykép. Szövevényszavak

tartanának össze, és lenne erőm, hogy

visszaküldjem a tévedésből kapott

bontatlan csomagokat.

Csónakom felborult, a hullámokat

ölelték karjaim, egy képzelt vonósnégyes

szólalt meg, aztán szélcsend, és

fejen talált egy mentőöv.

Mint egy halászhálót, kiterítenek a napra,

valaki hatalmas tűvel közelít, hogy

szakadásaimat összevarrja.

Álarcosok

A padláson egy kiáltás lakik.

Nincs nála csöndesebb.

Azt kéri, hagyjuk békén, tíz

évre előre mindent kifizetett.

Még gyerek vagyok,

szeretnék a kedvében járni,

megpróbálok egy verset

kívülről elszavalni neki.

Meghallgatja, de nem figyel

rám. Aztán megszólal ő is.

Tudod, kisfiú, azt álmodtam,

hogy üvegvirágok nőnek

a Hold-humuszban. Ha fénnyel

locsoljuk őket, napról napra

törékenyebbek lesznek.

Most pedig menj haza aludni,

és ne gyere ide többet.