Ferenczi László

Részlet egy önéletrajzból

2003. április 25.

A dél-afrikai nagykövetség fogadásán a Duna-parti szálloda báltermében. Évtizedekkel ezelőtt, amikor felépült a háború utáni első budapesti szálloda, anyámmal néhányszor üldögéltünk a teraszán. Utolsó boldog esténket itt töltöttük az Impossible Girllel, a 24 éves szőke keletnémet lipcsei diáklánnyal. Mióta kapcsolatunk megszakadt, az áldás kiment a házból, ahogy anyám mondaná, és a luxus is életemből. Gabi is már vagy negyvenéves, valahol Kaliforniában él, sohasem hitte, hogy a berlini falat valaha is átlépheti. Neki Budapest a Duna-parti Párizs volt, és az, hogy egy magyar férfit többször is meglátogathatott, évfolyamtársai között némi tekintélyt teremtett számára. Száznál több angolul írt levele fontos kor- és magándokumentum. De nincsen szükségem írásos emlékeztetőre (elégettem a leveleit), nem felejtem, hogy telefonon keresztül is szeretkeztünk, és hallom kérdését: „hogyan lehet egy zsidó antikommunista?”

Másodszor hívnak meg a dél-afrikai követség fogadására. Három évvel ezelőtt, amikor Dél- Afrikába készültem, becsületes filoszként felkerestem a kultúrattasét, hogy könyveket kérjek tőle, mert nem szerettem volna minden előzetes ismeret nélkül utazni. Azóta tart a kapcsolat. A fogadás jazzkoncerttel kezdődik, unni fogom, gondoltam, de a protokollnak eleget kell tenni. Némi késéssel érkezem, a pályaudvarról jöttem, a vonaton időnként a kimerültségtől elaludtam, de ismételten felriasztott, ha közelemben megszólalt a mobiltelefon. A mobiltelefont gyermeteg örömmel Dél-Afrikában szerettem meg, amikor a tengerpartról is hívhattam Pestet. A mobiltelefont gyermeteg félelemmel használom. Minduntalan eszembe juttatja, hogy Platón, Leonardo, Newton fel sem tételezték, holott benne éltek az elektromosságban. Mi mindenben élhetünk benne, nemcsak én, más is, amiről fogalmunk nincs. A tudomány és technika lenyűgöző fejlődése tudatlanságunkat tudatosítja. (Mások már hosszú évek óta magától értetődően használják a mobiltelefont.)

A tágas bálteremben hatalmas széksorok, az utolsó sorban még van egy szabad szék, oda ülök le. A meglepően kellemes, rokonszenves zene és ének évtizedek óta nem tapasztalt bensőséges hangulatot teremt, jólesően meglep, hogy közöm van hozzá, és meditálhatok. Talán Robert Goffin miatt is, aki csaknem két évtizede halott, és akire az elmúlt napokban többször is gondoltam, amikor az amerikai nemzetvédelmi főtanácsadó, gyönyörű fiatal fekete nő, Moszkvában az orosz „medvékkel”, az elnökkel és a hadügyminiszterrel tárgyalt. (Szemérmetlenül arra gondoltam, hogy legszívesebben az asztalra dobnák és partiban megerőszakolnák.) Amikor Robert meghalt, még létezett a Szovjetunió, a berlini fal, és még nem tűnt fel az AIDS. És még nem volt fekete a legmagasabb szintű amerikai vezetésben. Ez a két, látványos karriert befutott fekete, a külügyminiszter (volt vezérkari főnök) és a nemzetvédelmi főtanácsadó a pozitív diszkrimináció ellenfelei. Robert még élt, amikor 1980-ban, első New York-i utamon mondta egy fekete szobrász, hogy a pozitív diszkrimináció nagyon veszélyes. „Engem már nem fog korrumpálni, mert ötvenéves vagyok, és egész életemben keményen dolgoztam, de fiainkat tönkreteszi, mert pusztán a bőrük színe miatt előnyös helyzetbe jutnak.” Robert fehér volt, belga és frankofón, élete végéig törvénytelen gyermek, sikeres ügyvéd, világhírű költő, a belga királyi akadémia elnöke, aki talán azért halmozott sikert sikerre, hogy ne kirekesztettként gyűlölhesse a társadalmat. Robertnek nem volt bűntudata, mert fehér volt, gazdag és európai, mint oly sok európainak. (És még azt sem tudom, hogy nem mű-bűntudatuk volt-e a gyarmatbirodalmak felbomlása után, nem éppen a szokásos képmutatás egyik divatos fajtája.) Robert sohasem mért kétféle mércével.

Kinézek az ablakon, a szemközti parton a többször megrongált budai vár teljes fényében. Robert szavait hallom: az amerikaiak a szabadságot és a jazzt hozták magukkal. 1918 októberéről, Belgium felszabadításáról szólnak e szavak, Robert száműzetésben fogalmazta őket, Kanadában vagy az Egyesült Államokban, a következő világháború és a következő német megszállás éveiben, 1942-ben vagy 1943-ban. Amikor 1984-ben Kanadában jártam, néhány héttel Robert halála után, javasoltam a montreali egyetem egyik professzorának, hogy dolgoztassa fel Robert kanadai éveit. Nem tudom, lett-e valami a megígért kutatásból.

Európában az első cikket a jazzről Robert írta, még 1919-ben. A húszas években a versírással időlegesen felhagyó brüsszeli ügyvéd átmegy Londonba, hogy meghallgassa Armstrongot, majd megszervezi vagy segít megszervezni a fekete zenész franciaországi és belgiumi útját. Másfél évtizeddel később a Hitler elől az Egyesült Államokba menekült Robertet Armstrong anyagilag segíti, megíratja vele életrajzát. Armstrong rendszeresen küld neki előleget. De előbb még szénhordó New Yorkban, amikor még ott is cserépkályhával fűtöttek, a háború idején. Robert az USA 48 államában tart előadást a jazzről. Megint eltelik vagy két évtized, és az Armstrong-életrajzot én javaslom az egyik pesti kiadónak, a fordítást is én ellenőrzöm. Hogy rajta van a nevem a könyvön, most először tölt el büszkeséggel. Immár nemcsak protokolláris okokból vagyok jelen a koncerten, hanem a múltam miatt is, noha nem ezért hívtak meg. Most vagyok annyi idős, mint Robert volt, amikor 1963-ban megismerkedtünk. 1944-ben megjelent Armstrong-könyvében megjegyzi, hogy a már világhírű zenészt Boston egyetlen szállodájába sem engedték be.

A néger muzsikosok egyik éneke úgy hat, mint valami zsidó siratóének.

Árad a zene, szinte testi közelségben érzem Robertet, anélkül hogy eltűnnének mellőlem az emberek, az operaénekesnek készülő lány, fekete férfiak, népviseletben vagy európai ruhában, akikkel ismeretlenül is kezet fogunk, amikor leülök közéjük, a magyarul, és talán csak magyarul folyékonyan beszélő fekete csöppség, az előző sorban kapedlivel a fején egy férfi, és egy ismerősnek tűnő magyar vendég, akivel fejbólintással köszöntjük egymást, sok-sok ismeretlen, és ha balra fordítom a fejem, a budai vár teljes fényében.

A szabadságot az amerikaiak hozták, írta száműzetésében Robert. Aztán másodszor is elhozták. Halála előtt nem sokkal mondtam neki, a dühöngő franciaországi és belgiumi Amerika-ellenesség idején: „megérdemelnék ezek a hölgyek és urak, hogy két hétig szovjet megszállás alatt éljenek”. Robertnek, a törvénytelen gyereknek és a jogásznak nem voltak illúziói a képmutatásról, butaságról és magakelletésről. „Nem vagyok értelmiségi” – mondtam neki. „Tudod, hogy én sem vagyok” – válaszolta. Az európai értelmiség tolongott, hogy balek lehessen, a fasizmus és (majd) a marxizmus balekje, majd, amikor mindkettő hitelét vesztette (véglegesen vagy időlegesen), a harmadik világ felé fordult, majd az Amerika-ellenességben találta meg hivatását. Bocsánat, tévedtünk, mondták nemegyszer, becsaptak minket (nem gondoltak arra, hogy önmagukat csapták be), és aztán ugyanazzal az elszántsággal fordultak korábbi bálványaik ellen. Egyszer egy kitűnő olasz író úgy jósolta, talán 1950-ben, hogy a harmadik világháború a kommunisták és a volt kommunisták közt fog kitörni. A valóban kitűnő olasz íróban, aki hajdan az olasz kommunista párt – egyébként gyorsan kiábrándult – egyik alapítója volt, maradt valami szektás beütés: azt hitte, a világ csupán kommunistákból és volt kommunistákból áll. A hetvenes években nagyon jól mulattam, amikor megtaláltam egy 19. századi magyar könyvben, hogy II. József, a „kalapos király” hajdani hívei, a „kurzus” lejártával, 1790-ben, ugyanúgy sopánkodtak és fogadkoztak, mint a kiábrándult kommunisták.

Robert 1968-ban az egyik legnevesebb párizsi kiadónál megjelent kötetében az egyik verset nekem ajánlotta, egy másikat Armstrongnak. A zene hatására eltűnik a fáradtság, szinte hihetetlen, hogy ma reggel panaszkodtam a Fiatal Férfinak, hogy naponta ön- és közveszélyesen bakizom, és akit – most döbbenek rá – lehet, hogy megterhelek öregségemmel. A jazz és a szabadság azonos fogalmak voltak Robert számára, mert mindkettőt ugyanazoktól kapta a húszéves törvénytelen gyerek, az amerikai katonáktól. Robert verse egy este emlékét őrzi, amit együtt töltöttünk Varsóban 1966-ban. Akkor, a hajnalba nyúló estén, az újjáépített lengyel fővárosban tűnt el az életkori különbség Robert és énközöttem, és tűnt el – ami ennél lényegesebb –, hogy ő világhírű író és gazdag ember, én meg ismeretlen, szegény magyar vagyok. Féltem ettől a varsói találkozástól, megismer-e a valószínűleg körülrajongott díszvendég, ha odamegyek hozzá az előkelő – hajdan királyi – kastélyban rendezett kongresszusi nyitó fogadáson, megismer-e engem, aki Budapesten néhányszor hivatalos kísérője voltam, és (szerintem) többször is jól elbeszélgettünk a költészetről. (De lehet, hogy csak udvarias volt, készséges kísérőjével mint egyenlővel beszélt, nem úgy, mint a gyakran gyarmatosítóként viselkedő német, orosz vagy francia írók.)

Nem kellett odamennem hozzá. Amikor beléptem az elegáns kastély elegáns termébe, amely még nagyobb lehetett, mint ez a szállodai bálterem, a túlsó végéből hirtelen indiánüvöltéssel szólít valaki a nevemen, és a két méter magas óriás a tömeg feje felett hevesen gesztikulál. „Menjünk el innen, itt ez szar, te már ismered Varsót?” Még a teremben veszi elő hatalmas kabátzsebéből két melegen dedikált könyvét. A barátság tehát már Pesten megszületett, csak még nem tudtam vagy nem mertem tudni róla. Mint az estét megörökítő verséből kiderült, segítettem oldani magányát. Aznap este hívott meg magához Belgiumba. Robert annyi idős volt, mint én most, és még bő másfél évtizede volt hátra, néhány kitűnő könyvét ezután írta. Nekem az volt az első utam külföldön, Robert fáradhatatlan utazó volt, bejárta a fél világot, de nem mindig önként, volt, amikor menekülni kellett. Ő volt az egyetlen belga, akit a franciák 1940-ben beengedtek a Maginot-vonalba. Robert sohasem bocsátotta meg Spaaknak, egykori osztálytársának, a belga külügyek irányítójának, hogy azt hitte, Belgium semleges maradhat. Vagy Spaak „naivitásával” a lehetetlent próbálta megkísérelni? Volt, amikor Robertnek menekülnie kellett, és sohasem volt biztos abban, hogy nem kényszerül majd újra menekülni. A Waterloo közeli mesterséges tó partján épült házában beszélt nekem erről, a történelmi ingoványra épült, Tell Vilmosról elnevezett villában, ahol Chagall egyik portréja társaságában reggelizhettem, és sajátomként használt íróasztalán elolvashattam egy táviratot: „kérik a maitre”-et, azaz az ügyvédet (aki egyébként már nem praktizált), hogy „látogasson meg egy börtönt”. A rabok kérték. Robertnek nem voltak illúziói, jó társadalmat nem ismert, csak rosszat és rosszabbat, de a kettőt nem keverte össze. Tudta, hogy még a szabad Franciaországban is felbonthatják a leveleket, a hatvanas évek legvégén egy szigorúan magánüzenetet csak névtelen levélben lett volna hajlandó továbbítani. Akkor még nem ismertem a Maigret-történeteket, amelyekből kiderült, talán Simenon szándéka ellenére is, hogy Franciaország tökéletesen megszervezett rendőrállam. Tudtam már, hogy 1943-ban a francia rendőrség lelkes razziája következtében tízezer zsidó gyereket indítottak el Auschwitzba, de még nem tudtam, hogy 1890-ben vagy 91-ben – még a katonai szerződés megkötése előtt – a francia rendőrség kiszolgáltatta az orosz titkosszolgálatnak az orosz emigrációt.

A meghívó szerint a függetlenség 10. évfordulója alkalmából rendezett fogadásra hívtak meg, tíz éve szűnt meg az apartheid Dél-Afrikában. A zenészek felszabadultan és felszabadítóan játszanak, „minden lehetséges”, mondja boldogan az egyes számokat bekonferáló énekesnő. „Minden lehetséges”, valóban, és ha a mindennapi életben talán még esetlenebb vagyok, mint valaha, amit lepleznek időnként mindenféle hivatalos címeim (amelyekkel akkor Varsóban még nem rendelkeztem), és ha olykor azt hiszem, hogy „már magamra sem bíznám magam”, történelmi tudásom és főként érdeklődésem még nem veszett el. „Minden lehetséges”, valóban, de nem feltétlenül úgy, ahogy a rokonszenves fekete énekesnő gondolja, akinek a szünetben bemutatkozom. Három éve, amikor dél-afrikai utamra készültem, tanultam meg, hogy az apartheid a náci vezetők bűneit tárgyaló nürnbergi bíróság ítéleteit követő évben született meg, az ENSZ harmadik évében. Apartheid mindig és mindenkor létrejöhet, csak nem mindig ugyanott, és nem mindig ugyanazokkal az áldozatokkal. De azért én nem felejtem el, hogy hajdan a néger törzsfők adták el arab és fehér kereskedőknek a feketéket, és azt sem, hogy nincs olyan antiszemita tétel, amelyet valaha ne egy zsidó talált volna ki egy másik zsidó ellen, a vérvád kivételével.

„Minden lehetséges”, de most a jazz miatt és a budai palota fényei miatt a szabadság is lehetséges, és az is, hogy kevesebbet bakizzak. Armstrong neve mágikus név, és rögtön kapcsolatot teremt köztem és a fekete zenészek között, ha csak egy pillanatra is.

Gyönyörűek a budai palota fényei. „Utazni kell”, mondja a címszereplő, a Candide című regényben. De nemcsak azért kell utazni, hogy a vesztfáliai nyomorúságot tudatosítsa az ember, hanem azért is, hogy szülővárosa szépségét észrevegye. Az Angyalok városából, a Csendes-óceán partjáról érkeztem vissza, amikor felfedeztem Budapest szépségeit. De hogy élni tud ez a város, azt már sokkal korábban megsejtettem, amikor 1956. november közepén, rommá lőtt utcáin megjelentek az első könyvárusok. (Robertet még hírből sem ismertem, az Impossible Girl és a Fiatal Férfi még nem született meg.) Akkor vettem meg Spitteler Imágóját, a valóság tagadásának a remekművét. Az utcai könyvárusok is a valóságot tagadták. Vagy teremtették. A jazz is tagadja a valóságot, és teremti is. Teret és időt teremt a jazz, nekem kell betöltenem.

A fáradtság bármikor visszatérhet. Az öregség is. Mégis, precedens értékű, hogy néhány félórára eltűnt. „Minden lehetséges.” Robert nálam idősebb volt, amikor még néhány kitűnő könyvet írt. Otthonom volt a Waterloo környéki villa, ahol 1969-ben egy hétig éltem, és ahová többször is hazatérhettem. Talán akkor voltam először otthon a világban. És akkor fordult elő 15 év után először, hogy nem akartak elválasztani az apámtól. „Kolléga fia”, mutatott be Robert a főbírónak, akihez elvitt ebédre. De akkor is elvitt volna hozzá, ha nem ügyvéd fia lettem volna. Egyetlenegyszer mutattak be életemben mint kolléga fiát.

„Minden lehetséges.”

Bensőségesség és meditáció. Egyszerre magamban és a világ közepén. Senkihez sem kell szólnom, de tehetném, mert a jazz még a hangosabb beszédet is megengedi. Itt és most, és ott és máshol. Megismétlődik a csoda, úgy lehetek egyedül, hogy nem vagyok magányos. Egyszer fordult ez elő, Robertet még névről sem ismertem, és a Fiatal Férfi sem született még meg, a III. vonósnégyest hallgattam a Zeneakadémián egy hosszabb betegség után. Kavarog az ott, és kavarog a máshol, Brüsszelben egy kandalló mellett a „megtalált” nagymamával, Halifaxban a nyugdíjas tengerésszel, az Inn partján, ahol perzsa ismerőseim eldöntik, hogy nem térnek vissza az iszlám köztársasággá vált hazájukba, Haifában a tengerparton (amikor megszülettem, még nem volt Izrael), Cape Townban a tengerparton, ahonnét a halifaxi tengerész hiányzik, Ostendében előbb a tengerparton, „látod, mama, ide is elesetlenkedtem”, majd egy kínai vendéglőben, ahol gyönyörű pincérlány szolgált fel halat és tonikot. Az operaénekesnek készülő lány társaságában ülök, aki korgó gyomorral szerezte első diplomáját, mert az egyetem mellett végzett munkája jövedelméből beteg anyját kellett eltartania, és aki huszonnégy évesen lehetett először biztos abban, hogy másnap reggel is enni fog. Itt a szállodában, melynek teraszán valaha anyámmal üldögéltem, aki végrendeletként, második brüsszeli utam előtt hagyta rám: „ne fogadj el senkitől sem kevesebbet, mint amennyi neked jár”, annyira meghatotta és megtisztelte belga barátaim szeretete és megbecsülése. Anyám már nem érte meg, hogy egy amerikai folyóirat módszertanilag követendő példának nevezte egyik tanulmányomat, sem azt, hogy a rangos bécsi napilap kritikusa a mannheimi kongresszuson, melyen az egyetlen kelet- európai voltam, száz résztvevő közül az én előadásomat tartotta a legjobbnak. Anyám már nem érte meg sem a Pszichológus Lányt, aki a szeretkezés mesterasszonya volt, sem a Nerval Lányt, akivel együtt ittunk a békére, és aki reggelenként beszélt virágaihoz, sem az Impossible Girlt, a lipcsei diáklányt, akinek távozását mindig anyám szavaival jellemzem: az „áldás kiment a házból”, noha nemegyszer mondtam neki, hogy bármikor bármilyen ideológia vagy állameszme nevében megölne, és aztán élete végéig gyászolna. Anyám már nem érte meg a Festő Lányt sem, akinek ugyan évekig egzotikum voltam, de aki egy este a Morah-hegyi kamaszig visszamenően örökítette meg arcvonásaimat.

A szeretkezés még ma is valami vérszerződést jelent számomra, noha az aktus ma már egyre inkább csupán a múltamhoz tartozik. Lehet, hogy naiv vagyok, vagy végtelenül avítt, és túlságosan is benne ragadtam a hatvanas-hetvenes években, amikor a terror idején a szeretkezés még valami elkötelezettséget is jelentett…de azt hiszem, mindazok a nők (ma harmincévesek vagy hatvanévesek), akikkel együtt lehettem (ezek az egymástól annyira különböző nők), toleránsak, nyíltak, szabadgondolkodók voltak, akik semmiféle rasszizmus, terror, világmegváltás szekerébe nem foghatók, az Impossible Girl kivételével. Mindig ilyenek voltak, különben nem szegődtek volna hozzám, de feltehetően erősítettem szabadságukat. Nyilván nem mindegyikük tudatosította, mint a Cédrus, aki egy évvel szakításunk után írta 40. születésnapomra: „szabadságod titka, és ezt szeretném elsajátítani, hogy számodra a sarki koldus és Sorbonne professzora egyenrangú és egyenértékű emberek”, de valamennyien nyílt, lázadó és szabadságukat mindennap újrateremtő emberek voltak. Néhány egészen magasrendű intellektus születésénél „bábáskodtam”, a Kékmadár, a Buldog, a Festő Lány, a Nerval Lány bármilyen kultúra díszévé válhatnának, és a Kékmadár egymaga három kultúrába írta be a nevét. Mérhetetlenül bosszant, amikor az Európába való felzárkózásról beszélnek. Ha van eszmei Európa – melynek létében egyébként gyakran kételkedem –, akkor a Cédrus, a Kékmadár, a Buldog, a Festő Lány és a Nerval Lány születésüktől fogva egyenrangú állampolgárai. Végtelenül sokat tanultam tőlük, és öt-tíz-tizenöt-harminc év múlva is a régi meghittséggel találkozunk. Mert az együttélés megszűnt ugyan, de a vérszerződés életfogytiglan tart.

Magakelletés nincs, menekülés van. Menekülés a valósághoz. Naponta hallom, milyen szép vagyok, nem is egy fiatal nő szájából. Naponta fordul hozzám valaki tanácsért. Meglepően sokan várnak tőlem valamit, feltűnően sokan mondják, hogy tudok élni, hogy példakép vagyok stb., és még őszintén is mondják, csak éppen pontatlanul. Idestova húsz éve jegyeztem fel először, hogy iszonyú nagy baj van a világban, mert még kellek a nőknek. A Fiatal Férfi az egyetlen, akitől remélem, hogy reálisan méri fel állapotom, de azt is remélem, hogy nem terhelem túlságosan.

Fiatal férfi? Relatív. A fiam lehetne ugyan, de már elmúlt negyven. Tíz évvel idősebb, mint én voltam azon a varsói estén, melynek emlékét Robert örökítette meg. Írt eddig két kitűnő könyvet. Önmagában ennek semmi jelentősége nincs. Nemcsak hogy találkoztam klasszikus szerzőkkel, hanem legalább három barátom is volt.

Szorongás nélküli meditáció, két szabad óra. Precedensértékű percek, mert a szorongás ugyan bármikor visszajöhet, de biztosíték arra, hogy eltűnhet, és még élek, dolgozhatok, boldog lehetek. Noha talán nem volt olyan nap az életemben, amikor ne sajnáltam volna, hogy megszülettem.

Varsóban Robert annyi idős volt, mint most én, talán néhány hónappal idősebb. Már nem praktizált, már csak az irodalomnak élt és utazott. „A körmenet véget ért”, mondta Brüsszelben, aztán néhány év múlva egy csodálatos libanoni szeretője lett. Sosem láttam a nőt, de közös barátaink beszámoltak róla, ujjongva és irigykedve. Volt néhány ember, aki Robertet valóban szerette.

Robertnek volt pénze, és tudott adni, ahogy a „megtalált nagymama” is, akivel a kandalló mellett ültem brüsszeli lakásán, noha jóval kevesebb pénze volt, tudott adni. És a báró is tudott adni, akinek brüsszeli villájában emlékeztem vissza gyermekkorom néhány elfelejtett eseményére. Megtisztelő volt tőlük a zsebpénzt elfogadni. Anyám is tudott adni, és apám is. Néha meglepő dolgokról értesülök, haláluk után évtizedekkel. Az operaénekesnek készülő lánynak mesélte egy hajdani elemista osztálytársam: tucatnyi gyerek uzsonnázott nálunk rendszeresen (erre persze emlékeztem). Nagy dolog volt, hogy – a háború után – kakaót ihattak. Anyám az abroszra – mint osztálytársam elmondta – mindig kilöttyintette a kakaót, hogy a gyerekek nyugodtan ihassanak, ne féljenek attól, hogy bepiszkolják az abroszt. Anyám és apám fiaként, a „megtalált nagymama” és Robert unokájaként – legtöbbször erőmön felül – adtam pénzt. De hogy tudok-e úgy adni, ahogy ők adtak, és óhatatlanul nem alázom-e meg azokat, akiknek adok, nem az én dolgom eldönteni. És tudok-e elfogadni? Belga barátaimtól tudtam.

Robertnek hála, meg tudom szólítani a fekete zenészeket. Ha csak néhány percre is, van miről beszélnünk. Armstrong nem udvariassági formula, és Robert sem az. És ha udvariassági formula lenne?… Azért (is) szeretem Amerikát, mert udvariasak az emberek. Megtanultak (vagy megtanították őket, mindegy) mosolyogni. Felmérhetetlen könnyebbség üzletben, hivatalban.

Udvari zsidók lennének a fekete külügyminiszter és a nemzetvédelmi tanácsadónő? Aligha hihetem. 2001. szeptember 11. megmutatta a fehérek és a feketék egységét. New Yorkban voltam azon a napon.

„Hivatástudatom mércéje mások problémáinak megértése” – mondta Robert, és ez az egyetlen ars poetica, amellyel azonosulni törekszem. Nem tudom, mi marad fenn, és egyáltalán fennmarad-e valami abból, amit írtam. De talán nem írtam semmi olyat, amivel sortüzet lehetne vezényelni és valahonnan valakit kirekeszteni. És ez nem kevés. Sajnos, az emberiség története megírható lenne mint az írástudók sortűzvezénylésének története. Mindig valami embertelen ideológia, mindig valami embertelen elvont eszme nevében. Nem kétlem, gondolatban én is vétkeztem. De írásban, a szigorúan magam számára szánt szövegekben, remélem, soha. A tanulmányokat nem számítva, évtizedeken keresztül csak magamnak írtam. És mert az írás ima, az Istennek. És néha – kivételes állapot – egy-egy nőnek.

Mennyire ismerem Robertet? Alig. Természetesen még azt a húsz évét sem teljesen, amikor már ismertem. Vannak rejtélyek az életében. Miért repült 1940 tavaszán Stockholmba, hogy a Moszkvából visszatérő Wellsszel találkozzék? Pusztán csak azért, hogy PEN-ügyekről tárgyaljon vele, mint kérdésemre válaszolta. Óvatlan voltam, más is volt a társaságunkban. Talán négyszemközt másként válaszolt volna. Hatalmas szürke kabát, hatalmas zsebbel. Sikert sikerre halmozott, de sohasem felejtette el, hogy törvénytelen gyerek volt. Robert harag volt, lázadás volt, kíváncsiság és szeretet. Robert a kaland volt és az életöröm, Robert a szenvedély volt és a kérlelhetetlen tisztánlátás. Sohasem felülről azonosult. És semmit sem felejtett. Ahogy az operaénekesnek készülő lány sem felejti el soha, hogy nem tudja, ki volt az apja. És nem felejti el soha a gyermekkori éhséget. Huszonnégy éves, amikor először biztos abban, hogy másnap is ehet. De sohasem tudja, nem tér-e vissza a múlt. Robert sem tudta, nem kell-e újra emigrálni. Attól már nem tartott, hogy újra szénhordóként kell keresnie a kenyerét. Elmondtam neki, hogy két magyar katonatiszt, akik elsők közt kapták meg a világon a Jad Vasim kitüntetését, mert a holokauszt idején életük kockáztatásával zsidókat mentettek, a háború után, a zsidó kommunista Rákosi uralma idején börtönbe kerültek, majd szénhordóként keresték a kenyerüket. Tanúja voltam egy párbeszédnek. „Ezredes úr, nehéz a szeneszsák?” – „Alezredes úr, nehéz a szeneszsák?” Az alezredes, akkor még csak százados, volt az első felnőtt ember, akit hatévesen visszategeztem, és neki mondtam: „felesleges felvenni az új egyenruhádat, nem a ruha teszi az embert”.

Jazz. Egyedüllét és nem magány. Itt és ott. Most és máskor. Ha balra nézek, a budai vár teljes pompájában.

Soha nem voltak identitásproblémáim, talán azért nem, mert ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak, de talán azért sem, mert a kilencedik születésnapomra kapott Ady-kötet megóvott tőle. Az öregedés és a szaporodó betegségek ellenére a világ még mindig jobban érdekel, mint önmagam. Láttam a III. Birodalom összeomlását, láttam a brit világbirodalom felbomlását, láttam a Szovjetunió felbomlását, tapasztalhattam, hogy a hidegháborút, az iszlám, a nevető és kényeztetett harmadik nyerte meg, amíg csak valaki más nem kerekedik felül, megéltem az antibiotikum, az ultrahang, a műanyag, a komputer, az űrhajó megszületését, a klónozást, a szívátültetést, Izrael újraszületését és a pápai nunciust Izrael fővárosában, megéltem, hogy Anglia mezőgazdaságilag önálló ország lett (előzőleg két világháborúban próbálták kiéheztetni), és azt is, hogy a fair play szellemét megteremtő ország, azaz megint csak Anglia, futballszurkolói szétverik az európai stadionokat, és megéltem az AIDS (más néven SZIDA) megjelenését. Tudatosítottam már nagyon régen, hogy minden megoldott probléma újakat szül, és ezért nem leptek meg a rendszerváltozás utáni problémák. És tudomásul kellett vennem azt is, hogy ha van Isten, akkor az AIDS vírusa vagy Hitler Adolf vagy Sztálin éppen úgy a teremtményei, mint én vagyok, vagy azok az emberek, akik annyi örömmel ajándékoztak meg, Adytól a Nerval Lányig.

Jazz. Egyedüllét és nem magány. Itt és ott. Most és máskor. El kell fogadnom: nemcsak az esendőség és esetlenség, hanem az ön- és közveszélyes bakizás is én vagyok. Bármi történhet. Robert 72 évesen egy padon ülve vár a brüsszeli repülőtéren, és megkérdezi, miért egyedül jöttél, de nem vár feleletre, tudja, hogy csak egyedül jöhettem. Magyarázat nélkül is tudja, mit jelent egy megszállt országból érkezni. Nem sokkal később egy vidéki kocsmában, ahol az asztal alatt egy flamand festményekről ismerős kutya fekszik, két embernek is mint barátját mutat be, előbb Belgium párizsi nagykövetnek, utóbb egy kaszával és kapával a kezében betérő földművesnek.

Ha balra nézek, a többször lerombolt budai vár pompája, noha eredeti pompáját már sohasem láthatom. Az operaénekesnek készülő lány büszke, hogy itt lehet, és az éhségét soha nem felejti el. Ahogy Robert sem felejti sohasem el a törvénytelen gyerek megaláztatásait, és két ízben visz el anyja sírjához az ohaini temetőben.

A tárgyilagosságot nem szabad feladni, mindennap újra kell teremteni: gazdag életem volt, melybe az öregség, betegség és a tévedések is beletartoznak, bár a legjobb meg sem születni. Már nagyon régen a könnyű, gyors halál az egyetlen ambícióm, újabban arra is gondolok, jó lenne úgy eltűnni, hogy még a temetésemmel se okozzak senkinek sem gondot. Lassan két évtizede, hogy egy júniusi este Brüsszelből baráti telefon közölte: Robert hajnalban meghalt. Másnap kaptam meg egy közös barátunk levelét, melyből kiderült, hogy Robert összetörte a kocsiját, de a „legyőzhetetlen aggastyán” a következő nap újat vett, és egy órát töltöttek együtt a Kermeszben. Ebbe a sajátosan belga vurstliba egyszer Robert magával vitt. Másodszor fordult velem elő, hogy hamarabb tudtam meg valakinek a halálhírét, mint utolsó napjai vagy órái történetét. 1977 augusztusában egy belga költő írta meg a „megtalált nagymama” halálát. Másfél évvel volt anyám halála után. Mikor anyám meghalt, nem sírtam, a temetését kellett elintéznem, most egy órán keresztül bőgtem, majd felhívtam a költőt telefonon, és kértem, hogy tegyen le nevemben egy csokor virágot a sírjára. Másnap megkaptam a „megtalált nagymama” utolsó levelét, néhány órával a halála előtt írta. Készülő regényének hatodik fejezetét küldte el. Bocsánatot kért, hogy a lapok kissé piszkosak, de feldöntötte a tintát, és már nem volt ereje újra leírni a szöveget. „Csontom velejéig fáradt vagyok.” Két nappal később egy újabb levél értesített haláláról. És egy hét múlva egy harmadik. Ma már senki sincs, aki megírná vagy megtelefonálná utolsó még élő brüsszeli barátaim halálhírét (ha hamarabb halnának meg, mint én). Tudomásul kell vennem, hogy egyre inkább magamra maradtam. Belga barátaimmal olyan fenntartás nélkül tudtam beszélni, mindenféle öncenzúra nélkül, mint hajdan, 1944-ben Marikával, a sváb cselédlánnyal, és ma a Nerval Lánnyal vagy Eulenspiegel pesti utódjával. És tudomásul kell vennem azt is, hogy akaratom ellenére hazudok magamnak is, másoknak is. Nem tudatosítottam ugyanis, hogy néhány éve véget ért életem egyik nagyon fontos, csaknem fél évszázados korszaka. Nem bírok már folyamatosan napi 10 órát dolgozni. Legjobb esetben napi három-négy órát. Nincs semmi baj, az öregséget méltósággal kell tudomásul venni, amíg megteheted, de másokat is, magamat is becsapom, ha azt hiszem, hogy régi munkabírásom megmaradt. Óvatosabban kell ígérgetni, magamnak is, másnak is, amit valaha egy hét alatt megcsináltam, az most hosszú hónapokat igényel. Megújulásra mindaddig van remény, amíg a külvilág jobban érdekel, mint önmagam. De az öregedés és a betegségek, a rendszeres orvosi ellenőrzés, a naponta többszöri gyógyszerszedés mindinkább önmagam tudomásulvételére kényszerítenek. Ne sajnáltasd magad, öreg, tudod, még ma is fogékony vagy az örömre, itt és most ez a koncert tárgyi bizonyíték. És valami még ma is kikerül a kezed alól.

A koncert véget ért, kezdődik a fogadás, néhány szót váltok a nagykövettel, fehér ember, az elődje fekete volt, megköszönöm a meghívást.